Hagyaték 15. (Penyigei ballada)
A csónak orra elmerült, a hátulja felcsapódott. Sokan tudtak úszni a lányok közül, a tizenhét éves Julianna többször átúszta a Szenkét, de a riadalomban, kapálózásban egymást nyomták víz alá, s ahogy próbált segíteni a mellette fuldoklókon, már nem maradt elég ereje, hogy kivergődjön a partig, megkapaszkodjon a belógó fűzfák ágába. Három kislány nehezen kiúszott, egyet a fiú húzott ki, a révész, öregedő ember, nem bírt úszni, a felborult csónak szélébe kapaszkodva maradt a víz felszínén, ahogy a parthoz közelebb sodródott, kievickélt. A fiú körbenézett, hatan voltak a parton, négy kislány, a révész meg ő. A lányok köhécselve nézték a buborékoló folyót, abban reménykedve, hogy valaki még fellöki magát. Aztán elsimult a víz.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 15.
Kilenc, avagy az utolsó népballada
Reggel nyilallott a fejem, de nem akartam sokáig aludni, vesztegelni az ágyban, vesztegetni az időt, mint az állomásokon hazafelé jövet. Erőt vettem magamon, és felkeltem. Rossz volt nézni. Lementem a biciklitárolóba, ellenőriztem, hogy minden olajozottan működik, és felpakolva elindultam kelet felé, a régi úton. Úti célom Penyige volt. Három kilométert tekertem, és elértem a Szenkét. A délelőtti égen nincsenek felhők, régről ismerősen terült rá a szatmári tájra a világoskéknek az a békés, kikeverhetetlen változata, amit a széleken a Kárpátok hegyeinek sötétkék körvonala bodorított. Tudtam, hol kell megállni a Szenke parton, még gyerek voltam, amikor megmutatták. Kilencven éve itt szálltak csónakba azok a lányok, azon a májusi hétfőn, 1905. május 5-én.
Templomból jövet beszélték meg, azon a májusi vasárnapon, a szép penyigei lányok, hogy másnap reggel átkelnek a Szenkén, mert búzát tisztítanak a Vályi-birtokon, fejenként húsz krajcárért. Jó földjén sűrű búza termett, de közte szúróka, és egyéb gyom is, elkelt hát az ügyes gyermekkéz. A lányok jól bántak a nyeles búzatisztítóval, tudta az intéző, s akárhányszor jöttek, ilyenkor mindig akadt tisztítani való vetés. Meg aztán, ennyiért nem kapott napszámost. Hétfőn korán, napkeltekor gyülekeztek a lányok a parton, hogy a révésszel átkeljenek a túloldalra. A vasúti hidat nem használhatták, mert tilos az átjárás. Tiltotta a vasúti szabályzat, aki megszegte, szigorú büntetést kapott. Ott álltak a lányok tizenhárman, a Szenke parton. Jött a révész, csóválta a fejét, hogy inkább fordulna kétszer, s csak 5-5 krajcárért.
– Elbírna ez a csónak titeket, de nem lehet, hét embernél többet egyszerre be nem ültethetek. Meg jön az a fiú is velünk, az ott kerülő. Sokan leszünk. – mondta a révész.
A lányok rimánkodtak, hogy így úgy János bácsi, máskor is mentünk már ennyin, és nem nézi azt most senki, nincs kint ilyenkor a felügyelő. Beszálltak hát mind a csónakba, a tizenhárom lány, a fiú, aki kerülő a határban, meg a révész, összesen tizenöten. A fiútól féltek a lányok, pedig jámbor fiú, többször hallottak a rohamairól, ami a betegségéből adódott. Az epilepsziából. A legidősebb lányt nézte, aki nagyon tetszett neki, a szeme elárulta. A lány, bár kicsit félt tőle, viszonozta a nézését. A kislányok a csónak elejébe húzódtak, mind a tizenketten, csak Julianna maradt középen, a fiúval szemben. Julianna tizenhét éves volt, a fiú tizenkilenc. Ha nem volna a betegsége, tán táncolna vele a dalárdában, ha bárkit fel merne kérni, nem csak ülne a sarokban, a kályha mellett, nézve a táncolókat. Pálinkát se ivott, mint a többi fiú. Ahogy nézték egymást, kisebb szünetekkel félretekintve, s látták kirajzolódni a túlsó partot a víz felett gomolygó ködpárán keresztül, hirtelen megbillent a csónak. A révész ordított.
– Hé! – a következő másodpercben éles sikítás és hangos csobbanás hallatszott. A csónak orra elmerült, a hátulja felcsapódott. Sokan tudtak úszni a lányok közül, a tizenhét éves Julianna többször átúszta a Szenkét, de a riadalomban, kapálózásban egymást nyomták víz alá, s ahogy próbált segíteni a mellette fuldoklókon, már nem maradt elég ereje, hogy kivergődjön a partig, megkapaszkodjon a belógó fűzfák ágába. Három kislány nehezen kiúszott, egyet a fiú húzott ki, a révész, öregedő ember, nem bírt úszni, a felborult csónak szélébe kapaszkodva maradt a víz felszínén, ahogy a parthoz közelebb sodródott, kievickélt. A fiú körbenézett, hatan voltak a parton, négy kislány, a révész meg ő. A lányok köhécselve nézték a buborékoló folyót, abban reménykedve, hogy valaki még fellöki magát.
Aztán elsimult a víz. – Ne menj! Te is odaveszel! – kiáltott a révész a fiúra, de a fiú belépett a vízbe. – Nem tudsz kijönni, ha a hideg vízben jön rád! – a révész odakúszott, és a fiú után nyúlt, már nem érte el. A fiú nagy levegőt vett, s lebukott a víz alá. Lentebb már nagyon hideg volt a víz, a lábával próbált tapogatózni, de csak a puha iszapot érezte, ahogy beszippantotta a csizmáját. Szerencsére nem volt szoros a csizma, ilyenkor májusban már kapcát sem hordott, ami kitömte volna a szabad helyet a lába és a csizmabőr között; lenyúlt, s gyors mozdulattal kihúzta a jobb, majd a bal lábát. Lassan engedte föl magát, még volt levegője.
– Gyere ki! Gyere ki! Nem élnek azok már! Gyere ki! – kiáltotta a révész dühösen, a kezével integetve. A fiú kiúszott. A révész két erős karjával szorosan átfogta a fiú vállait hátulról. – Fiam, nem élnek azok már – mondta a fülébe. A fiú erre összeroskadt, tenyerébe temette arcát, és halkan sírni kezdett. A négy kislány jajveszékelt, segítségért kiáltott.
Délre megtalálták az elmerült lányokat. Halászhálóval szedték ki a testüket. Ott feküdtek kiterítve egymás mellett a parton, szép hosszú hajuk copfokba kötve. A gyarmati orvos sorban megvizsgálta őket, megállapította a fulladásos halált, s rendelkezett a halotti anyakönyvek kiállításáról. Egyet a gyarmati járási hivatal állít ki holnap tíz órára, egyet pedig a penyigei református lelkész bocsájt ki holnap délután kettő órára, mikor megkapta Gyarmatról a másolatokat. Nem volt elég a nála lévő egyházi anyakönyv, a járási hivatal példányainak hiteles, a jegyző által saját kezűleg ellenjegyzett másolatai nélkül önmagában nem lehetett elfogadni a temetéshez. Az elsődleges vizsgálatok végén az orvos, a lelkész és a csendőrök odaengedték az anyákat. Az anyák keserves sírása betöltötte a partot. Keszkenőjüket levetve, hajadonfőtt siratták gyermekeiket. Az apák a feleségek mögött, kalapjukat tördelve, könnyeikkel küszködve álltak. Meg-megérintették az asszonyokat, de nem hogy csitítsák, hanem, hogy jelezzék párjuknak, ott vannak, nem hagyják el őket a fájdalomban. A félkörben álló a falu népe halkan tárgyalta az eseményeket, hogy történt, mi történt, kinek a hibája. Végül megérkezett a járási főorvos is. Vizsgálódott, kérdezgette a lelkészt, a révészt, a csendőröket, félrehívta a kollégáját, hosszasan beszéltek, majd hatóságilag elrendelte, nem szállítják boncolásra a testeket, mindenki hazaviheti halottját.
Csütörtökön, 1905. május 8-án történt a kilences temetés. Kilenc testet engedtek le a két méter mélyre ásott sírokba. Kilenc gödör, kilenc virágszál. A fiú leghátul állt, kalapját szívére szorította, úgy nézett maga elé. Julianna gyönyörű barna szemeit látta maga előtt, ahogy a csónakban ül, s viszonozza az ő szerelmes tekintetét.
Augusztusban, a gyarmati vásáron kéziárus tűnt fel. A kilenc vízbefulladt lány történetét énekelte, s árulta egy krajcárért papírlapra nyomtatva. Sokan a helyiek közül, felismerték benne az epilepsziás fiút, de nem bánták, nem bántották, mert érzéssel, szépen énekelt. Később, a két háború eltelte után, tudós emberek észrevették, hogy több ilyen ének nem született. Kimondták hát, hogy ez, a Penyigei Ballada, az utolsó históriás népballadánk. Az utolsó. „Ezerkilencszázötödik évbe, kilenc kislány belehalt a vízbe, beleültek a hajó orrába, elmerültek a Szenke habjába.” Az utolsó. „Utas nézz be a temetőkertbe, kilenc kislány nyugszik egy szélébe, Isten veled kilenc letört rózsa, szép csendesen nyugodjál a sírba.”
Ott ültem a kilenc kiterített helyén, s próbáltam magam elé képzelni Juliannát, olyannak, mint amilyen azon a reggelen volt, amikor utoljára láttam, amikor a csónakban ültünk. Vékony derék, telt keblek, fehér, hamvas bőrén apró szeplők, amiktől még szebb. A legszebb a szeme, a nagy, kerek, barna szemek, amivel úgy néz, hogy elfelejtkeztél magadról és a világról; de hiába, tudtam, hogy ez lehetetlen, mert ez nem lehet. Ilyen nem létezik, nem hiszek benne. Ilyen nincs. Összeszedelőzködtem, elköszöntem az ismerős horgászoktól, és a főútra térve elindultam vissza, Gyarmat felé.
Penyigei ballada
Ezekilencszázötödik évbe,
Kilenc kislány belehalt a vízbe,
Beleültek a hajó orrába,
Elmerültek a Szenke habjába.
Szatmár megye Penyige községe,
Kilenc kislány belehalt a vízbe,
Szenke vize száradj ki, apadj ki,
De sok anya könnyét csaltad ki.
Kilenc kislányt viszi a víz, viszi,
Édesanyja a partjáról nézi,
Gyere anyám, ne hagyj bele halni,
Gyenge testem a halnak megenni.
Gyászba borult Penyige községe,
Kilenc kislány halva fekszik benne,
Kilenc kislány mint a letört rózsa,
Édesanyja jajszóval siratja.
Utas nézz be a temetőkertbe,
Kilenc kislány nyugszik egy szélébe,
Isten veled kilenc letört rózsa,
Szép csendesen nyugodjál a sírba.
