Hagyaték 4.
Virrasztásra, ha nem esik az eső, kiviszik a ház felső udvarára. Ott gyűlnek össze a hozzátartozók, rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök, falubeliek. Akárcsak a református templomban, külön, egyik oldalt a nők, másik oldalt a férfiak ülnek. Kijelölt időpontban meghúzzák a harangot, mely jelzi a hazaszállítást, a virrasztásra hívást, és a temetést. Megjelenik a tiszteletes és a presbiter, zsoltárok hangja árad szét a csendes, csillagfényes éjszakában, itt a közös gyász ideje.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 4.
Az eltávozók búcsúztatása
Játszottunk a gáternél, a bukógátnál és a gyümölcsösben. A gáternél a Tisza kanyarjának kimosó erejét, egy kisebb, mesterséges, köves gát fogta föl. Az ártéri erdőcskében sokat bújócskáztunk, számháborúztunk, s mikor már kicsit nagyobbak lettünk, és kezdtük súrolni a kamaszkor határát, alulról, időnként meg is mártóztunk a Tiszában a gáternél, később pedig, már a nagy bukógátnál, a szülők, vagy a nagyszülők, felnőtt rokonok felügyelete nélkül is.
Ezen a szakaszon többen belefulladtak a Tiszába, köztük volt Bakk Lajos unokabátyám is, 32 évesen, 1983 nyarán. Hét éves voltam. Még nem volt halottas ház a temetőben, a halottakat a háznál ravatalozták fel, és búcsúztatták, amit az előző esti virrasztás előzött meg.
Lajosnak nem volt virrasztása, mert őt aznap, a temetés napján szállították vissza Gyarmatról. A halott, ha otthon halt meg, s nem volt indokolt a boncolás, nem került elszállításra, de minden esetben, ha boncolni kellett is, otthon ravatalozták fel. Lajost az epilepsziája miatt boncolták, de faluhelyen, kegyeleti és vallási okokból, ragaszkodtak a boncolás elhagyásához, persze, ha a hatóság másképp rendelkezett, nem lehetett mit tenni.
Képzeljünk el egy szatmári parasztházat, kétablakos, tornácos, hosszan lenyúlik a kertbe gazdasági melléképületeivel, a nyári konyhával, a kamrával, az istállóval, a szénatárolóval, a műhellyel, az óllal, a veremmel, a hozzá tartózó, de külön, fából épült árnyékszékkel és málécsűrrel. Az elhunyt a felső, ún. tisztaszobában van felfektetve nyitott koporsóban, a szemfedő mellkasig lehajtva. Virrasztásra, ha nem esik az eső, kiviszik a ház felső udvarára. Ott gyűlnek össze a hozzátartozók, rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök, falubeliek. Akárcsak a református templomban, külön, egyik oldalt a nők, másik oldalt a férfiak ülnek. Kijelölt időpontban meghúzzák a harangot, mely jelzi a hazaszállítást, a virrasztásra hívást, és a temetést. Megjelenik a tiszteletes és a presbiter, zsoltárok hangja árad szét a csendes, csillagfényes éjszakában, itt a közös gyász ideje.
Öt éves vagyok, Nagy Elek bácsit temetik a harmadik szomszédban. Másnap, a közös virrasztás után, elbúcsúztatják a halottat. A legszörnyűbb pillanatok egyike, amikor Krisztus felfeszíttetését idéző, hatalmas szögekkel leszögelik a koporsó fedelét. Fekete, díszes lovas kocsi viszi ki a halottat a temetőbe, legelöl a család, leghátul a zsoltárokat éneklő gyülekezet. Másik borzongató pillanat jött el, a végső, amikor leeresztik vastag kötéllel a koporsót a két méter mélységű sírgödörbe. Ez a pillanat sosem múlik el az özvegy számára, és ezt a másodpercet egyre csak húzza, fokozza a keresztgerendákra hányt rögök tompa dübögése. Végül betelik a rettenet, sírhantformára alakítják a földet a kidagadó erű sírásók. Itt még nincs vége, hisz az emlékezés, a megnyugvás része az élet igenlése, a halotti tor, a beszélgetés, az evés és az ivás, a segítők, a sírásók, a tiszteletes, és a gyászoló gyülekezet megvendégelése. És lassan, észrevétlenül elkezd ülepedni a föld. Esők jönnek, az idő és a föld súlya alatt beszakadnak a keresztgerendák, foszlik a hús és a ruha, szú, féreg, korhadás eszi a fát. Mindenszentekkor, mint a tejút csillogása, tiszta, holdfényes éjszakán, úgy fénylenek a temetők, s a sírok, mint egy-egy naprendszer a galaxisban, mécseseikkel külön testek, külön lelkek, külön egészek az egészben, az eltávozottak szótlan közösségében.
