Hagyaték 6.
Korabeli írások tanúsága szerint az ország összes földmunkása megfordult itt, és aki egyszer itt járt, nem vágyott még egyszer vissza. Mégsem haladtak, s a tervezők meg a kivitelezők nem tudták tartani a határidőket, folyamatosak voltak a csúszások. Ezért Németországból rendeltek egy 160 lóerős, 160 tonnás nagyteljesítményű gépezetet, ami 1928 márciusában kezdte el a kotrást. Mérnöki és logisztikai fantáziám hiányossága az oka, vagy egyenesen, teljes hiánya, meglehet, de el nem tudom képzelni, hogyan szállították ide azt a monstrumot, amikor is, mai napig messze elkerüli a vasútvonal Kóródot és környékét.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 6.
Vagyunk, ahol a kis Túr siet beléje
– Menjünk a Bukóra!
– A Bukónál találkozunk!
– Irány a Bukó!
Számtalanszor elhangzottak közöttünk ezek a felhívások, amik egy közös nyelven, egy közös fogalmat, egy közös helyet jelöltek. Mert a Bukó számunkra nem csak egy hely volt, ami napjainkra közkedvelt kajak-kenus, kempingező turistacélponttá nőtte ki magát, hanem annál sokkal több, otthon, gyerek- és kamaszkorunk fontos találkozóhelye, élmények szülője és megtartója, később pedig, az a hely, ahova mindig szívesen tértünk meg csendesedni és feltöltődni a nagyvárosi dzsungelből jövet.
Két Bukó ismeretes Szatmárban, merthogy két mesterséges vízi „műtárgyat” illetnek ezen a néven a helyiek. Az egyik a Kis Bukó Sonkád közelében, Csaholc felé, a régi út mellett, a másik a Nagy Bukó Kóród határában. A mi Bukónk a Nagy Bukó volt, még ha sokszor megfordultunk később a Kis Bukónál is, természetszerűleg sokkal jobban kötődtünk a Nagy Bukóhoz, s nem csak azért, mert szülőfalunk külterületéhez tartozott, hanem azért is, mert a Kis Bukó se látványában, se nagyságában, se erejében nem érhette utol a Nagy Bukót. Az a vízesés, az elképesztő erejű alázúduló víztömeg magas vízálláskor, máskor szelíd, fürdőzhető zuhany meleg nyarakon, és a lenn elkanyarodó, magába fogadó széles folyó látványa volt az, ami hiányzott a Kis Bukónál. Ez a torkolati bukógát, a Nagy Bukó, egy több méteres szintkülönbséget küzd le két folyó között. A Túr ömlik itt a Tiszába.
Nagybátyám 27 évesen ebben a Túrban lelte halálát 1975 nyarán, amikor édesanyám ötödik hónapban volt velem. A Túr a Felső-Tisza legszebb és egyben talán legveszélyeztetettebb mellékfolyója. A Máramarosi-havasok alsó szomszédságában, a Nagybányához közel eső Gutin-hegységben ered, közel ezer méter magasságban. A hajdani Túr, az Ős-Túr, óriási kiterjedésű erdőkön keresztül kanyargott, több kisebb-nagyobb vízfolyást fogadva magába útközben, míg végül Kömörőnél két ágra szakadt. Egyik ága a rövidebb úton haladt Nagyarig, s itt ömlött a Tiszába.
Feltehetőleg ezt a Túrt látta Petőfi is, amikor ezen a tájékon csavargott, és ezt örökítette meg Pesten, 1847 februárjában elkészült Tisza című versében. Íme, az ismerős kezdősorok:
„Nyári napnak alkonyulatánál,
megállék a kanyargó Tiszánál,
ott, hol a kis Túr siet beléje,
mint a gyermek anyja kebelére.”
A másik ága Panyolánál maga is kettévált, s vizeit mocsarakon keresztül megosztva a Szamos és a Tisza fogadta be. Ezeket a mocsarakat én már nem láthattam. A 
magyarországi szakasz szabályozásán 1927-től 1930-ig dolgoztak. Eredeti medrét Sonkád és a trianoni államhatár között többszöri átmetszéssel rövidítették le, majd árvízvédelmi megfontolásokat figyelembe véve Sonkád és Tiszakóród között egy teljesen új medret ástak, magas és masszív töltésekkel, amiket ma gyönyörű diófasor szegélyez 12 kilométer hosszan. Ezt a mesterséges folyórészt Kende Zsigmond csatornának nevezték el.
magyarországi szakasz szabályozásán 1927-től 1930-ig dolgoztak. Eredeti medrét Sonkád és a trianoni államhatár között többszöri átmetszéssel rövidítették le, majd árvízvédelmi megfontolásokat figyelembe véve Sonkád és Tiszakóród között egy teljesen új medret ástak, magas és masszív töltésekkel, amiket ma gyönyörű diófasor szegélyez 12 kilométer hosszan. Ezt a mesterséges folyórészt Kende Zsigmond csatornának nevezték el. Hogy ki volt ez a Kende Zsigmond?
– Nagy úr – mondta 1913-ban született anyai nagyapám, mikor 10 évesen rákérdeztem. Később utánanéztem, s kiderült, miniszteri biztosként ő irányította a munkálatokat. Másrészt, valóban, Szatmárban kiterjedt földbirtokok tulajdonosai voltak a Kendék. Suhancként nagyapám is jelentkezett kubikusnak, de gyenge fizikuma miatt nem vették fel. Mint mondta, a csatorna kiásása „kutyanehéz vót”, „embernek kellett lenni a talpán, aki abba a munkába belefogott”, „éngem meg ugyi azér’ nem vettek fel, mer’ még a legénykort sem értem el, meg alacsony is vótam, meg vékony is” – tette hozzá őszintén.
Később, egyetemi éveim alatt, ahogy az lenni szokott, utánanéztem, s kiderült, hogy a csatorna kiásása azért sem volt egyszerű, mert ezen a szakaszon kemény, nehezen ásható volt a talaj, ezen kívül, a Túr szélsőséges vízjárása sok problémát okozott, nem csak a tervezőknek és a munkairányítóknak, de a kubikusoknak is. Korabeli írások tanúsága szerint az ország összes földmunkása megfordult itt, és aki egyszer itt járt, nem vágyott még egyszer vissza.
Mégsem haladtak, s a tervezők meg a kivitelezők nem tudták tartani a határidőket, folyamatosak voltak a csúszások. Ezért Németországból rendeltek egy 160 lóerős, 160 tonnás nagyteljesítményű gépezetet, ami 1928 márciusában kezdte el a kotrást. Mérnöki és logisztikai fantáziám hiányossága az oka, vagy egyenesen, teljes hiánya, meglehet, de el nem tudom képzelni, hogyan szállították ide azt a monstrumot, amikor is, mai napig messze elkerüli a vasútvonal Kóródot és környékét. A legközelebbi vasúti kapocs Gyarmat és Penyige, 24 kilométer.
