Hagyaték 7.
– Ájj! Ott maradtok, ahon vagytok! Körbe vagytok véve! – hangzott a fák alól.
Ákos állt ott egyedül, a csősz. Nem vettük észre, ahogy nesztelenül odasántított, merthogy sánta volt, nyugodjon békében. Először megijedtünk, aztán látva, hogy Ákos ide-oda topog, és nem tudja eldönteni, melyik fához menjen, fürgén leugráltunk, és heten öt felé szaladtunk. Nem hoztunk szégyent legendás békebeli elődünk, Rideg Sándor tehénpásztorára, a híres neves Regős Bendegúzra.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 7.
A magyar nemzet kis hercege elesik a csatatéren
Hétéves koromban, zabolátlan csúszó-mászó, szaladgáló, verekedő kissrácként, elsős osztálykirándulásunkkor lepisiltem a nagyari Petőfi-fa tövét. Ott végezte dolgát Petőfi is, gondoltam, mikor a fiatal tanítónő illetlenségemért meglegyintett. Pár év múlva el is pusztult szegény, vén, korhadó törzsét kettétörte a vihar. Helyére az óta új fát ültettek, a tanítónő pedig megöregedett.
A hagyomány szerint, ennél a fánál töltött egy éjszakát Petőfi szatmári barangolásai során. Ez a vézna, alacsony, szakállas, sárgás bőrű, beteges fiatalember, mindent megkapott ahhoz, hogy nagy költő, nemzeti hős lehessen. Történelmi kort, sorsot, tehetséget, forradalmat, háborút, hősi halált. Könyvtárnyi anyag íródott életéről és költészetéről, nem szaporítanám, de nincs is olyan magyar anyanyelvű ember, aki ne tudná, ki volt. A meglepetések lehetőségét fenntartva:
1849. július 31-én, délután öt óra körül, Petőfi a Segesvár szomszédságában lévő fehéregyházai Sárpatak hídjáról nézi, ahogy kétszáz fiatal székely honvéd nyolcszáz kozákkal verekszik. Lóhátról egy lengyel katonaorvos, aki Bem utasítására tartózkodott Petőfi közelében, többször próbálva túlüvölteni a csatazajt, szólt, hogy fusson. Petőfi percekig tétovázott, s már lova nem lévén, futva elindult Héjjasfalva irányába. Közben a kozákok áttörték az őket makacsul feltartóztató fiatal székely katonák vonalát, s a menekülő Petőfit elérve, egyikük a szíve fölött, a bal mellkasán át lándzsájával keresztülszúrta, hogy a lándzsa hegye és a lendület ereje kifordította a lapockáját. Két óra hosszáig haldoklott, mikor hét óra után a Küküllő felé vágtató üldözők újabb hulláma érte el. Akkor az egyik ló balmelső patája vágtatás közben megrúgta a hason fekvő Petőfit, tovább roncsolva a sebet. Pár perc múlva meghalt.
Sírhelye ismeretlen.
Regős Bendegúz tanítványai a szatmári végvidéken
– Papó! Hon van Mamó meg Irén? – kérdeztem nagyapámat.
– E’mentek a gyümőcsösbe. Azt üzenték, mennyél utánok, de vigyázz a biciklin, a köves úton!
– A háztájiba mikor mensz? – kérdeztem még vissza.
– Hónap, ha akarsz, jössz! Most eriggy utánok, mer’ én forgatni megyek a megykerekbe! Tűz a nap, oda nem jöhetsz, mer’ még napszúrást kapol!
Emigyen társalogtunk nagyapámmal a ’80-as évek közepén. Ez az a nyelvjárás, amit anyanyelvemnek tekintek, és ez az, amit egy időre elfelejtettem, hogy újra megtanuljam. Móricz, aki a szomszéd faluban született pár nemzedékkel énelőttem, szintén elfelejtette ezt a nyelvjárást, eredeti anyanyelvét, s csak akkor nyúlt hozzá, akkor tanulta újra emlékezetből, az írói nyersanyaggyűjtés segítségével, amikor fel akarta használni.
Történt egyszer, nyár végén, hogy a Tiszáról, horgászásból jövet megéheztünk a cimborákkal. Betértünk hát a gyümölcsösbe, hogy együnk egy kis almát. Nem akartuk ledézsmálni az egészet, ha bírtuk is volna, igaz, voltunk rá heten, mint a gonoszok. A naphoz közelebbi felső ágakon már egész szépen piroslottak, két-három héttel a szüret előtt. Mindenki kiválasztott egy fát, felmászott rá, elhelyezkedett a felső szinten, s ott jóízűen csemegézett, míg szemünket a tanyasi Tisza-holtág, a Halvány felé lejtő sárga búzatáblán nyugtattuk. A kombájnok és a gyűjtő pótkocsis traktorok még nem kezdték meg az aratást és a betakarítást. Csend volt, pár percre mi is elhallgattunk, nem piszkáltuk, nem szólongattuk egymást.
– Ájj! Ott maradtok, ahon vagytok! Körbe vagytok véve! – hangzott a fák alól.
Ákos állt ott egyedül, a csősz. Nem vettük észre, ahogy nesztelenül odasántított, merthogy sánta volt, nyugodjon békében. 
Először megijedtünk, aztán látva, hogy Ákos ide-oda topog, és nem tudja eldönteni, melyik fához menjen, fürgén leugráltunk, és heten öt felé szaladtunk. Nem hoztunk szégyent legendás békebeli elődünk, Rideg Sándor tehénpásztorára, a híres neves Regős Bendegúzra, aki, mint tudvalevő, hasonszőrű dédapáinkat képviselve, sok botütést elszenvedett a hátán futás közben, mígnem, ettűl a temérdek termékeny tapasztalástúl, maga is meg nem okosodott. Nemhiába vezette meg az egész bakterház népét, a patás lókupecet, a tehénkereskedőt, meg a csendőröket. Szellemét idézve, a történet kellős közepén, álljon itt egy tőle való passzus, szó szerint, ahogyan azt lejegyezte, s tanulságunkra még filmen is elmondotta: „Lássanak csodát a kicsik és a nagyok, a becsületes ember én magam vagyok.” Ákosnak esélye sem volt.
Először megijedtünk, aztán látva, hogy Ákos ide-oda topog, és nem tudja eldönteni, melyik fához menjen, fürgén leugráltunk, és heten öt felé szaladtunk. Nem hoztunk szégyent legendás békebeli elődünk, Rideg Sándor tehénpásztorára, a híres neves Regős Bendegúzra, aki, mint tudvalevő, hasonszőrű dédapáinkat képviselve, sok botütést elszenvedett a hátán futás közben, mígnem, ettűl a temérdek termékeny tapasztalástúl, maga is meg nem okosodott. Nemhiába vezette meg az egész bakterház népét, a patás lókupecet, a tehénkereskedőt, meg a csendőröket. Szellemét idézve, a történet kellős közepén, álljon itt egy tőle való passzus, szó szerint, ahogyan azt lejegyezte, s tanulságunkra még filmen is elmondotta: „Lássanak csodát a kicsik és a nagyok, a becsületes ember én magam vagyok.” Ákosnak esélye sem volt. Másnap, mikor apám szolgálati Aro terepjárójával vitt visszafelé Gyarmatra, megláttam Ákost előttünk az úton, amint rozoga biciklijével a tanya felé haladt Kóródról. A kerekek jól kivehető V alakban tartották a vázat, s mindkettőben akkora nyolcas forgott, hogy nem bírtam magam türtőztetni, apámhoz fordultam és megkérdeztem.
– Sánta Ákos biciklije is sánta?
Erre apám mérgesen nézett rám, s lassan tagolva közölte.
– Hallottam, mit műveltetek a téeszcsé almásában.
Fülem-farkam behúztam, ő folytatta.
– Történetesen, én vagyok a tsz elnök személyi söfőrje. Tudod, ez mit jelent? Mindig szégyenbe hozol.
Nem mertem megszólalni, és hozzátenni, amit gondoltam. Szerettem volna megnyugtatni, kiengesztelni, de csak ez jutott az eszembe: „Apu, ne majrézz! Ákos a haverod, s máskülönben, te a kölcsei tsz elnök söfőrje vagy, csak nagy néhanap a kóródié, nem hivatalosan, ha megkér.”
Egész úton nem szóltunk egymáshoz.
