Balogh Eszter Edit - „Zene? Az enyém?” pályázat 3. helyezett, próza

Balogh Eszter Edit - „Zene? Az enyém?” pályázat 3. helyezett, próza

Balogh Eszter Edit

A zene titkos tüze

A körülményes készülődésem lassan a végére ér, magamra öltöttem az új szmokingomat, amit külön erre az alkalomra vettem, már megkötöttem a hozzáillő fehér csokornyakkendőt is. A frizurámat ellenőrzöm a tükörben, mielőtt felhúzom a fehér kesztyűt és kilépek a hűvös londoni este bizonytalanul imbolygó fényei közé. A kocsist kifizetem, és besétálok a hatalmas, tekintélyt parancsoló épületbe. A koncertterem előtt már várnak rám.

– Mr. Seduttore, örülök, hogy találkozhatunk, végre – ragadja meg a kezem egy korosodó férfiú, akinek nem tudnám megmondani a nevét, de azt hiszem, láttam már a fényképét valamelyik újságban. Talán politikus lehet.
– Én is örülök, kedves uram – bólintok udvarias mosollyal.
– Kíváncsi vagyok az új munkáira, az ön alkotásai egyszerűen a szívig hatolnak és csendesen ringatják, egy egészen másik világba húzzák az embert. Kevés olyan zeneművet találtam, ami akkora hatást gyakorolt volna rám, mint az öné, drága barátom! A maga olasz temperamentuma a híres angol hidegséget is felmelegíti, kétség sem fér hozzá – szorongatja még mindig a kezemet. Kezdem magam kellemetlenül érezni, de a terem ajtóit kinyitják, és a tömeg befelé indul.
Fellélegzem, mert megint magamra maradhattam a gondolataimmal. Ülhetnék a páholyban. Az első sorban. Ünnepeltethetném magam és levezényelhetném én a versenyműveket, melyeket egytől egyik szívemhez közelálló hölgyek ihlettek, az új menüettet, amelyeket egy feketehajú gyönyörű nő mosolya szólaltatott meg a fejemben. Sok zeneszerző teszi ezt. Én jobban szeretek a terem hátsó részébe húzódni, a sötétbe, újraélni az érzéseket, az éjszakákat, amikor a dallamok megfogantak. Sok zene üres, mert csak a formára épít és elfelejti a tartalmat. A szenvedélyt, a tüzet. Sajnálom az embereket, akiknek kérdezniük kell, mi teszi élővé a műveimet. Ők azok, akik igazán vakok a szépre és a művészetre.
Az előadás hatalmas siker, a zenészek és a karmester is kitesz magáért. Elégedett mosollyal hagyom el a termet az elsők között, nehogy a rivaldafénybe hívjon valamelyik szervező. Az előtérben elidőzök, amíg kikérem a kabátomat, és egy fiatal hölgybe botlok, aki a hátam mögött ácsorog. Elnézést kérek, neki pedig elkerekedik a szeme.
– Jól gondolom, hogy az ön csodálatos zeneműveit hallgathattam ma este? – kérdi szégyenlősen, mintha félne saját kíváncsiságától. Gyönyörű, hosszú, hullámos szőke haja van, zöld szemeiből pedig sugárzik lelke minden ártatlansága és tisztasága, ruhája méregzöldje pedig tökéletesen harmonizál velük. El kell ismernem, lélegzetelállító az összhatás. Megadom magam, és bevallom, hogy én vagyok az.
– Önben kit tisztelhetek?
– Catherine Black – nyújtja felém szemérmesen a kezét, én pedig udvarias csókkal köszöntöm.
– Elkísérhetem esetleg? Nem venném a szívemre, ha baja esne egy ilyen gyönyörű és fiatal lánynak a kiszámíthatatlan nagyváros utcáin – elgondolkozik, majd olyasmit motyog, hogy végül is elküldheti a kocsist, nem lakik messze, és micsoda élmény lenne velem megtenni az utat. Végül még mielőtt az emberek nagy része kiérne a teremből, kisétálunk az utcára.
Mivel alig tízpercnyire lakik, megkérem, menjünk kerülő úton, hogy többet beszélgethessünk. Elárulja, hogy egy neves család legkisebb gyermeke, és hogy egész ifjúkora óta zongorázik. Jártassága a zene világában elkápráztat, szépsége nemkülönben, s ennek visszafogott udvarlásommal hangot is adok. Kevés ilyen céltudatos és értelmes nővel találkoztam otthon, Olaszországban és itt, Angliában is, pedig szellemi társra lelni mindig öröm.
– Szakítson félbe, Mr. Seduttore, de az a híresztelés járja, hogy a legszebb műveit mindig a kedveseihez írta, illetve azokhoz a hölgyekhez, akik mély benyomást tettek önre.
– Eszem ágában nincs félbeszakítani, kedvesem, rettenetesen szomjazom minden egyes szavára. A hír pedig igaz, a legszebbnek tartott dalok mindig azokhoz szólnak, akik megérintették a lelkem.
– Nem tudom, ez annyira… megtisztelő. Én mindenem odaadnám, ha egyszer valakire akkora hatást gyakorolhatnék a puszta személyiségemmel, hogy a művészethez forduljon. A művészettel mintha az örökkévalóságba mentene a tárgyából egy kis részt, nem gondolja?
– De, pontosan így gondolom. Pontosan így, ezt próbálom elérni, hogyha visszahallgatom a művet, olyan érzésem legyen, mintha az emlékeket újraélném. És maga egészen biztosan a legszebb munkám alapja lehetne…– mondom mosolyogva.
– Ugyan, biztosan minden fiatal hölgynek így bókol…– legyint bosszúsan, de azért látom az arcán, hogy tetszik neki a lehetőség.
– Higgye el, nem vagyok ennyire felszínes – állok meg az egyik utcai lámpa fénye alatt –, minden okkal történik. Én nem keresem azokat a hölgyeket, akik később a zenémet ihletik. Mindig ők találnak meg engem. Ahogyan ön is... Nem keresek embereket, akikben lehetőséget látok, a lehetőség jön hozzám. 
– Milyen mű illene hozzám? – indul tovább lassan, tűnődve, kilépve a fénykörből.
– Nem tudom… Ahhoz… Több időt kell magával töltenem. Ha esetleg eljönne hozzám. Ne értsen félre, csak le szeretnék ülni magával szemben, és várni, hogy jöjjön a dallam, ami magát kíséri – megsimogatom az arcát, mert látom, hogy megrémítettem– Nem mondhatnak magáról rosszat, mert nem történik semmi sem, ami miatt megtehetnék.
Kezdek megrémülni én is, hogy elmenekül előlem, mert félti a becsületét. Azt azért mégsem szeretném… Érzem, valamiért érzem, hogy ő lesz, akiben életem főművének csírája lapul, csak meg kell találnom. Hosszú ideig beszélgetünk, egészen másról, mikor megszólal:
– Nem megyek el önhöz, uram, ne is haragudjon érte, de nem tehetem. Viszont a park egyik padjára szívesen leülök önnel szemben.
– Rendben, nekem az is megfelel – bólintok rá elégedetten, és az említett hely felé indulunk. Az órámra nézek, tizenegy is elmúlt már. Kevesen vannak az utcán, alig találkozunk valakivel. Tetszik nekem. A személyisége különleges, megfoghatatlanul talpraesett és vonzó. A pad két végére ülünk le, félig felém fordul, félig az éjszakai tavat nézi. Én pedig csak őt. Hallgatjuk a kora őszi éjszaka zenéjét. Közelebb húzódok hozzá, ő pedig bizonytalanul felém fordítja az arcát. Szinte hallom a szíve dobogását, ahogy a lélegzetvétele gyorsulni kezd. Hozzá hajolok, ő pedig behunyja a szemeit és ajkai csókra nyílnak. A kezeim a finomívű nyakára kúsznak, és csók helyett szorítani kezdem, erősen, hogy ne menekülhessen. Azonnal reagál, amikor felocsúdik az első meglepetés bénaságából, olyan hatalmas ütést kapok az arcomra, hogy muszáj elengednem. Kihasználja, és futásnak ered, sír. Ez a hiba, a zokogástól nem tud kiabálni. Ennél csak az enyém volt nagyobb, amit az imént követtem el, Istenem, nem jellemző rám. A legtöbben mondjuk aléltan adják meg magukat és nem is értik igazán, mi történik. Utána rohanok, és a földre döntöm. Rúgkapál és kétségbeesetten próbál lerázni magáról, küzd, mert felfogja, hogy az élete a tét. Sikerül hatalmasat rúgnia sípcsontomba, amitől egy pillanatra csillagokat látok, de megszólal a fejemben a zene, ami a legjobban kifejezné küzdelmét. Karmolja a karjaimat, ahogy próbál elmenekülni, de nem eresztem
– Azt hiszem, gyönyörű fúga lesz, Kedvesem, ne féljen. Ez lesz a legtökéletesebb alkotás – mondom, ameddig még eszméleténél van. A szemeiben a csalódott felismerés és a félelem váltakozik. A hűvös földbe markol tehetetlen fájdalmában saját naivitása fölött. Gyönyörű szenvedés – szenvedélyes lüktetés a kezeim alatt, ahogy a szív küzd az életért. 
A tél és minden gondolatom az Övé: tökéletesítem a művet, őrzöm az illatát, hajának puha érintését. Ezt nem kapkodhatom el úgy, mint a többit, megérdemli a pontos kidolgozást.
– Mr. Seduttore, ön zseniális zeneszerző. Minden műve esztétikai gyönyör, de ez… Azt kell mondanom, ekkora szenvedélyt még egyetlen alkotás sem bírt – mondja az egyik legnevesebb londoni műértő, akivel először ismertetem meg a kész változatot.
– Azt hiszem, életem főműve lett – mondom szerényen mosolyogva.
– Én is azt hiszem. Ha nem bánná, behívnám a lányomat, rettentően szereti az ön zenéjét, és biztosan örülni fog, hogy elsők között láthatja a kottát, és találkozhat magával is. – Leveszi a szemüvegét, és büszkén közli: – Tudja ő is komponál. Talán ha tetszenek önnek a művei, dolgozhatnának együtt is a későbbiekben, persze csak ha Elisabeth eleget tanult már előtte. Biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen lenne az ön párosuk zenéje.
– A közös munka részemről lenne megtiszteltetés, kedves uram...