Hagyaték 14.
Azon a nyáron, a vizsgák után, úgy döntöttem, hazautazom, legalább két hetet otthon töltök, s mindenhová biciklivel megyek, nem ülök autóba. Untam a nyolc-tíz órás vonatozásokat, buszozásokat, állomáson való várakozásokat. Úgy éreztem, szülőföldem, Szatmár, hihetetlenül messze van, a legmesszebb minden magyarországi vidékek közül. Nincs közvetlen busz vagy vonatkapcsolat, vagy ha van is, nem érzed, mert szükségszerűen vesztegelsz, ha innen elindulsz, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyházán és Debrecenben. Úgy éreztem, Nyíregyháza a periféria, Nyírbátor és Mátészalka a periféria perifériája, és Szatmár, Gyarmattal a szívén, a periféria perifériájának a perifériája. Nem tudtam, kire haragudjak. Kit szidjak, magamban, fogamat összeszorítva.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 14.
Apámmal
Azon a nyáron, a vizsgák után, úgy döntöttem, hazautazom, legalább két hetet otthon töltök, s mindenhová biciklivel megyek, nem ülök autóba. Untam a nyolc-tíz órás vonatozásokat, buszozásokat, állomáson való várakozásokat. Úgy éreztem, szülőföldem, Szatmár, hihetetlenül messze van, a legmesszebb minden magyarországi vidékek közül. Nincs közvetlen busz vagy vonatkapcsolat, vagy ha van is, nem érzed, mert szükségszerűen vesztegelsz, ha innen elindulsz, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyházán és Debrecenben. Úgy éreztem, Nyíregyháza a periféria, Nyírbátor és Mátészalka a periféria perifériája, és Szatmár, Gyarmattal a szívén, a periféria perifériájának a perifériája. Nem tudtam, kire haragudjak. Kit szidjak, magamban, fogamat összeszorítva.
– Kire haragudjak, Apu? – kérdeztem Apámat azon az estén, amikor megérkeztem. Az ebédlőasztalnál ültünk, cigarettáztunk és söröztünk a vacsora után. Anyám elvonult olvasgatni és tévét nézni, látta, hogy éjfélig nyúló beszélgetésbe kezdünk. – Haragudjak rátok, mert nem költöztetek Pestre, vagy közelebb Pesthez? Miért nem fogadtad el azt a minisztériumi sofőrállást, amikor két éves voltam?
– Jó volt a téesznél, aztán a volánnál, mindenkit ismertem, s Anyád sem akart elszakadni Szatmártól – válaszolta Apám.
– Haragudjak a szüleitekre, mert ők sem költöztek el innen, a világ végéről, a második világháború után?
– Nem hiszem, hogy odáig el kéne menni, fiam! – szólt rám Apám.
– Haragudjak a történelemre? – folytattam belemelegedve az első sör után.
Apám türelemmel hallgatta, elnézően mosolygott, majd felállt, s hozott még két sört a hűtőből.
– Gondolj bele, Apu, nézz a térképre! Középiskolába hová járattál volna? Tuti, hogy nem a tirpákok városába!
– Fiam, tudod te kik voltak a tirpákok?
– Igen, tudom! Félre ne érts! Nem pejoratív értelemben mondom, tudod, nem felejtem el a származásunkat se.
– Na, akkor mondjad! – állított meg Apám.
– Ne már! – vártam egy kicsit, de Apám nem enyhült, továbbra is szigorúan nézett rám. Szigorúan, de nem haragosan. – Jó, a tirpákok betelepült szlovák népcsoport Nyíregyháza környékén, az ún. bokorfalvakban, tanyákon.
– Akkor ezt ne felejtsd el! Szokd meg azt is, hogy a pestinek meg a dunántúlinak szabolcsi vagy, nem szatmári, nekik egy, ne kezd el külön magyarázni, akit érdekel, az úgyis megkérdezi, de azok kevesen vannak. A pestinek úgyis Pest a központ, a minden, te is csinálj úgy, mintha így lennél vele, úgyhogy ne tirpákozz, mert nem értik, hanem, kiröhögnek. A katonaságnál minket is tirpákoztak Tapolcán, és még jobban szívattak, amikor újoncként jóhiszeműen kijavítottuk a tiszthelyettest, hogy szatmáriak vagyunk. Nekem például fogkefével kellett felsúrolni a folyosót.
– Apu, ezt csak neked mondom! A tirpákos vicceken meg én is röhögök.
– Fiam, ez ugyanolyan, mint amikor átjön valaki Szatmárnémetiből vagy Nagykárolyból, akkor itt azt mondják rá, hogy román, hiába magyar nemzetiségű, hiába akcentus nélkül beszél magyarul. Sőt, nem hogy akcentus nélkül beszél magyarul, de ugyanazzal a szép szatmári kiejtéssel, mint ahogy mi itt. Odaát magyar, itt román.
– Épp ez az! – szakítottam félbe.
– Ha ez nem így lenne ez a nyomorodott nemzettudat, vagy minek nevezzem, szóval, Apu, ha ez nem így történik – kezdtem becsípni, – akkor közelebb járok középiskolába, például: Beregszászba, ami huszonnégy kilométer, Ukrajna, vagy Szatmárnémetibe, ami harmincöt kilométer, Románia, és nem a mesterségesen, kényszerűen piacközponttá épített Nyíregyházára, ami nyolcvan kilométer ide. Nagykállóban is, mi van, diliház lett a régi szabolcsi megyeházából, és még nem újították fel, a teret se csinálták meg, majd az unió pénzéből megcsináltatják, ha egyáltalán befogad. Szerinted, kire haragudjak? – kis szünetet tartva meggyújtottam a cigit. Apám hozta a harmadik sört.
– Haragudjak a mindenkori magyar kormányra, vagy mi? Nem lehetne, hogy az ország fővárosa rotációs rendszerben, négyévente váltsa egymást? Akkor biztos megszűnne a pestközpontúság, vagy legalább, csökkenne! Ne röhögj! Miért? Úgy, hogy négy-négy évig a következő városok lennének fővárosok: Győr, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen, Budapest. Azután be lehetne vonni még Szombathelyet, Kecskemétet meg Nyíregyházát is! Mit röhögsz? Ja, és hova jártam volna egyetemre? Naná, hogy a kincses Kolozsvárra! Apu, ott laktam volna a Szamosnál, tudod, énekeltük volna, három sör után, a balkonon kilógatva a lábunkat, hogy „Szép város Kolozsvár, majd ott lakunk a Szamosnál!” – erre Apám is bekapcsolódott az éneklésbe, és tudta a szöveget, míg én csak gajdoltam.
– Apu! – folytattam felvillanyozva a nóta végeztével. – Tudod hova jártam volna tanulni? Ne mondd már, hogy nem találod ki! – vártam, de Apám nem kapcsolt, már benne is három sör munkálkodott. – Megmondjam?
– Mondjad!
– Hát a házsongárdi temetőbe! Ott készültem volna a vizsgákra napos időkben. Ott ültem volna Dsida kriptájánál, közel azokhoz a síró oroszlánokhoz, és ott olvastam volna a jegyzeteimet, meg a könyveket!
– Fiam, hülye vagy? Temetőkbe járnál tanulni?
– Nem úgy értem, hogy mindig, csak ha olyan hangulatom lenne, a csend miatt.
Apám szája úgy maradt, hol jobbra, hol balra dőlve egy irányba nézett, és mivel tényleg úgy maradt a szája, azt hittem, rajtam gúnyolódik. De nem, észrevett valamit:
– Na, indíts befelé mindkettő! Nem isztok több sört! – anyám viharzott ki a nappaliból. – Ennyi marhaságot összehordani, amit ti tudtok ilyenkor!
Az ebédlőből a szobákba menet, a folyosón Apámmal még megittunk egy sört. Kihasználtuk a lélegzetnyi időt, míg anyám az ágyakat vetette. Apám intett a szemével, hogy hajoljak közelebb.
– A héten elvittem anyádat moziba– súgta büszkén.
– Mit néztetek? – kérdeztem vissza.
– A Sztracsatellát.
– Aha, szerettem azt a fagyit kölyökkoromban. Emlékszel?
– Ne izélj már! – folytatta Apám.
– Jó, mondjad, de hogy lehet egy filmnek ilyen címe? Meg amúgy is, Kernnek vannak jobb filmjei, a Ripacsok, a Te rongyos élet… – Ne kötekedj, ez a saját rendezése, kicsit Woody Allenes, magyar módra, de jó! Nézd meg te is! Tudod, bírom a csókát a ’62-es „Ki mit tud” óta, akkor voltam kereken tíz éves.
– Perecen – hergeltem.
– Nem vicces. A lényeg – és akkor még inkább közelebb hajolt apám, – ott is szó van arról, hogy akárhova mész, Pannon GSM meg minden, nem számít, megrohadni azért mégis csak otthon a legjobb. Fiam, mehetsz te majd Londonba, Berlinbe, Bécsbe, akárhova, amikor majd Pesten leszállsz a repülőről, még a levegő is más, és akkor fogod Pestet igazán az otthonodnak érezni. Meg amikor felszállsz, és látod magad alatt a várost, a budai erdőket, s tudod, hogy hetek, hónapok múlva jössz csak vissza, akkor fogod úgy érezni, hogy Budapest a hazád, s rajta keresztül mindentől búcsúzol, amit annak érzel, még ha tudod is, mikor jössz vissza. El tudod képzelni, mit érzett a nagybátyád, amikor emigrált? Most már hazajöhet, de akkor évekig nem jöhetett. Kicsit én is ezt éreztem, s ameddig csak látható volt, néztem a távolodó Budapestet, amikor egy fél évre az NDK-ba mentem dolgozni, tudod. Úgyhogy, hagyd el, ezt a kire haragudjak ökörséget, az a fontos, hogy minden a helyén legyen benned, és akkor azt már nem vehetik el. Benned legyen a helyén! – ezzel a mondattal fejezte be igéjét. Írom, igéjét, mert olyan átszellemült arccal mondta, mint ahogy a kezdő tiszteletes hirdeti az igét úrvacsoraosztás idején.
Még egy húsz percig ezen gondolkodtam, míg mámorosan, szelíden forgott velem a szoba, körbe-körbe; aztán mély álomba merültem.
