Hagyaték 18.
Írásbelin és szóbelin is második lettem. Írásbelin túl sokat időztem Byronnál, Keatsnél, Shelleynél, Lermontovnál és Puskinnál. Ők öten, különösen Lermontov és Puskin voltak 16-17 évesen a kedvenceim. Elbeszélő költeményként az Anyegin Puskintól, és a Démon Lermontovtól, prózában a Korunk Hőse szintén Lermontovtól. Szóbelin, pechemre Arany balladáit húztam, konkrétan Zách Klárát. Véres sztori, valahogy nem tudtam szárnyalni, pedig jól ismertem a történeti hátterét, és Arany balladai nyelvezete sem volt érthetetlen, vagyidegen számomra.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 18.
Kiválasztások
Beiratkozás előtt el kellett dönteni, melyik osztályba járok. A sima, vagy a testnevelés tagozatos osztályba. Tornagyakorlatok, kötélmászás, távolugrás, futás, labdakezelés szerepeltek a feladatok között. Kötélmászásban, futásban és távolugrásban mindenkit megelőztem, a többi, a gyakorlatok, nem mentek szabályosan, így nem is választottak tagozatos osztályba, de leginkább, és igazából azért nem, mert a szüleim nem voltak fejesek. Minden a protekción múlott. Azok kerültek be, ügyesek között sok topagyerek, akiknek a szülei művezetők, tanácstagok, tanárok, orvosok, vállalati felső- és középvezetők voltak, a melósok meg a baptista lelkész gyerekeit az „a” és a „b” osztályba gyűjtötték.
A pedagógusok nyolc éven keresztül elhitették a testnevelés tagozatos osztályokkal, hogy jobb képességűek, mint az „a” vagy a „b” osztályba járók. Ennek eredményeként már felsőben súlyos önértékelési zavarok nehezítették a nevelői munkát; a pedagógusok befűtöttek maguk alá, mert szinte mindegyik évfolyamban a testnevelés tagozatos osztályok generálták a legtöbb viselkedési problémát, tiszteletlenséget, rossz tanulmányi átlagot. Saját bőrömön tapasztaltam, de csak felsőben kerültem át a testnevelés tagozatos osztályba, későn ahhoz, hogy elhiggyem, és komolyan vegyem a pedagógusok állítását.
Nyolcadikban szakközépiskolába felvételiztem, nem viselt 
meg. Tizenhét évesen sorozásra hívtak, beijedtem, hogy mi lesz, elvisznek katonának, érettségi után. Nem vittek, csak alaposan megvizsgáltak. Előttem állt egy vézna fickó, aki még golyófogónak is túl keskenynek látszott, és éppen a végbelébe kandikáltak kézi endoszkóppal, amikor megkérdezte a százados tőle, hogy mi a foglalkozása. – Fényképész. – válaszolta; sikerült visszatartanom a kitörni készülő vulkánt, görcsölt is a hasfalam utána.
meg. Tizenhét évesen sorozásra hívtak, beijedtem, hogy mi lesz, elvisznek katonának, érettségi után. Nem vittek, csak alaposan megvizsgáltak. Előttem állt egy vézna fickó, aki még golyófogónak is túl keskenynek látszott, és éppen a végbelébe kandikáltak kézi endoszkóppal, amikor megkérdezte a százados tőle, hogy mi a foglalkozása. – Fényképész. – válaszolta; sikerült visszatartanom a kitörni készülő vulkánt, görcsölt is a hasfalam utána. Az egyetemi felvételik megviseltek, akkora drukkal semmit se csináltam azelőtt, még az is piszlicsáré esetnek számított ehhez mérten, amikor tizennégy évesen öngyilkosságot emlegettem a teniszpályán.
– Ha még egyszer elrontom, öngyilkos leszek! – kiáltottam, és úgy repült a grafit teniszütő a salakos teniszpályán, hogy majd ledöntötte a bírót a magasülőről.
– Kisfiam, mit képzelsz!? Te vagy John McEnroe!? – ordította felém. – Bár ha ő találna el, annak jobban örülnék – tette hozzá az alkarját fájlalva.
Zámbori ügyvéd, a személyi trénerem, a pálya szélén röhögött, élvezte a show-t. Az első, elveszített szett után cinikusan megjegyezte.
– Az ütődobálást, a bíróval való vitázást eltanultad a példaképedtől, de ha legalább olyan okosan is játszanál, simán megnyernéd a meccset.
Végül mégiscsak megnyertem a meccset, csak a döntőben kaptam ki két szettben; a bajnok lemosott. Nem lettem öngyilkos. Ez jellemző maradt, mert amit nem így csináltam, az csak félig sikerült, vagy egyáltalán nem.
Szakközépiskola harmadik osztályában hasznát vettem a sok olvasásnak, az irodalomnak – azóta se, mert mint mondják, nincs piaci értéke, de ez nem igaz. Mindig azt kell nézni, ki mondja, ez a titka. Aki nem olvasott, nem olvas, s nem is igen fog, az mondja, de hadd mondja. Az iskolai irodalmi verseny után megnyertem a megyeit is, és így elmehettem az országos vetélkedőbe, Székesfehérvárra. Írásbelin és szóbelin is második lettem. Írásbelin túl sokat időztem Byronnál, Keatsnél, Shelleynél, Lermontovnál és Puskinnál. Ők öten, különösen Lermontov és Puskin voltak 16-17 évesen a kedvenceim. Elbeszélő 
költeményként az Anyegin Puskintól, és a Démon Lermontovtól, prózában a Korunk Hőse szintén Lermontovtól. Szóbelin, pechemre Arany balladáit húztam, konkrétan Zách Klárát. Véres sztori, valahogy nem tudtam szárnyalni, pedig jól ismertem a történeti hátterét, és Arany balladai nyelvezete sem volt érthetetlen, vagy idegen számomra. Kerestem az okát, miért nem én vittem el az aranyérmet, s vele az első helyezéssel járó nagyobb pénzösszeget. Megtaláltam. Éjszaka átszöktünk a lányokhoz, tomboltak a hormonok. Két debreceni srác, egy győri, egy kaposvári meg én, a tirpák, Nyíregyházáról.
költeményként az Anyegin Puskintól, és a Démon Lermontovtól, prózában a Korunk Hőse szintén Lermontovtól. Szóbelin, pechemre Arany balladáit húztam, konkrétan Zách Klárát. Véres sztori, valahogy nem tudtam szárnyalni, pedig jól ismertem a történeti hátterét, és Arany balladai nyelvezete sem volt érthetetlen, vagy idegen számomra. Kerestem az okát, miért nem én vittem el az aranyérmet, s vele az első helyezéssel járó nagyobb pénzösszeget. Megtaláltam. Éjszaka átszöktünk a lányokhoz, tomboltak a hormonok. Két debreceni srác, egy győri, egy kaposvári meg én, a tirpák, Nyíregyházáról. – Milyen szép kislányok! Nem igaz, fiúk? Az ismerkedő esten tessék felkérni őket! – buzdítottak kísérő tanárnőink; és fel is kértük őket, és meg is tudakoltuk, melyik az ő szobájuk. Másnap egy szőke lány odajött hozzám, a szóbeli után, pont mikor a körmömet rágtam az idegességtől, az eredményhirdetésre várva.
– Ugye írsz levelet? Nagyon várom. – és a zakóm zsebébe csúsztatott egy fecnit, amin a címe volt. Kivettem, és megnéztem: Komló.
– Ezt nem! Nyíregyházáról Komlóra? Nem! – gondoltam magamban, miközben próbáltam szépen, biztatóan mosolyogni rá. Ettől viszont felbátorodott, s a búcsúcsók nyilvánvaló szándékával egyre közelebb hajolt hozzám. Bedugta a pucér nyelvét a számba, s bizony, ahogy Petri György írja a K.M. szerelmes éneke című versében, nem hordott nyelvtartót.
Tétjében az egyetemi felvételi volt a legfajsúlyosabb. Azt hittem, ettől függ az életem, a karrierem, későbbi társadalmi presztízsem. Nem törődtem vele, de nem is gondoltam bele abba, hogy az egyetem nem készít fel az életre. Azt az öt évet akartam: öt év bulit, olvasást, utazást, csajozást; öt év szabadságot, életformát, amit a diáklét jelentett. Tizenöt pontos rendszerben felvételiztünk, és ha csak egy pontot vesztettél, az már négyszereződött, mínuszban. Hatvanat hozhattál a középiskolából, hatvanat szerezhettél az egyetemen, harmincat az írásbelin, harmincat a szóbelin, azaz tizenötöt-tizenötöt, amit kétszereztek, így lehetett maximum százhúsz pontod, ha nem volt még közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgád; azért plusz pont járt.
Nagyon figyeltem, az írásbelin és a szóbelin egyaránt próbáltam kihozni magamból a maximumot. Sikerült, felvettek, tízszeres túljelentkezés mellett. Zárthelyik, referátumok, kollokviumok, szigorlatok, nyelvvizsgák, záróvizsga, abszolutórium, szakdolgozatok, államvizsga, ösztöndíjas munkák, publikációk, és tessék, a piacon, ami az élet maga, állásinterjúkkal ver az Ég.
– Éld túl az állásinterjúkat, mert kikerülni úgyse tudod őket! – figyelmeztetett egy HR-es ismerősöm.
– Meglátjuk – tettem hozzá.
