Sötétkapu 18. (Vérben úszó konyha)

 

Így történt, otthagyjuk a sérültet, gondolja a férfi, lemászunk át a bozótoson, megnyomjuk a csavart, a kiskapu nyílik, tyúkok kodálnak, repkednek, meglepjük őket. Anna olyan, mint a rémült kislány, aki nyújtja a kezét, aki szorosan odaáll, aki engedi vezetni, irányítani magát, gondolja a férfi. Én meg olyan, mint aki megérdemli ezt a bizalmat, aki képes őt megvédeni, vezetni, biztonságban hazajuttatni.

A nő feketében éppen indulófélben, berendelték a kórházba. Nincs meglepve.

Átadtam az üzenetet, gondolja a férfi.

– Nagyon gyenge? – kérdezi a fekete nő, Mari néni. Nagy mellek, vastag combok, őrmesteri tekintet, mély hang.

– Nem tudom, lehet – ezt mondtam, gondolja a férfi. – Ült csak. Szürke volt.

– Gyertek be, nyitja a konyhaajtót a fekete nő.

 

A konyhában a fal melletti faragott padon három fiatal férfi, egyikük leszakított ujjú véres ingben, hátán a válla és a hóna alatt vastag kötés. A kő úszik a vérben, egy lavórban véres víz, mellette véres rongyok, sűrű kölni és pálinkaszag.

 

– Szentgyörgymező felé futottunk, a trafik felé – mondja rekedten a sebesült. – Éppen leértünk a sarokig, már ránk is mászott a másik tank, amire a fegyveres munkáskatonák lőttek. Lőtték a tankot. Kováspuskával a tankot, a barmok. A tank a lövegét forgatva tüzelt minden irányba. Nem messze tőlünk eltalált a fát a sarkon. Én másik, távolabbi fa mögé húzódtam, már süvített a következő lövés. Lecsapta a trafik tetejét. A trafikosnő a pultajtó reteszével bajlódott, be akarta zárni, szegény, a harmadik becsapódás darabokra szaggatta.

A trafik mögül munkaszolgálatos katonák lőtték a tankot. Miután lerombolta a trafikot, megindult a Sötétkapuból menekülők után. Géppisztollyal tüzeltek belőle a Várhegy melletti hegyoldalra. Aztán a Szent Tamást lőtték, hegyoldal tele fával, ott bújtak meg néhányan. Az emberek a fák között esve-kelve rohantak fentről a város felé. A golyószóró újra és újra megszólalt. A fák között sok ember feküdt. Mozdulatlanul. 

– Mennünk kellene, mondja Anna, gondolja a férfi.

Anna minden mozdulatára figyelek, gödörből gödörbe, bokrok közt, itt, a véres konyhában. Mellettem ül, mellettem áll, érintem, szólok hozzá, vagy csak ránézek, vagy csak közelebb mozdulok. Látom, rémült, zavarodott. Látom, elveszett. Már nem a csillogó szemű forradalmár Anna, hanem kamaszlány, aki odabújik, aki el akar tűnni, akit rémít a lövöldözés, a vér, a füst, a hangzavar.

– Hová indultok – kérdezte a három férfi egyike a padról.

– Túl a Kerek templomon.

– Az veszélyes, nem okos végiggyalogolni a városon, mert ezek mindenre lőnek, ami nem katona. Maradjatok, amíg el nem csendesedik odakint. Még mindig lövöldöznek. Holnapig is maradhattok.

Hallom is, tudom is, nem akarok indulni, főleg nem át a városon a Kerek templomig, nem hazáig, de legalább átjutni a nagybátyámhoz, ahol Anna lepihenhet, ismerősök, rokonok közt megnyugodhat valamennyire. Talán ott sebesültek sincsenek, gondolja a férfi, Annát a vérszag borzasztja el, a véres szalmaszatyor a bajuszosnál, a véres levelek a második falgödörben, itt most a véres rongyok, széthasogatott lepedők, vérrel teli kislavór, a véres ing, a fájdalom látványa a sérült arcán. Nem így képzelte a forradalmat. A forradalom számára csilingelő énekszó, mosolygó emberek, messze zengő déli harangszó a Bazilika nagyharangján, amit mindenki örömmel hall. Ez sok neki, gondolja a férfi. Túl sok.

Azt reméltem, ott elhúzódunk valami sötét zugba, megrágjuk együtt a történteket, gondolja a férfi. Meg azt is reméltem, gondolja a férfi, a bátyám is oda menekült, és akkor együtt leszünk hárman. Ha együtt vagyunk hárman, nem ér baj bennünket, megúsztuk. Azt is reméltem, a város felől nem ő lövöldöz, és nem rá lőnek.

De legfőképpen azt reméltem, de azt nagyon, ő kikerüli a golyókat, őt kikerülik a golyók, otthon vár a törpekaktuszok alatti padon.

– Esztergomiak vagytok – kérdezte a fekete nő.

– Én esztergomi, Anna csabai.

– Hogy hívnak?

Mondtam a nevem, gondolja a férfi, vagy ismernek, vagy nem. Mindegy végül, is, úgyis megyünk.

– Van egy bátyád – jegyezte meg a fekete nő.

– Igen.

– Akkor te vagy a Kiss-Vadász.

– Igen – válaszoltam, gondolja a férfi.

– A te szüleid szakadtak lékbe, fulladtak meg.

– Igen, igen.

Nem szerettem ezt a kérdést, gondolja a férfi. Nem szerettem, ha eszembe jutottak halott szüleim, ilyenkor úgy éreztem, megcsaltak, elhagytak, magamra hagytak. Könnyebb nélkülük, könnyebb anélkül, hogy gondolnék rájuk. Könnyebb volt a bátyámmal. Könnyebb elfogadni a helyzetet, nem tűnődni, mi lett volna, ha.

A padon ülő férfiak összenéznek.

– Találkoztál a bátyáddal ma, kérdezte az egyik idősebb férfi a padról.

– Találkoztam.

– Ment föl a Sötétkapuhoz?

– Igen.

– Szervező volt? Viharkabát, karszalag?

– Igen.

– Akkor meglőtték Szent Tamáson.

– Az nemigen lehet – tiltakozom, gondolja a férfi, – a bátyám óvatos, van esze, tudja, merre hány méter.

– Na igen – morogja a férfi, – csak a golyó tudja-e, hogy a bátyád okos, óvatos.

– Sokan voltak viharkabátban tegnap. Bárki lehetett.

– Menjünk – mondja Anna. – Ha baja történt, a bacsi biztosan tudja.

Anna újra a ráció felől fog rá a dolgokra, mint normális helyzetben mindig. Így is van. Ha valaki tudja, a nagybátyám, aki mindent tud, tudja.

– Gyerekek, nem biztonságos, maradjatok – mondja a fekete nő. – Ezek vérszagot éreznek, nem állnak meg, amíg meg nem fürödnek a vérben.

– Nem lakik messze, csak fölmegyünk a kisutcán, át a főúton a Tüzépnél, már ott is vagyunk.

– A főúton átmenni életveszély – mondja a nő, – de te tudod.

Az ólak felől ekkor érkezik a sebesültért felmászó két férfi, gumiperemes hordágyon cipelve a comblövéses fiút. Óvatosan lerakják a tornác kövére. Anna odalép, gondolja a férfi, azután gyorsan vissza.

– Nem lélegzik – mondja.

– Le kellett volna hoznunk – mondja.

– De hát nem engedte – mondja Anna. – Nem engedte.

Ki a kapun, ki a kanyarodó utcácska közepéig, nem látok semmit, az utca üres. Anna ez alatt lecsipkedi hátamról a leveleket, bogáncsot, ami felragadt a kabátra a hegyoldalban.

 A többit majd később - Kapcsolódó interjú     

 Kritikák a kötetről:  Eposzi színezet nélkül  - Sötétkamra-kollázs