Bujáki Márton - „Zene? Az enyém?” pályázat 1. helyezett, próza

Bujáki Márton - „Zene? Az enyém?” pályázat 1. helyezett, próza

Bujáki Márton

Hangoltság – variációk

Zátonyra futott élet. Mi dolgom ezzel?
Bereményi Géza – Cseh Tamás: A pénztárosnő dala (1983)

1.
 

A lány

A tükörbeli kép még inkább rabul ejtő, mint az a természetes rútság, amellyel Zsófia az évek során megbarátkozott. Elég ifjú rettegett közelébe férkőzni ahhoz, hogy felnőtté válása végső küszöbén elismerje, valaki nagy hibát követett el, mikor csinos arányaihoz ezt az arcot megfelelőnek ítélte; most azonban a szűnni nem akaró könnyfolyam leolvasztotta félarcnyi sminkjét, és Zsófia – egy mindössze néhány percig tartó – elhatározásra jutott: nem megy ki a színpadra.

Persze de, hiszen idegensorsú múltjának és saját jövőjének elmaradhatatlan, nagy találkozása a hamarosan kezdődő vizsgakoncert, amelyen Hidas Frigyes Fantáziájában* csellózik. Gondosan lekaparja bőréről a kékes maszatokat, a falból kiálló csapból vizet enged, megmosakszik, elfordítja a kulcsot és a hosszú folyosóba kiált:

– Kati néni! Kati néni, hol van?
Kosztümös, terebélyes nő terem a lány előtt, itt vagyok!
– Jó leszek smink nélkül?
– Sírtál, Zsófika? Jó lenne, ha legalább egy kis púdert tennél fel, mert csillogni fogsz, szívem! Készülődj, mindjárt kezdünk! – és Kati néni el.
Zsófia vissza; dühös pofonokat mér a pamaccsal, közben nagyokat nyel, s emészti a sírás keserű gombócait. Összeszedi holmiját és pakolni kezd retiküljébe, ám ennek mélyén, a sötét háttér előtt egy apró, fehér cetli világít; Zsófia kikapja, kihajtja, belül anyja üzen három bét – boldogságot, büszkeséget, bátorságot –, s hogy Hajrá! Ebben a varázslatos pillanatban, a mindezidáig ki nem pattanó zokogás helyébe még elszántabb, vad ostromba kezdő harag terem, tá-dám! – és a lány, az új méregtől részegen darabokra szaggatja a kedvesnek álcázott levelet. Miért? Jogos!

Zsófia szülei – s kiváltképp anyja: Angéla – nagyon is jól tudják, hogy lányuk amint lehetett, elkanyarodott volna az általuk kijelölt ösvényről. Utolsó próbálkozása közvetlenül a Zeneakadémia meghívása előtt vallott kudarcot; apja ekkor jelentette, hogy nem bírja tovább, s ha lehet, marad, de egyedül: így intve távozásra feleségét és gyermeküket. Zsófia nagy lehetőséget látott a válásban, hiszen úgy tűnt, Angéla mellette áll: mindig hű fegyvertársnak bizonyult az apja elleni küzdelemben. Tévedett. Mikor kettesben maradtak, anyja álláspontja megváltozott, no lám, s a méztől nedves öl, édes menedékből ragacsos csapdává satnyult. De az álca megmaradt, mindent érted teszek! – és Zsófia beletörődött idegensorsú jelenébe, miközben kirajzolódott egy szép, saját jövő képe.

Mint hasonló esetekben rendre, ezekben a percekben is ebből a jövőképből próbál erőt meríteni. A jelenet nem hosszabb másfélke napnál, s nem is bonyolult – az örök leány búcsút int szeretett anyjának –; ám ez mit sem csorbít a meghitt jellegen. Zsófia, terve szerint azon a napon, mikor első munkája gyümölcse beérik, önállóan lép tovább, s külön albérletbe mozdul; egyszerű jóslat. Hanem a körítés! – mert gondosan mívelt körülmények nélkül nincs romantika! Komor távozás után – az esti órákban, egyedül – Angéla bizonyosan önmagát siratja majd, s alkoholt lögyböl saját orra alá, hogy partnere is legyen, ki a gyászban osztozik. Aztán hirtelen ismerős dallam verődik az ablaknak, és kinézve láthatja, amint Zsófia ott ül a téren, hangszerére támaszkodva anyja felé mosolyog, s a húrok táncolnak, Édesanyám, én megyek már / Hosszú út vár, indulok már.* És percekig játszik, hm, de szép! – és átbeszélgetik az éjszakát.

Ekkorra talán saját útjaként tekinthet majd a zenélésre, s végre enyhül a méreg, és nem attól a csellójában rezonáló gyűlölettől lesz olyan kiváló muzsikus, mint ahogy a fáma máma látja. (Vége.)
 

Az anya

Angéla elégedett a külsejével. Tökéletesnek vélt kompozíciója csak kívülről kihívó! – ő maga szolidnak tartja, s ilyen formán az szégyellje magát, aki egy csinos, finom hölgyet nyálával szuggerál. Angéla tehát elkészült, és ezekben a pillanatokban lép ki a bérház kapuján.
Vörös kalapja baljóslatú felhőként követi, s árnyékot vet a vastagon színes arcra, miközben a nő lépteit vak sejtések egyengetik: nem lát ki a karima alól. Két sarok után taxiba száll, s csupa nagybetűvel, torz, mély hangon beszél, Az Operába Lesz Szíves! – és mosolyog, míg eszébe nem jut, hogy francia akcentussal még izgalmasabb lett volna a játék. Sebaj! Megérkezik, fizet, nagylelkű borravaló, s merci!
Megigazítja kalapját, elsimítja a hosszú ruha utazóráncait; átsuhan a zebrán, és a főbejárathoz ér. Az épületben nagyot tüsszent, s a mennyezetre emeli állát – így valamelyest elcsípheti az éles zajra odaforduló tekinteteket –, s a rivaldában fürödve, dámaként úszhat keresztül a sűrű tömegen.
A büfében várja szintén csinos – ám valóban szolid – randevúja; arcon csókolják egymást, Angéla a képzeletbeli háttérbe forgatja barátnőjét, így maga kerül az ottsincs-kamerák kereszttüzébe. Hangosan beszél, teli szívvel köszönti a másikat, és széles gesztusokkal prezentál: boldog vagyok, nagyon boldog, remek boldog, boldog-boldog! – és hátranéz, egy húszéves-forma szmokingos épp nagy ívben kereklő fenekét mustrálja, s a büszke anya odakacsint, mintha csakugyan: de nem.

Nem és nem, hiszen ezek az apró, színes mozaikok csupán a kirakósba illő játékelemek, Angéla boldogságának gondolatnyi örömei. Az élet játék, s aki játszik, az él igazán! – hirdeti a gnóma, s a nő e frázis köré rendezi napjait; é-let-fi-lo-zó-fi-a, stimmt? Angéla ezért valódi költő, akinek képzelgései túlmutatnak holmi skizofrén valóságon: ő maga a nő, végtelen színpadának valóssá álmodott hőse.

Valaki emiatt egyszer nagykegyesen Donna Quijoténak nevezte, s a hasonlat azonnal megtetszett neki, bár nem feltétel nélkül. Cervantes hőse csak egy magamutogató kölyök! – mondta akkor –, aki csak eljátssza a szerelmet! De ha én szerelmes akarok lenni, akkor az leszek, és nem szabadulok: rabja vagyok, és engedem.* Ezért Donna Angéla szívesebben hasonítja magát a búsképű lovag presseri alakjához, akit egy budapesti kocsma padlójára fektet a keserű végű románc.

2.

Hogy mennyire fontos látványos éket vájni az árnyalatnyi különbségek mentén, azt Károllyal – Zsófia apjával, volt férjével – való első szeretkezésük éjszakája óta tudja. Ekkor bújt először Donna-bőrébe, s azóta is minden szereppel az első kísérletnek állít emléket, holott mind nyilvánvaló kudarcnak ítéltetett. Angéla soha nem tartozott a népszerű kislányok közé, s elég ifjú rettegett közelébe férkőzni ahhoz, hogy felnőttként végleg lemondjon a szerelemről; ezért amikor Károllyal randevúzni kezdtek, minden adandó alkalmat megragadott, hogy magához kösse a férfit. Hiába. A találkák közt egyre hosszabb szünetek következtek, a hosszú séták rövidültek, a csókok savanyodtak; s az idő fogyott. Azon az estén, több napig tartó, hiábavaló várakozás után, miközben otthon ült és figyelemelterelésként papírmunkába temetkezett, eleredt az eső. Ez az a pillanat! Gyorsan döntött: vékony felsőt és tavaszi nadrágot húzott, magához ragadott egy vizes palackot, bezárta az ajtót, és merész ötletétől bódult izgalomban valahogy elkeveredett Károly lakásáig; ott magára öntötte a vizet, eldobta a palackot, és pont mikor csöngetett volna, egy fiatal lány lépett ki az utcára, Angéla pedig beugrott a lépcsőházba. Odafönt vidám ritmussal kopogtatott, s Károly kiengedte a négy fal közt zümmögő hegedűszólamot. A nő ott állt az ázó előtérben, és azt mondta: Ne haragudjon, Karcsi! Elkapott az eső. Megengedné, hogy megszárítkozzak? Nem akarok megfázni! A férfi hátrált egy keveset, utat engedve Angélának, aki belépett, s minden erejét latba vetve letámadta őt.

Milyen káprázatos lelemény! A mai napig csodálattal tölti el, ha visszagondol arra az éjszakára. S milyen drámai eset! Hiszen nem csak nővé vált a rendezetlen legénylakás vetetlen ágyában – miközben a magnóból ismeretlen komolyzene szólt –; azon az éjjelen esett teherbe, magához pecsételve első szerelmét. Milyen gyönyörű emlék! Csoda hát, ha Angéla oly nagyon ragaszkodott lánya zeneóráihoz? Másképp hogyan láthatná viszont egyszeri, megismételhetetlen önmagát, Donna Angélát, aki – mint az utóbb kiderült – Hidas Frigyes zenéjével hívta életre Zsófiát.

A koncert hamarosan kezdetét veszi, s a nő egyre izgatottabbá válik. Eljött az idő! Hamarosan viszontlátja azt a húsz éve elveszett nőt, akivel minden próbálkozása ellenére azóta nem sikerült találkoznia. (Vége.)

Az apa

Brigitta ledobta köntösét, s ott állt, anyaszült meztelenül, kollégiumi szobája kellős közepén. Károly egy pillanatra elfordult, aztán vissza, és tetőtől talpig végigmérte a lányt. Sokszor. Közben az egyetemi szertárból lopott magnóban forgott Brigitta kazettája, Hidas Frigyes és más, romantikus zeneszerzők muzsikájával.

– Biztosan erre akarod? – kérdezte Károly.
Ezalatt kibújt cipőjéből, és villámgyorsan letépte zokniját, majd amikor a lány az asztalon heverő cigarettásdobozra nézett, megdörzsölte lábfejét, hátha időben elpárolog az egész napos menet nyoma.
– Nem szereted a komolyzenét?
– Hogy mondjam neked? Nem túl erotikus
Brigitta nevetett, szemtelen magabiztossággal, és ettől még meztelenebbé vált. Ügyetlen piruettel megpördült, rágyújtott, majd ismét szemben állva a férfival, rekedtes hangon énekelni kezdett: Mondd meg, mit kell tennem, mi az, ami neked elég?*
– Ez jobban tetszene? Nem akarsz levetkőzni
Károly komótosan lehámozta magáról az inget, a nadrágot, az atlétát.
– Legalább ritmusa van.
– Ha leveszed az alsód, elmondom, miért fogjuk erre csinálni
És a lány, mintha tankönyvet idézne, éretlen mozdulatokkal magyarázni kezdte különös vonzalmát a kiismerhetetlen dallamok iránt:
– Hobo a legjobb! De kívülről tudom. Ha ismered a dalt, amire csinálod, akkor félő, hogy belefeledkezel. De, nézzük csak, ami most szól – megnézi a kazetta tokját –, az Hidas Frigyes. Nem ismered te se, gondolom? Én se. Ez benne a jó! Hallgatod, hallgatod, és egy darabig még meg is próbálsz odafigyelni rá, értelmezni, de aztán rájössz, hogy követhetetlen, és utána csak a szexre figyelsz. De attól a zene még megy a háttérben. És akár akarod, akár nem, hatással van rád. Érted? Csak az ilyen ismeretlen, hogy is mondjam, következetlen zene képes arra, hogy befolyásoljon téged, miközben szeretkezel. Nem klassz? Ezt én találtam ki! Úgy csinálod, ahogy a zene diktálja neked, anélkül, hogy észrevennéd. Nem klassz?

Ez után az első alkalom után titkos viszonyt folytattak: Brigitta szülei aligha engedték volna lányukat egy idősebb férfival cicázni. Hetente többször találkoztak Károly lakásán, és kisajátították maguknak Hidas koncertjeit. A férfi kezdett ráismerni szerelmes önmagára, amikor Brigitta bejelentette: két hónapra külföldre utazik, és addig semmilyen formában nem érintkezhetnek, de ha hazajön, jelentkezik. Szeretkeztek egy utolsót, s a lány komolyabb búcsú nélkül távozott.

Károly egyedül maradt a lakásban. Visszatekerte és újraindította a kazettát. Mikor kopogtak, megörült, és rohant ajtót nyitni: talán még egy ölelés belefér az időbe! De a küszöbön nem Brigitta, hanem Angéla állt, munkahelye irattologatója, akivel szánalomból találkozott néhányszor, de az utóbbi hetekben igyekezett mindinkább kiszorítani az életéből. Angéla márpedig ott állt, csurom vizesen, s amikor Károly beengedte, a nő letámadta őt; csókolgatta és lerángatta ruháit, majd villámgyorsan levetkőzött, és a fájdalomtól hangosan magáévá tette Károlyt. A férfi közeledett a csúcsig, és idő előtt véget akart vetni a kalandnak; de Angéla nem engedte el, mintha csak egyenes szándékkal érkezett volna: ez teherbe akar esni! – ezért Károly eljátszotta az orgazmust.

Éjszakára nem, de másnap kidobta Angélát, s a továbbiakban csak akkor engedett szűnni nem akaró rohamainak, ha Brigittára gondolva elkapta a végső magány rémülete. Így telt el fél év, és a férfinek nem maradt ereje a színlelésre. Brigitta többé nem jelentkezett, Angéla pedig szült egy kislányt, a maga képére. Összeházasodtak, és boldogtalanul éltek majd’ húsz éven át. (Vége.)

3.

Károly türelmetlenül ropogtatja ujjait, és idegesen néz körbe, Angéla? Angéla? – de Angéla sehol. Hiányzik Angéla, hiányzik Angélám, hiányzik Zsófika, Zsófikám, Zsógélám! – a terem megtelt, a tömeg egykedvű óceánja csendesen morajlik, s a hullámok elnyelik Károly ex-nejét.
A lámpákat leoltják, a függönyök szétrobbannak, s a koncert kezdetét veszi. Hidas Frigyes, Fantázia. Mennyi pénzébe került, hogy ezzel a darabbal induljon az este, s hogy az ő lányára osszák a főszerepet! S mindezt néhány hónapnyi szenvedélyes viszony miatt, egy éretlen, egyetemista lánnyal!

Éveken át hessegette az illuminációt, de nemrégiben végleg ráébredt, hogy bár Angélával való kapcsolatát, és Zsófia virtuozitását a Brigittával töltött hónapok feledésére használta, valójában mindennel, amit velük tett, a húsz évvel ezelőtti kapcsolat emlékét ápolta. A zene, és különösen Hidas művei; Zsófia, és fogantatásának körülményei; Angéla, és az első közös éjszakájuk: minden Brigittáról szólt.
Most, ahogy a sötétben ott ül vele szemben a lánya, s arca sugárzik a reflektorfényben, olyan harag fogja el, amely mindeddig ismeretlen volt a számára: a lelkiismeret különös szorítása. Persze máig nem érez semmit: ahogy régen, ma éppúgy idegenkedik a komolyzenétől; ugyanolyan csúnyának tartja Angélát, mint két évtizede; és egész eddigi életében olyasmit kényszerített Zsófiára, ami ellen a lány foggal-körömmel tiltakozott.
Mellkasa megfeszül, s egy nehéz sóhajjal felröppen, fel, egészen a mennyezetig, ahonnan tisztán látja a széthulló család három darabját. Bánatában sírna egy keveset, de hátrahagyta testét, s úgy dönt, jól is van így: ez a lélek nem érdemel könnyeket! – mondaná, ha lennének hangszálai; hát csak érzi. Jól van ez így! – ismétli, hiteti, s memorizálja: Jól van ez, Karcsi! Jól van ez így!
Aztán körbeszáll a sorok között, vár egy keveset, s mikor látja, hogy Angéla és a székében ülő Károly tekintete végre találkozik, s egymásra kacsintanak, maga is elmosolyodik, és valahogy könnyebbnek érzi magát.
Nekem ezzel már semmi dolgom. – mondaná, és szertefoszlik.
 

* Sorrendben az idézett művek:
Hidas Frigyes: Fantasy – for violincello & wind ensemble (1998);
Palya Bea: Anyám, anyám (2008);
Presser Gábor: Don Quijote Budapesten (2000);
Hobo Blues Band: Hosszúlábú asszony (1982).