Hagyaték 17.
Mire a távoli megyeszékhelyről megérkeztek a tűzoltók, a falu népének sikerült eloltani a tüzet. Teli vödrökkel szaladgáltak az emelős kutak és a kb. 7-8 méterre felcsapó lángok között. Közben egy csapat férfi azzal próbálkozott, hogy beüzemelje az utoljára a ’40-es években használt, muzeális értékű tűzoltókocsit. Bekötöttek elé két fiatal, testes kancát, s úgy húzatták le a tűzoltószertárból ezt a rozsdás, kézi pumpálású, nyikorgó szerkezetet a kis utcára – de hiába próbálkoztak, nem lehetett beüzemelni; maradtak a vödrök. Két és fél óra leforgása alatt, elégett két, egyenként négy és fél méter magas, négy méter széles, tíz méter hosszú szalmakazal, a pajta, két farakás, három szilvafa és a fakerítés.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 17.
A kisdobos találkozása a tűzoltókkal
– A fijupulya mindig a rosszat csinálja! – kiáltotta Mamó kétségbeesetten, fejét jobb és balra ingatva, kezeit összecsapva, amikor nyolcévesen felgyújtottam a fél gazdaságot: a pajtát, a teherautó nagyságú szalmakazlakat, a kerítést meg a farakásokat. A nyolcvanas években az ecetet fehér műanyag flakonban lehetett kapni. Na hogy ez pontosan milyen fajta műanyag volt, azt már nem tudnám megmondani, de volt egy jellegzetes tulajdonsága, mégpedig: izzó, sercegő olvadékként égett el. Ha a flakont, mondjuk szalonnasütés után nyársra húzta a fiúgyerek, és begyújtotta, ez az izzó, sercegő, lecsöpögő láva tökéletesen alkalmas volt arra, hogy szép módszeresen akár egy egész hangyaboly népét halálra pörkölje. Ezt a módszert a tizenkét éves bátyámtól és a tizennégy éves unokabátyámtól lestem el egy teljesen békés, családi szalonnasütés során. A bátyámék addig folytatták a hangyabolyok láva-bombázását, mígnem Mamó, kemény korholó litánia kíséretében, fel nem zavarta őket a felső udvarba. A szüleink, a heti hajtás után, ilyenkor hétvégén, ha nem volt komoly az ügy, szívesen hagyták a fegyelmezést a szüleikre. Egy hétre rá, azon az április végi szombat délutánon, először is, be kellett szerezni az eszközöket. A gyufát, a flakont és a nyársat. Nyársnak megtette bármelyik vessző, amit a szomszéd almafájáról kisbicskával vágtam le. Kovács Bertit, ezt a részeges, alakot, amúgy sem kedveltem. Egyszer úgy megverte a feleségét, hogy szerencsétlen asszony, vérző fejjel futott végig az utcán a tejcsarnokig. Egy hét múlva elköltözött – a falubeliek azt mondják, Pestre ment a testvéréhez. Soha többé nem jött vissza, úgyhogy Kovács Berti nyomorultul, magányosan öregedett meg, s amikor meghalt, nem volt mellette más, csak a pálinkásüveg. Az ikrek, a két fia ekkoriban már elmúltak húszévesek. Volt egy-egy 350-es Pannónia motorjuk, és amikor ezekkel a nagy dög, hangos motorokkal végigrepesztettek a kisutcán, sűrű porfelhőt hagyva maguk után, én és a cimboráim bámultunk az árokparton, s mire eltűntek, már el is felejtettük, miért civakodtunk. A flakont a középső udvaron lévő nagy szemetes zsákból emeltem ki, a gyufát meg gond nélkül csentem el a nyári konyhából, amikor senki se volt benn. Mamó, éppen a disznóknak adott enni, Anyu az utcabeli barátnőknél sorolt, s Irén, a nagynéném, boltba ugrott el margarinért a süteményezéshez. Apu este érkezett – aznapra egy kis fusi fuvart vállalt az Szabolcs TeFu Ifájával. Papó se volt a közelben, a háztájiba ment, Laci, a bátyám, a Kis-Tisza partján figyelte a halászokat egykorú barátaival. Tiszta a terep. Most vagy máskor aligha, gondoltam.
Nekiiramodtam, nehogy feltűnést keltsek. Két perc múlva már a gyümölcsösben voltam. Azonnal felmértem a terepet hangyaügyileg. Hangyaboly volt elég a drótkerítés mentén, csak azt kellett megvizsgálni, melyikben lakják vöröshangyák. Pikkeltem a vöröshangyákra, csúnyán összecsipkedték a lábszáramat. Sorban piszkálni kezdtem a hangyabolyokat a nyárssal. A negyedik talált – hemzsegtek a vöröshangyák, apraja nagyja: dolgozók, szárnyasok, lárva-bölcsődések, egy egész raj, s talán még maga a királynő is előkerül. Egy külön világ. Csodálkozva néztem. Ezért megverhet a Jóisten! Kiirtani egy egész hangyabolyt? Folytatta a lelkiismeretem.
Így hát elnapoltam.
Elég lesz, ha csak nézem, mint a múltkor, amikor a bátyám és az unokabátyám csinálta, mert hiszen, lesz még szalonnasütés, és ha a felnőttek megunják, nem én leszek a hibás, nem engem fognak felkergetni a felső udvarba.
Akárhogy is, lelkiismeret furdalás és spekuláció ide vagy oda, még aznap olyan tűzesetet okoztam, amire emberemlékezet óta nem volt példa a falu történetében. Egy csapásra híres lettem, mi több, hírhedt. A falubeli lingárok és huligánok, magukban mind irigyeltek, hogy ez a kis tökmag, jelentéktelen taknyos, most egyszerre híresebb, hírhedtebb lett mindnyájuknál. És ez bizony nem amolyan egy napra szóló híresség, hírhedtség volt; még hosszú évekig, mint a „Gyújtogató” forogtam közszájon.
Mire a távoli megyeszékhelyről megérkeztek a tűzoltók, a falu népének sikerült eloltani a tüzet. Teli vödrökkel szaladgáltak az emelős kutak és a kb. 7-8 méterre felcsapó lángok között. Közben egy csapat férfi azzal próbálkozott, hogy beüzemelje az utoljára a ’40-es években használt, muzeális értékű tűzoltókocsit. Bekötöttek elé két fiatal, testes kancát, s úgy húzatták le a tűzoltószertárból ezt a rozsdás, kézi pumpálású, nyikorgó szerkezetet a kis utcára – de hiába próbálkoztak, nem lehetett beüzemelni; maradtak a vödrök. Két és fél óra leforgása alatt, elégett két, egyenként négy és fél méter magas, négy méter széles, tíz méter hosszú szalmakazal, a pajta, két farakás, három szilvafa és a fakerítés. Én ezen idő alatt kereket oldottam, elszöktem. 
Már esteledett, amikor Endre bátyám csuromvizesen rám talált a töltésoldalban, közel a zsiliphez, ami a Csécsétől jövő holtágat, a Kis-Tiszát kötötte össze az 1920-as években kivájt folyómederrel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy elterelő manőverrel próbálkozom. Öngyilkos leszek, ha rám fogják a gyújtogatást, dohogtam magamban, miközben arra vártam, hogy végre megtaláljanak. Kétszer is megmártóztam, ruhástól, a zsilip alig egy méter mély betonmedencéjében, nehogy idő előtt megszáradjak. A kis utcán összecsődült kíváncsi várakozók szokatlan tömege megriasztott. Ott volt mindenki, akit ismertem, és még az is, akit nem: a szomszédok, az utcabeliek, a nem utcabeliek; a boltos, a zöldséges, a hentes, a mozigépész, a tanító, a tsz kocsisa, de még maga a tanácselnök is megjelent vadonatúj Aro terepjárójával. Ő kezdett el „hivatalosan” tárgyalni a kékesszürke egyenruhát viselő tűzoltókkal. Tisztára, mint a munkásőr bácsik, csak a fegyver hiányzik, gondoltam, mikor megláttam őket, s megborzongtam. Nyíregyházán láttam életemben először munkásőröket, május elsején, és ezek a tűzoltók is úgy festettek. Nem tetszettek, se a tűzoltók, se a munkásőrök, féltem tőlük. Jegyzőkönyvet is írtak – ettől még inkább megriadtam. Tudtam, amit feljegyeznek, annak nyoma van, azt többé már nem lehet semmissé tenni, afölött már nem lehet elsiklani. Szólítottak. Nagybátyám odavezetett, de még mielőtt felrakhattak volna a két ülősoros, nagy szürke Ifára, Mamó odarohant, és kitépett Endre bátyám kezéből.
– Endre, mit csinálsz!? Nem engedem, hogy odaadd ezeknek a kommunistáknak az unokámat! Még a végén nevelőintézetbe rakatják! Ezektől kitelik! – súgta a fia fülébe, nem kis zavart és feltűnést keltve.
– Anyu, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! A jegyzőkönyv miatt kell, hogy kikérdezzék. Na, adja vissza! – csitította fia az anyját.
– Várjál! – szólt rá újra Mamó, majd hozzám hajolt: – Kisfiam, be ne valld, hogy te voltál! Nagyapáddal már megbeszéltük… jaj, kisfiam! Hát miért szöktél el? – hangja elcsuklott, s könnyeivel küszködve folytatta tovább. – Azt mondtuk a tűzoltóknak, hogy nagyapád eldobott egy csikket, az okozta a tüzet. Te is ezt mondd! – megenyhülve bólintottam, értésére adva, hogy így már nem is félek annyira, mint az előbb. Megcsókolt, felvett az ölébe és haragos szemekkel, felsegített az Ifára; de egy tapodtat se mozdult arrébb, végig az Ifa közelében maradt, amíg vallattak. Figyelte a szélvédőt, hogy nem kiabálnak-e velem.
Nagyon féltem. Éreztem, bár felfogni, elfogadni sehogy se tudtam, ez a dolog túlhaladja nagyszüleim óvó, elnéző szeretetét. Ez ellen, ezekkel az egyenruhákkal szemben kevés.
– Hogy hívnak? – kezdte a kapitány, egy feketebajuszos, szemüveges, szigorú tekintetű ember.
– Hol születtél? Mikor? Stb. – és ellenőrizte az adatokat, amiket már előzőleg megadtak neki.
– Nagyszerű! – mondta látszólag elégedetten, miután minden ilyen kérdésre válaszoltam. – Okos vagy, s ha ilyen okos vagy, azt is biztosan el tudod nekünk mondani, hogy hogyan gyújtottad meg a szalmakazlakat. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy a tűzoltók mindent tudnak a szomszédtól. A szomszéd, ez a részeges alak, látott felfelé szaladni az udvaron, de akkor annyira meg voltam rémülve, hogy bár magam is láttam, nem vettem tudomást róla. A terv füstbe ment, és ettől úgy éreztem, mintha megkönnyebbültem volna.
– Igen, a kisdobos nem hazudik.
Az utalással a kisdobosok hat pontjára némi együttérzést próbáltam kelteni vallatóimban.
– Még jó, de a kisdobos nem is csinál ilyeneket! – szólt erre a kormánynál ülő tűzoltó. Akkor mindegyik tűzoltó, mind a hat, mert hatan voltak, hangos nevetésben tört ki. Elszégyelltem magam, és halkan, töviről hegyire elmondtam, hogyan próbáltam egy közönséges lótetűt megpörkölni pár lépésnyire a szalmakazaltól. Elismertem, hogy hibáztam, hogy figyelmetlen voltam, és égő gyufaszállal a még élő, menekülő „bogár” útját követve túl közel kerültem a szalmakazalhoz. Elismertem azt is, hogy ezzel hatalmas kárt és riadalmat okoztam, s beláttam, unszolni se kellett, hogy a tűz könnyen tovább terjedhetett volna a környező portákra, s onnan a fél falura, csak éppen szerencse, hogy nem fújt a szél. Arról nem beszéltem, hogy kis híján ott égtem. A felcsapó lángok a kerítéshez szorítottak – mint a tűzoltó bácsik, az újságokkal, meg a nevelőintézettel való fenyegetőzésükkel, mintha nekik nem lett volna gyerekük.
