Az utolsó magyartanár első regénye

Valóban elérkezett Az utolsó magyartanár feljegyzéseinek ideje? – Interjú Dreff Jánossal/Tóth Dezsővel, a provokatív regény szerzőjével.

Az első kérdés adja magát Az utolsó magyartanár feljegyzései című első regényed borítójáról: miért az álnév?

Az álnév egy munkafolyamat következménye, nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem a több éves munka egyik jelentős eredménye, de nem végeredménye, amint ezt eleinte hajlamos voltam elhitetni magammal. Merthogy a puszta név önmagában még semmi, még csak álnév se, üres origó inkább, amelyet éppen olyan munka lesz majd jelentéssel megtölteni, mint amilyen melót az igényelt, hogy a születési nevemből kihámozzam magam, mint a kígyó, amely addig fészkelődik, míg le nem vedli magáról a lejárt szavatosságú bőrét. Nekem a születési nevem az első bőröm, amit sikerült viszonylagos épségben levedlenem magamról. A címlap szemantikai komponensei közül ennek a vedlésnek a vizuális megjelenítése amúgy olyan döbbenetesre sikerült, hogy amikor a címlap tervezője, Hrapka Tibor átküldte nekem az előzetes instrukcióim alapján kidolgozott megoldását, én két napig nem tudtam aludni attól az esztétikai tökélytől, amivé átvarázsolta az elgondolásaimat. 

Tehát az eldönthetetlenség játékára építesz a kettős szerzői névhasználattal?

A kérdés eldönthető, mert megadom a kódokat, hogy mely szövegegységek rendelhetők a születési névhez, és melyek az időközben felvett igazihoz. Ez a játék megoldódik a regényben, szerintem nyomon követhetően. Ebből nem csinálok titkot, nincs túlmisztifikálva, beazonosíthatóak azok a szövegrészek, amelyek Tóth Dezsőhöz, és amelyek Dreff Jánoshoz vezetnek. Vagy ha nem, akkor meg nem azonosíthatóak be, elvégre afféle vérbő posztmodern regényről van szó, úgyhogy én biztosan nem fogom tartani a hátamat, hogy bárki is leverje rajta az identifikációs fixációjából eredő frusztrációit ahelyett, hogy élvezné a káoszt, amit az identitás transzmigrációja idéz elő, bármit is jelentsen ez a különös szó, hogy identitás. Tehát a válaszom egy határozott talán igen, talán nem.

Miért gondolod, hogy eljött Az utolsó magyartanár feljegyzéseinek ideje?

Várj egy percet, hadd lássam csak, gondolok-e erről bármit is. Nos, ha netán arra gondolsz, hogy a cím apokaliptikus konnotációjával egyfajta tanári ethosz és értékrend végét harangoznám be, vagyis hogy ennek az érkezésnek jött volna el az ideje, akkor ki kell ábrándítsalak, mert se beharangozós kedvemben nem vagyok, se a szereptévesztésem nem olyan kóros mértékű, hogy ekkora baromságra vetemedjem. Ez a művem címe csupán, vagyis itt kezdődik el a történet. A címre ugyanúgy áll, ahogyan a szerzői névre is az, hogy jelentéssel kell feltölteni. Amin nem az ótvar előítéleteken való kérődzést értem, bár kétségtelen, hogy azzal is pompásan fel lehet tölteni a címet, hanem olvasást, ami már egy kissé komolyabb erőfeszítést igényel.

Egyébként magyartanár vagy?

Abban az értelemben igen, hogy annak tartom magam, de abban az értelemben nem, hogy ez a napi praxisból következne. A napi praxisból az következik, hogy író vagyok.

Tanítottál már?

Micsoda kérdés, naná, összvissz öt kemény évet.

Milyen volt ez az öt kemény év?

Pont elégséges ahhoz, hogyha soha többet nem is fogok tanítani, akkor is életre, akarom mondani: irodalomra szóló tapasztalatokkal szolgáljon. A regényben tulajdonképpen az utolsó teljes tanévemet írom meg egyetlen napba sűrítve. Akkor lendültem csak igazán formába, de pont ezzel ki is húztam a talajt a saját lábam alól, az öntörvényűségemmel, amelyet azonban már nem akartam veszni hagyni, hisz éppen csak ízelítőt kaptam belőle a tanév végére. Ezen felbuzdulva az utolsó tanítási munkanapon tehát felmondtam.  

Úgy gondoltad, hogy nem lehet tanítani ilyen keretek között, amilyeneket a magyar oktatás támaszt, vagy egyszerűen a saját képességeidben kételkedsz?

A saját tanári képességeimben egyáltalán nem kételkedtem, soha. Ugyan már! Én magában a létemben kételkedtem. Abban, hogy létezem-e egyáltalán. Vagy a világ létezik-e egyáltalán, talán így a pontosabb. Vagy-vagy. Muszáj volt dűlőre vinnem a dolgot. És a világ rajtavesztett, majd ha ráérek, sajnálom. Komolytalanra fordítva a szót: ahhoz nekem se kedvem nem volt, se arra esélyem, hogy a jól ismert kereteken belül beváltsak, illetve beválthassak magamnak egy személyre szabott tanári sorsot, vagy csak egy személytelen sorstalant is akár. Erre pár év után már rá lehetett jönni, hogy ez ábránd. Az igazság az, hogy a tanárlét féreglét. Ez az én igazságom persze, de ma is így látom. Csak most már azt is tudom, amit akkor még nem, hogy az írólét is féreglét. Gregor Samsa bogárléte számomra már egy magasabb létminőség, és ha ezen valakinek könnyeit potyogtatva röhögni támad kedve, mint ahogy Kafka felolvasását is így fogadták a barátok, akkor hurrá, mert ez is csak engem igazol. Amúgy éppen az ilyen analógiák mentettek ki végül a csávából. Az utolsó tanévemben, 2003/2004-ben annyit beszéltem Kertész Imre híres, az L alakú folyosón bekövetkező megvilágosodásáról, és oly makacs értetlenség közepette is olyan intenzíven, hogy egyszer csak én is megvilágosodtam a további teendőimet illetően, csak én a nyüzsgő tanári folyosón ücsörögve. Ezt is elloptam hát a mestertől, a szcenikai érzékenységet.  

Úgy kezdődik a regény, hogy „Ma nem mentem iskolába”. Ez Kertész Imre Sorstalanságában hangzik el Köves Gyuri szájából. Nem érzed túlzónak a gesztust, hogy pont egy Nobel-díjas regénynek a sémájához nyúlsz hozzá?

Pontosabban ez a Sorstalanság első mondata. És az én regényemnek az első mondata is ugyanez, még külön jelzem is fölötte az olvasónak, hogy jól lássa: Első mondat. Vagyis nem nyúlkáltam semmilyen sémához se, hanem fogtam Kertész első mondatát, és elkezdtem vele egy másik regényt. De ha jobban megnézed, akkor a regénynek tulajdonképpen nem ez az első mondata, hanem az, amely pontosan az első mondat helyén áll, és úgy kezdődik, hogy: „Dezső, vagy Desiré…” . Viszont ebből még nem következik ám, hogy akkor a Kertész-mondat lenne a második. Hanem mindebből az következik, természetesen csakis az én számomra, de az én számomra aztán nagyon is logikusan, hogy az én művemnek két első mondata van, …zúgják a fákon a kabócák, /  hogy láss csodát… stb., de kettő van belőle, akkor is, ha fejre állsz. És ettől a pillanattól fogva egy deka sémád sincs, mert itt ettől a pillanattól fogva teljesen új poétikai játékszabályok lépnek életbe, ha akarod, ha nem. Ezen új játékszabályok összességét hívom regénynek.     

Hogyan jutottál el a regény kiadásáig?

Két mentorom volt, az egyik Szilágyi Ákos, no és mögötte a 2000 folyóirat további szerkesztői, akik a lapban közzétett életmentő publikációkkal jelentősen hozzájárultak a törékeny értelmiségi közérzetem épségének megóvásához, a másik mentorom pedig Kukorelly Endre volt, aki a regény első, amúgy feledhető verzióját elolvasta, részint személyes érintettség okán, hiszen egy egész fejezetet szentelek neki, részint mert ő egy ilyen pasas, ilyen olvasós-segítős-odafigyelős, ráadásul az esetemben még akut életmentős is. Ő ajánlotta nekem a Kalligramot. Ilyen szempontból egyszerűen alakult a történet folytatása.

Elégedett vagy-e a kritikai visszhanggal?

Miért kéne elégedettnek lennem? Nem vagyok elégedett. És nem is leszek. Tovább megyek. Amíg a kritikus abból indul ki, vagy, ami még rosszabb, arra a következtetésre jut, hogy én ebben a regényben tanárból íróvá írtam magam, vagy, ahogy Milián Orsolya nagyon pontosan félrediagnosztizálja az ÉS-ben megjelent recenziójában, hogy: „[T.D.] ír, íróvá, Dreff Jánossá alkotja magát, hogy alakmása végül búcsút inthessen a hivatását pár éves nyűglődés után feladó magyartanárnak”, addig én még az elégedetlenségre se adok nekik vagy magamnak – ezt majd még eldöntöm – sanszot. Nem az a bajom ezzel az idézettel, hogy nem igaz, mert ráadásul még igaz is, minden szó a helyén van benne, csak éppen a valóság vonatkozásában stimmel, és a regényem vonatkozásában pedig egyáltalán nem stimmel. Mert féligazság. És féligazságokkal nem lehet nálam labdába rúgni, de még a regényembe se.  

Kissé harciasnak tűnsz.

Csak kissé? Akkor mindent elrontottam, kezdhetnénk elölről?