Hagyaték 12.
Irulva-pirulva ült le, körbe se mert nézni.
– Nem baj lyányom, ha nem tudod leütni, le kell lőni! – mondta erre az öregember, nyilván azért, hogy oldja a zavart, amit egy váratlan, akaratlanul hangosra sikeredett szellentés okozott. Én nem bírtam, hangosan elnevettem magam. Próbáltam abbahagyni, de még percek múlva is kínzott a röhögés, alattomosan, belülről fel-feltörve, s mivel ez már kezdett kínossá válni, gondoltam, kibírom állva Debrecenig a folyosón.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 12.
Tizenegyezer vessző
Volt nálam egy könyv, Platón dialógusai. Bő két óra hossza múlva indult a vonat. Az idő nem sürgetett, felszálltam a kettes villamosra, s néhány perc múlva a Jászai Mari térre értem. Rámentem a Margit hídra, a lejárónál a sziget felé fordultam. Leültem, közel a hídhoz, a parti kövezetre. Elővettem a könyvet a hátizsákomból, és olvasni kezdtem. A szereplők a lakomát követő hagyományos közös ivászaton a szerelemről diskurálnak. Másodjára olvasom, átsiklok a szónoklatokon, s próbálom levonni a tanulságot egyéni helyzetemre, de nem sül ki semmi az egészből, nem köt le a könyv. Becsukom, nézelődök, ki-kinyitom, előre és hátra lapozok, de végül is, úgy döntök, búcsút mondok a kapualjakban elmélkedő Szókratésznak, és az elpuhult, biszexuális athéni bölcseknek.
Vissza a hídon, fel a hatos villamosra, bár, szokás szerint, nem volt jegyem. Csak egy megállót kellett figyelnem magamon körül a lehetséges ellenőrökre. A Nyugatinál sokat időztem a kirakós könyvárusoknál, s az egyiknél kincsre találtam, ami még hiányzott a könyvtáramból. Bebascu herceg szexuális kalandjai a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján, Párizsban, Apollinaire narratívájában, a Tizenegyezer vesszőben. Sokat hallottam a könyvről, arról, hogy elképesztően obszcén, durván pornográf, szadista, pedofil, nekrofil, de otthon nem volt meg senkinek, a könyvtárba még úgy se, számíthattam rá, amint hazaérek, kölcsön fogja kérni tőlem valamelyik barátom. Úgy döntöttem, még út közben kiolvasom, hiszen három óra elég rá, 
míg a gyorsvonat Nyíregyházára ér a Nyugatiból, viszont azzal nem számoltam, hogy végig erekcióm lesz. Szűk farmer rajtam, a kabátom, pechemre, derékig ért, és ez egészen eddig nem zavart a februári hidegben, de most, nem volt mit húzzak az ágyékomra, a pólóm is csak alhasig ért. Minden ruha szűk rajtam, azokban az években, hanyag fiatalon, nem érdekelt, ki mit mond, csak jól álljon, s a lányoknak tessék. Minden fülke tele, egy rakás egyetemista utazott vissza a debreceni campusba. Keresztbe raktam a lábam, kissé előredőltem, s befelé fordultam az ablak felé, de nem jött be, mert az ablaknál ültem, és nekem kellett kezelnem az ablakot, fel-le húzgálni, mintha ez nem az egyetemista lányok dolga lett volna, elvégre, úgy pöfékeltek a fülkében és a folyosón is felváltva, mint a gőzkazán.
míg a gyorsvonat Nyíregyházára ér a Nyugatiból, viszont azzal nem számoltam, hogy végig erekcióm lesz. Szűk farmer rajtam, a kabátom, pechemre, derékig ért, és ez egészen eddig nem zavart a februári hidegben, de most, nem volt mit húzzak az ágyékomra, a pólóm is csak alhasig ért. Minden ruha szűk rajtam, azokban az években, hanyag fiatalon, nem érdekelt, ki mit mond, csak jól álljon, s a lányoknak tessék. Minden fülke tele, egy rakás egyetemista utazott vissza a debreceni campusba. Keresztbe raktam a lábam, kissé előredőltem, s befelé fordultam az ablak felé, de nem jött be, mert az ablaknál ültem, és nekem kellett kezelnem az ablakot, fel-le húzgálni, mintha ez nem az egyetemista lányok dolga lett volna, elvégre, úgy pöfékeltek a fülkében és a folyosón is felváltva, mint a gőzkazán. – Nem akartok kinn dohányozni, csak a folyosón? – kérdeztem őket, mert már nagyon elegem lett a ki-be járkálásból, az ablakhúzogatásból, és a tömény cigarettafüstből.
– Ez dohányzó fülke. Látod a jelet? – s mutatta a jelet az egyik lány, amire nagy ívben szerettem volna tenni, de nem tehettem, mert ott volt előttem, feketén-fehéren, azaz, pirosban, s bizony, nem volt a cigaretta jel se bekeretezve, se áthúzva, hiába rajzoltam volna oda filctollal, s szóltam volna be mindegyiknek egyenként, és az összesnek csoportosan.
– Húzd le az ablakot, de csak résnyire, s akkor gyorsan kiáramlik a füst! – mondta erre a másik. – A Nyugati óta húzgálom, s már elhagytuk Ceglédet. Nem akarjátok most már inkább ti húzgálni, de nem az ablakot, hanem a…-on a bőrt? – bátorodtam fel hirtelen Mony kalandjain, és nem érdekelt, sőt, vártam, kívántam, hogy lebunkózzanak; így is lett.
– Bunkó! – hangzott az ítélet mindhárom lány szájából tökéletes szinkronban, merthogy hárman voltak. Szerettem volna a legválogatottabb trágárságokkal elhalmozni őket, de valahogy Mony kalandjain szerzett inspiráció ide vagy oda, jólneveltségem megakadályozott benne. Ehelyett, csak annyit mondtam, bántóan parasztos hanglejtéssel, hogy: „Ugyan, ilyen lyányokat, mint ti vagytok, tíz perc alatt drótbúl hajlítok hármat.” Ez megtette a hatását, mert köpni-nyelni nem tudtak, s csak néztek kimeredt szemekkel a másikra, mintegy egymástól várva a magyarázatot. Nem értették, nem tudták hova tenni, annál is inkább, mert míg fel nem húztak, felettébb művelt fiatalember látszatát keltettem a társalgás során, ami körülbelül Ceglédig normális mederben folyt. Tudtam, innen már nincs visszaút, de nem is bántam, három középszerű lányért nem kár, s még a könyvvel se haladtam. Felálltam, úgy a helyen, mereven, duzzadón, farmert feszítőn, s kimentem a fülkéből. Átmentem a szomszédos kocsiba, s vártam egész Szolnokig, ahol ürült a zsúfoltság; több ember szállt le, mint amennyi fel.
Amíg a vonat a szolnoki állomáson állt, kerestem egy üres fülkét, és biztos, ami biztos, mert a folyosón már jöttek hátrafelé a felszállók, ismét behúzódtam az ablakhoz olyan testtartásban, hogy a merevedésem ne látsszon. Egy hetven év körüli öreg bácsi, egy tizenéves lány, és két középkorú asszony ült be a fülkébe. A lány mellettem ült, az öreg bácsi velem átellenben az ablaknál, a két asszony meg az ajtónál egymással szemben. Beszélgetésükből hamar kivettem, hogy mind a négyen Karcagon szállnak le, amitől megkönnyebbültem, mert abban bíztam, hogy Karcagtól Debrecenig nem zavar majd senki az olvasásban. Tudtam, Debrecenben megint sok utas érkezik, mert Nyíregyházáról a vonat tovább közlekedett Tokajon át a miskolci Tiszai pályaudvarra. Nem voltak zavaróak, így jobban tudtam koncentrálni az olvasmányra, mint mikor a három egyetemista lánnyal egy fülkében ültem. Szépen, csendesen haladtunk úti célunk felé, de nem tartott sokáig a csend. Ahogy átértünk a Tiszán, és áthaladtunk a szajoli állomáson, arra lettem figyelmes, hogy kettőnk között, a lány és köztem, szem magasságban egy pók szövi lefelé a hálóját. Már majdnem beleszőtte magát a lány nyitott könyvébe, amikor a lány felállt, s megpróbálta a könyvvel leütni a pókot. A pók viszont felettébb jó reflexekkel rendelkezett, a lány kényesen óvatos mozdulatára gyors szövőtechnikával válaszolt, és közvetlenül az arcom elé libbent. – Nem mozdulok, csak nyugodtan! – hagytam jóvá a leány második ütőmozdulatát; de ez sem sikerült, a pók megint arrébb libbent, ezúttal az öregember felé. A lány erre leült, kicsit összeszedje magát, és rákészüljön a harmadik, immár végzetes csapásra. Így is lett, leütötte a pókot, de ahogy hirtelen mozdulattal felállt, véletlenül hangosan elfingotta magát. Irulva-pirulva ült le, körbe se mert nézni. – Nem baj lyányom, ha nem tudod leütni, le kell lőni! – mondta erre az öregember, nyilván azért, hogy oldja a zavart, amit egy 
váratlan, akaratlanul hangosra sikeredett szellentés okozott. Én nem bírtam, hangosan elnevettem magam. Próbáltam abbahagyni, de még percek múlva is kínzott a röhögés, alattomosan, belülről fel-feltörve, s mivel ez már kezdett kínossá válni, gondoltam, kibírom állva Debrecenig a folyosón.
váratlan, akaratlanul hangosra sikeredett szellentés okozott. Én nem bírtam, hangosan elnevettem magam. Próbáltam abbahagyni, de még percek múlva is kínzott a röhögés, alattomosan, belülről fel-feltörve, s mivel ez már kezdett kínossá válni, gondoltam, kibírom állva Debrecenig a folyosón. Nem voltam útban, és engem se kellett kerülgetni, a leghátsó kocsi végébe telepedtem, ott senkise járkált. A fejezetek közt pár perc szünetet tartottam, s néztem, hogyan futnak el a sínek, és alattuk a keresztbe szerelt tartóbetonok. Debrecenben se kerestem ülőhelyet, belemélyedtem a könyvbe. A nyíregyházi állomáson, aminek már rég nem volt meg az a restije, ahol valamikor Krúdy Szindbád képében szeretett töltött káposztát enni, a könyv végére értem. A román herceget mocskosságaiért tizenegyezer vesszőcsapással kivégzik a japánok, az orosz-japán háborúban, Port Arthurnál.
– Apollinaire egy beteg állat! – jegyeztem meg hangosan, még a könyv hatása alatt, elfeledkezve magamról, hogy még a buszvezető is rám nézett, amikor felléptem a sóstói buszra.
– Bocsánat! – mondtam neki, visszaléptem, s nagy svunggal belevágtam a könyvet a megállótáblára szerelt telt narancssárga színű kukába.
– Mi az, csak nem a kötelezőt dobtad ki? – kérdezte a buszvezető jópofáskodva.
– Ja, igen, de nem kár érte. – válaszoltam.
– Sóstóig? – biccentettem, s már adta is a jegyet arcán szélesre húzott vigyorral.
