Hagyaték 10.
Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ezekben az erdőkben várta bajtársaival Rákóczit hazatérni Lengyelországból. Rákóczi, csalódottan lovagolt át a beregi erdőkön, lápokon, mezőkön, s érezte, még nem bízhat ebben a mezítlábas, kaszával és tőrökkel felszerelkezett társaságban, szedett-vetett kíséretében. Nem is igen értette a nyelvüket, közvetlenül alig tudott velük szót érteni. Beszélte ugyan saját anyanyelvét, a magyart, anyjával, Zrínyi Ilonával, s magyar nevelőivel magyarul beszélt gyermekkorában, de miután 1688 januárjában Munkácsot kétévi ostrom után bevették a császáriak, nővérével, Juliannával együtt a bécsi udvarba került, és hamar elszokott a magyar nyelvtől. Anyjához ritkán engedték az ekkor tizenkét éves Rákóczit.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 10.
Második fejezet
A fák hegyén
Hetedik osztályba jártam, 1989-ben, amikor megnyitották a határokat. Nem kaptunk azonnal világútlevelet, csak kishatárátlépőt, ami Kárpát-Ukrajna beregszászi és nagyszőlősi járásába volt érvényes. Első körben, ez a megoldás, a rokoni kapcsolatok ápolásának megkönnyítését, az intézményi és a kulturális kapcsolatfelvételt szolgálta, az elszakított területek, és az anyaország szomszédos járásai között. A munkácsi, ungvári, huszti, técsői, rahói járásokba már világútlevél kellett, s mire betöltöttem a tizennegyedik életévemet, én is megkaptam. Úgy éreztem, kezd kinyílni a világ, s amiről már kisgyerekkoromban álmodoztam, hogy a Máramarosi hegyekben barangolok, vagy Beregszász, Munkács, Nagyszőlős, Rahó utcáit járom, vagyis a Tisza túloldalán vagyok, „túlfelől”, kezdett valós lehetőséggé formálódni.
Felmész a tarpai hegyre! Ne törődj vele, hogy ez a hegy földrajzi értelemben dombnak is kicsi! Szeptember közepe van. Követed a tanösvényt, takaros víkendházak mellett haladsz el, néha megállsz, lelépsz az útról, beljebb mész a kertekbe. Hétköznap késő délután nincsenek kint a gazdák, de nem is sajnálnák a szőlőt tőled, amit megkóstolsz, inkább ők maguk kínálnák. A kertekben meggyfákat, cseresznyefákat, szilvafákat és diófákat látsz, árnyékuk egymásba ér a frissen kaszált füvön. Ahogy a gerincre érsz, s a hegy teteje felé baktatsz, jobbodon a beregszászi hegy búvik elő a fák koronái közül. Mögötte a Máramarosi hegyek, a belső messziségben még nem látsz hófoltokat, csak ha pár hét múlva visszajössz, s újra kifogod a tiszta időt. Elhagyod az utolsó házat, pár lépés, s a tetőn vagy. Kilépsz egész a szélig. Hátratámasztod az egyik lábad, hogy a súlyod hátul legyen. Óvatosan előredőlsz és lenézel a mélybe. Ez a kőbánya. Évtizedek óta nem működik. Bejáratát sűrűn benőtték az akácok. 
Ami itt látsz, meghozza a kedved, amit itt hallasz, felkelti az érdeklődésed. Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ezekben az erdőkben várta bajtársaival Rákóczit hazatérni Lengyelországból. Rákóczi, csalódottan lovagolt át a beregi erdőkön, lápokon, mezőkön, s érezte, még nem bízhat ebben a mezítlábas, kaszával és tőrökkel felszerelkezett társaságban, szedett-vetett kíséretében. Nem is igen értette a nyelvüket, közvetlenül alig tudott velük szót érteni. Beszélte ugyan saját anyanyelvét, a magyart, anyjával, Zrínyi Ilonával, s magyar nevelőivel magyarul beszélt gyermekkorában, de miután 1688 januárjában Munkácsot kétévi ostrom után bevették a császáriak, nővérével, Juliannával együtt a bécsi udvarba került, és hamar elszokott a magyar nyelvtől. Anyjához ritkán engedték az ekkor tizenkét éves Rákóczit. Nem mindennapi nyelvérzéke felnőttkorában is segítette, a latint, a franciát, a németet és a lengyelt folyékonyan beszélte. Latinul írta konfesszióit, feleségével és tisztjeivel németül beszélt, a külföldi diplomatákkal franciául, az északi hegyvidéken tótul és lengyelül, míg szökésben volt, vagy álnéven Lengyelországban tartózkodott. A közel tíz évig elhúzódó magyarországi vesztes háború ideje alatt leginkább csak jobbágyi származású katonáival, tisztjeivel beszélt magyarul. Hogy milyen nyelven beszélt törökországi évei alatt legfőbb bizalmasával, „bejárójával”, „kamarásával”, „személyi titkárával”, nem kétség. 300 év távlata, 207 levél Törökországból, a magyar nyelv, a honvágy, a hűség és a magány felbecsülhetetlen értékű hagyatéka, attól az embertől, aki egymás után temetve el bujdosó társait, élete végére végképp magára maradt. Mikes Kelemen. Visszajössz Rodostóból, kinyitod a szemed – élvezed kicsit még, hogy milyen messze jutottál abban a világban, amit rád hagytak! Aztán kinyújtod mindkét karod, arcod mosdatod a hanyatló nap fényében. Háromszázhatvan fokos körben forogsz, lassan, nagyon lassan! Cipőd orránál omladék, lepereg a kivájt föld gyomrába. A falu mögötted van, Tarpa, valamikori mezőváros, templomtornya kiválik. Határában a gyümölcsösök, almafák, körtefák és barackfák, merőlegesen telepített sorokban, a töltésig nyúlnak. A töltés széles ívvel elkanyarodik, úgy tűnik, mintha kikerülné az erdőt. Az erdő nagyon sűrű, a fák magasak, tölgyek, bükkök, és még milyenek, nem tudom, de a hegy lábáig érnek. Soha nem merészkedtem beléje. Mondják, csempészek, határsértők erdeje az. A mezők, szántások, legelők, tölgyes ligetek mozaikszerűen követik egymást, legtöbbször fasor, cserjesor vagy árok választja el őket. Jellegzetes beregi táj, ahogy korunkra megmaradt. Előtted Beregszász terül el, ami többségében még ma is magyar etnikumú város; s ha itt születtél, ezen a tájékon, kamasz fejjel azt is elképzelhetted, milyen lenne oda járni középiskolába.
– Nem lehet, az külföld, Szovjet-Ukrajna, az ottani magyarok is inkább ide járnának középiskolába! – jött a válasz hangos képzelődésemre.
– Értem – válaszoltam elfogadóan. – Ha jól mentek volna a dolgaink, most fordítva lenne, hiszen Beregszász volt ezen a vidéken a legjelentősebb város, és ez ma is látszik, csak tessék figyelmesen körbe nézni! Beregszász igazi város, nem úgy, mint Gyarmat és Namény, ami ideát Szatmár-Beregnek, mint infrastrukturális faluközpontok, megmaradtak; folytattam a feleselést gondolatban… Akárhogy is, nem lehettem beregszászi diák. Egy Zenit tükörreflexes fényképezőgéppel, és egy szintén szovjet gyártmányú nagyítógéppel kárpótoltam magam, tizenhárom évesen, Beregszászon.
Szerettem fényképezni, előhívni, megörökíteni, s kidolgozni a felvett pillanatokat, amiket 13-14 évesen még inkább spontán, mint tudatosan választottam ki. Persze, azóta is spontán teszem, annál is inkább, mert pillanatokat tudatosan kiválasztani nem lehet. Így mérem fel, ki mennyire figyel. A tarpai hegytető mágikus pont volt, Gyarmattól tizenhét kilométerre. Kora ősszel és késő tavasszal, bicajjal jártam ki. Vittem magammal a leckéket. Matekot, fizikát, kémiát, biológiát otthon tanultam, a gyarmati lakásban, irodalmat, történelmet, földrajzot, ha tehettem, itt, bár végül mégis inkább könyveket olvastam. Középiskolás koromban, volt úgy, hogy stoppal mentem. Hátizsákomban Shakespeare-rel, Csehovval, Puskinnal, Dosztojevszkijjel, Bulgakovval, Babitssal, mikor kivel, s visszafelé jövet, ha volt még-már palaj a tivadari Tisza parton, megmártóztam a Tiszában. Nyári hétvégeken előfordult, hogy idősebb, főiskolás és egyetemista barátaimmal részegre ittuk magunkat a tivadari üdülőfaluban – az volt ám az élet! –, ilyenkor elkapott az ihlet, s Baudelaire-t vagy Villont szavaltam szabadon a korombéli lányoknak – Villont kizárólag Faludy átköltésében. A romlás virágai, a vándor balladák és a testamentumok meghozták hatásukat. A lányoknak fogalmuk sem volt arról, mit hadoválok, még ha nekik is kellett volna hallaniuk róluk irodalom órán, lényeg a lényeg, olvadtak, cseppfolyósodtak. Volt, aki vállalta a túrát a tarpai hegyre, s ott, a hegytetőn, azon a mágikus ponton lehelte ki a szüzességét.
