Kis Gábor - Lisztből szerelmet

Kis Gábor - Lisztből szerelmet

Kis Gábor

Lisztből szerelmet

„Mikoron Faustus őt meglátta,

annyira elfogódott a szíve őtőlle,

hogy paráználkodni kezde véle,

s megtartotta önnönmagának ágyasul.”

(Franciscus L.: Faust szimfónia)

Felmegyek, s ha a tegnapi dologról kérdez, majd valamit mondok, majd azt mondom, hogy találkoztam vele a Weimarban, ezzel nem hazudok, csak elkerülöm az igazat, találkoztam a barátnőddel, kérdeztem, hol vagy, tőle hallottam, hogy nem tudtál jönni, hogy nem is fogsz jönni egész este, hogy sok munkád volt, még fel kellett játszanod pár dallamot, de nem is zavarok, fogom mondani, aztán felmarkolom a sávokat és kész, majd otthon meghallgatom, semmi szarozás, nem fog majd gyanút, miért fogna, a nagyon szép Poppi folyamatosan féltékenységével gyilkolja, miért lenne épp énrám féltékeny, meg egyébként sem történt semmi, tényleg semmi, csak a nagyon szép Poppi kicsit be volt csiccsentve, semmi több, kacérkodott, de nem is nagyon, főleg csak unalomból, nem is kacérkodás, inkább amolyan részeg kedvesség, igen, tulajdonképp csak kedves volt, talán a hétköznapinál jobban, ezen nem lehet senki felháborodva, nem eshet senkinek sem zokon, ittunk és jól éreztünk magunkat, mit csináljon az ember egy Weimar típusú kocsmában, beszélgettünk, nem is sokat, inkább nevettünk, már nem is tudom, miken, magunkon, másokon, mondtam bolondságokat, ki tudja, miért, ilyenkor csupa sületlenség jut eszembe, telebeszélem a lány fejét zöldségekkel, nem tehetek róla, így működöm, ezt inkább nem is mondom majd, csak annyit mondok, ha kérdezi, hogy ott volt a nagyon szép Poppi is, és beszélgettünk, úgy alakult, hogy mellette volt hely, hát leültem, baj ez, kérdem én, nem baj, a sületlen zöldségek részét biztosan kihagyom, nem mondok ilyet, pedig így szokott történni, ha tetszik valaki, akkor meg sem tudok szólalni, egészen sokáig, bizonyosság kell nekem, bizonyosság, hogy képes volna kísértésbe esni, s amint meglátom rajta a jegyet, akkor már vége, és akkor már nem is csak egy jegy lesz, hanem számtalan, összevissza facsarodik és forgolódik, az arca sokszor merészkedik az enyémhez igen közel, a szemével kifejezően játszik, teste apró részeit mutogatja a legkülönbözőbb indokokkal, tegnap beütöttem vállam, itt a lapockám fölött, nézd meg, nem zöldült-e be, nézd, itt a nyakamon egy halvány hold növekszik, jegyeket, amelyek azt jelentik, hogy önmagát, mint apró kecskekörmöket ajánlja fel nekem, azt, hogy elcsábult, ránk került az ördög pecsétje, igen, mert ha meglátom a jegyeket, akkor már pontosan tudom, hogy az enyém, de ő először még csak sejti mindezt, a tiszta erkölcsét felkarcolja egy-egy kacér gondolat, s ha mindezt meglátom, akkor teremnek a fejemben ezek a bizonyos mondatok, amilyeneken tegnap este annyit nevettünk, és nem csak az én zöldségeim voltak, hanem az övéi is, lehet, hogy ő is így működik, tudja, hogy régóta tetszik nekem, tudja, hogy kell nekem, s ez a bizonyosság rólam is leolvasható volt tegnap, na igen, de neki barátja van, Jimi mindig nagyon ragaszkodott hozzá, persze megérdemelte, Jimi nagyon rendes arc, a tegnap esti beszélgetés a nagyon szép Poppi részéről biztos nem volt komoly, nyilván tévedtem, pokolba az ostoba elméleteimmel a kísértésről, valószínűbb, hogy a nagyon szép Poppi lazított, elengedte magát, hagyta, hogy széptevésemmel szórakoztassam, látszott, hogy élvezi, hát igen, régóta jár már Jimivel, biztosan hiányzik, hogy udvaroljanak neki, hiányzik, hogy úgy nézzen a másik szemébe, mint a tiltott gyümölcsre, ó, de messze lakik még Jimi, sose érek oda, mi van, ha a nagyon szép Poppi is fenn lesz, mi van, ha egymásra nézünk, s kiderül, hogy rejtegetünk valamit, és mi van, ha titkunk, a nagy elcsábulás csak a fejemben létezik, s a nagyon szép Poppi egy pillantásra sem fog méltatni, a fenébe is, Jimi annyira rendes, megírta és feljátszotta egy új dal hangsávjait, segítek neki összerakni, tartozom neki ennyivel, aztán majd Mara ráénekel valamikor, Mara, a nagyon szép Poppi legjobb barátnője, lehet, hogy mindketten fenn vannak Jiminél, miért ne, na persze, ő is lejött tegnap a Weimarba, egész este azzal a lánnyal csevegett, aki a bal lábán pataszerű cipőt visel, mert a villamos nemrég levágta a lábujjait vagy a lábfeje felét, és láttak mindent, persze Mara rendes csaj, biztos fedezi majd a nagyon szép Poppit, nem fog elárulni minket, neki könnyebb becsapnia akárkit, mert nincs érzelmileg belekeveredve, bár ahogy tegnap rám nézett, nem is tudom, még sosem nézett úgy rám, hiszen eddig úgy kezeltük egymást, mint akinek nincs igénye a másikra, hogy úgy mondjam, elviseltük, megtűrtük egymást, mindig tudta, hogy engem a nagyon szép Poppi érdekel, vagy épp fordítva, tudta, hogy a nagyon szép Poppit érdeklem, s inkább távolságtartó volt, ha megjelentem, rögtön hagyta, hogy a nagyon szép Poppi beszélgessen velem, ahogy tegnap is, félrehúzódott kicsit, tapintatosan, hogy ne tűnjön úgy, mintha köze lenne hozzánk, nem érdekelte a dolog, illetve én, nem is volt soha kíváncsi rám, s ha valamire mégis, azt a nagyon szép Poppitól megtudhatta, úgy sejtem, ők olyan bizalmas barátnők, akik azokat a titkaikat megosztják egymással, amiket elhallgatnak a párjuk elől, persze nem tudom, mi történne akkor, ha ugyanaz a pasi tetszene nekik, akkor is kedélyesen csókolgatnák-e egymást, ahogy szokták, nem tudom, hogy például én bejöhetnék-e a képbe, merthogy tegnap Mara olyan szemmel nézett rám, mint még soha, se ő, se senki, mintha kígyó mart volna a szívembe, egyszerre láttam benne magányát, amely, amikor bánatos dalt énekel, a hangját olyan fájdalmasra festi, hogy a fiúk lábából kifut az erő, tüdejük elnehezül, a lányok szemöldöke szomorúan összehúzódik, lábfejük ökölbe szorul, de még a kocsma poharai falán összegyűlt pára is könnycseppekként csordul le, s láttam a szemében azt a megdöbbenést, hogy felfedezett bennem valamit, amelyről eddig azt gondolta, hogy csak az övé, amelyet a halkan dobbanó szívverése és a féltőn görcsbe ránduló gyomra közé rejtett, a titkot, hogy lelke társat talált, a titkot, amely mostantól örökre összeköt bennünket, s én ezt a titkot láttam a szemében, amikor a nagyon szép Poppi odafordult hozzá, s könnyedén közölte vele, hogy szerintem Mara édesanyja gyönyörű, mint az álom.

Gáz ez a szitu, menjen Jimi a faszba, képes lenyúlni az én dalomat, és mosolyogva ideadni, hogy ő írta. Én hülye pedig meg sem hallgattam nála a múlt héten, pedig azt kellett volna. Erkölcsi aggályaim támadtak a nagyon szép nője miatt. Na igen, most már az én nőm, hozzá indultam. De akkor is felidegesített. Különben is, láttam az én Poppimon, hogy még mindig őt szereti, csak történt az a dolog a fél lábfejű lánnyal, és attól kikészült. Nem is csoda, azt mondta, látta a Weimar pincéjében, ahogy ez a lány, vörös hajával ott ül Jimi ölében, iszonyú rövid szoknyában, szebbik lábát átvetve a másikon, és Jimi keze a lány harisnyás combján pihen. És hiába magyarázkodtak az én Poppimnak, hogy a Weimar pincéjének az a terme kicsi, mint a szar, és, ha heten ülnek ott, akkor már nem férnek el máshogy, kizárólag egymáson. Valójában már egy ideje nem örülök annyira az én Poppimnak, sokkal jobb volt, amikor csak passzióból bámultuk egymást egy másik asztalnál ülve – szemezés erre a megfelelő szakkifejezés –, vagy amikor visszafogottan beszélgettünk, azzal a tekintettel, amelyben a legnaivabbak is felfedezik, hogy megőrülünk a másikért – ezt a helyzetet már nem is meríti ki a flört fogalma –, persze lehet, hogy csak azért kezdett el velem járni, hogy kipipáljon vagy lehúzzon a listájáról, és hogy Jimi majd féltékenykedjen, vagy ilyesmi. Mindenesetre az én Poppim csinálhat a jövőben, amit csak akar, engem már egy hete másvalaki érdekel, hófehér hálóinget visel, és kék lángok táncolnak szemében. A múlt héten elcipeltek Maráékhoz, hogy bemutassanak Mara édesanyjának, szegényt a férje elhagyta egy másik kórustagért, s mivel Mara elmondta neki, hogy gyönyörűnek találom, kíváncsi volt rám, nem emlékezett régebbről arra, hogy ki is vagyok, hisz a zenekarban sosem voltam benne igazán, persze úgy kellett tennem, mint aki nem tudja, hogy miért is megy, kellemetlen lett volna Mara édesanyjának, ha kitudódott volna, hogy kíváncsi egy nála jóval fiatalabb fiúra, amúgy sem akart tőlem semmit, csak megnézni, persze, sose gond, szívesen mentem, szívesen játszottam a naivat, egyébként sem randevúról volt szó, csak felugrottunk hozzájuk enni, előző napról ugyanis kimaradt egy ötkilós kalács, mert nemrég huszonnégy évre elegendő lisztet kaptak ajándékba, és azóta állandóan csak sütnek, s útközben elmeséltem az idősebb hölgyekhez való vonzódásom mibenlétét, miszerint egy ilyen középkorú nő mellett az olyan lányok, mint az én Poppim vagy Mara – előttük persze nem így fejeztem ki magam – nevetséges kislányoknak tűnnek, egy ilyen hölggyel a legnagyobb tisztelettel kell bánni, rajongásom kizárólag csak plátói lehet, mindig a szavait lesem, az enyémeket szelektálom, minden helyzetben igazat adok neki, akkor is, ha saját lánya ellen lép fel, kifinomult ízlésemről teszek tanúbizonyságot, és az a meglepő igazság, hogy mindezt nem színjátékból cselekszem, hanem jelenléte varázsa következtében, és ha ő ott van, akkor csak őt látom, szeme alatt szíve apró ráncait, vékony ujjai fáradhatatlan erejét, őt, s nem a lányát, akivel akár össze is akarhatna boronálni, hiszen ilyen illedelmes és figyelmes jófiú minden édesanya álma, helyesebben ilyet álmodik a lányának, és a felvázolt elméletemmel is szembemenve, Maráéknál az egyik ajtó mögül fehér hálóingében előlépett egy lány, hálóingén nagy, csúnya, sárga virágmintával, haján önmagába csavarodott gubanccal, és ez a lány egyenesen a szemembe nézett, és én meg egyenesen az ő szemébe, és megijedtem, és az ő szeme is riadt volt, és kék lángok táncoltak benne, s szépsége feledtette velem romlott igazságaim emlékhelyeit, lelki békét felforgató bűvésztekintetemet és borként részegítő retorikámat, s szívem azóta is riasztó erővel dobog, ha rágondolok, ahogy most is, szobája könyveiből csillogó arany szalamandrákat, puha, fekete pudlikat nevel, nevén szólítja a liliomok és kőrisek élettelen illatát, rágondolok, pedig épp az én Poppimékhoz megyek, ó, félúton vagyok, és senki nem vett észre semmit az egészből, csak az a lány meg én, ahogy álltunk ott, mint az ottfelejtett szénásszekerek, és tudtuk, hogy örök időkre egymásnak lettünk teremtve.

Minden összeáll végül. Úton vagyok a Weimarba. Poppival végül is úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, s talán vele kell a legkevesebb kompromisszumot kötnöm, és biztosra veszem, hogy ő is így van velem. Új eposzi jelzőt is kapott: Poppi, a nő. Időközben szert tettem valamiféle szeretőre. Nem mondhatom igazán, hogy szerető, mert még csak egyszer volt alkalmunk szeretkezni, de szeretnék még, mert akkor, amit művelt velem, boszorkányos volt. Ma van a születésnapom, sőt ha jól tudom, abban az órában születtem, amikorra a randevút megbeszéltük, ezért remélem, hazavisz vagy hazavihetem. Megvolt az első koncertem is, s végre közönség előtt játszhattam el a dalt, ami miatt a múltkor annyira kibuktam Jimire. Akkor még nem tudtam, hogy meglepetésnek szánta, mert megbeszélték, hogy bevesznek a zenekarba, csak nekem nem esett le a tantusz, és így utólag még lelkiismeret-furdalásom is van, már csak azért is, mert a dalt egyébként Poppihoz, Poppinak, Poppiról írtam. Jimi faterja – még nagyon régen az édesapjának neveztem, személyesen pedig Zámbothy bácsinak, de ő németesen hívja: a fater, s az utóbbi években én is – és Mara édesanyja ezen a koncerten találkoztak, s azóta nem kicsit összemelegedtek, nem is baj, illenek egymáshoz, Jimi faterjának meg már tényleg kellett egy nő, vagy, hogy szépen mondjam, egy társ, mióta Jimi édesanyjával történt az a dolog, még jóapám öngyilkossága előtt. Akkoriban Jimi faterja még karmester volt, s jóapámmal dolgoztak együtt a Fauston, amikor Jimi faterja nem járt többé próbákra, nem járt többé sehova. Kérdeztem Jimit, szintén ki volt borulva, azt mondta, nem tudja, hogy történhetett, de az anyja eltűnt. Egy ideig azt hitte, börtönbe került, csak a faterja nem akarja neki elmondani. Annyi biztos, hogy eltűnt, azóta senki nem látta, legalábbis sem Jimi, sem én nem tudunk ilyen esetről, és ezután Jimi faterja megváltozott, nem tartotta a kapcsolatot jóapámmal, nem tartotta senkivel, és gyászát tiszteletben tartva jóapám még Jimivel sem beszélt erről, csak a becenevén élcelődött néha, amikor az telefonon keresett, Zámbó, kérdezte, mert rajongott az öngyilkos művészekért, én meg, mikor rájöttem erre, folyamatos félelemben éltem, különösen, amikor órákig csak bambult bánatosan maga elé száradó süteményével a kezében. De hagyjuk ezt most. Szóval, Jimi faterja megváltozott, nem volt többé karmester, nem volt többé senki, csak a bagózást nem hagyta abba, habár akkor még karmesterként, humorát kidomborítandó, Szimfóniát szívott, azóta pedig Szofit, oroszokat olvas, és ha álmodik, gyönyörű, tüzes angyalok vezetik ki a pokolból, de aztán eljött a koncertünkre, s ott volt Mara édesanyja is, és bemutattuk őket egymásnak, és én már láttam azt a számtalan jegyet mindkettejükön, és láttam hosszú évek magányából felébredő lelküket, megnyíló szemüket, mintha csodát látnának, nem is lehetett ez más, és így ismerkedhetett össze Mara húga, a lány, aki a múltkor hálóingében bűvölt el, Jimivel, akik aztán a legszédültebb szerelembe fogtak bele, nem törődve azzal, hogy testvérek lesznek, és rövid idő alatt úgy összemelegedtek, mint a sziámi macskák, s azt jósoltatták maguknak, hogy együtt menjenek a fel mennybe, engem pedig a fél lábfejű lány hívott meg egy pohárka kastélyosra, aztán én hívtam meg, s elmesélte, szombatonként táncolni járt a Weimar fenti helységébe, és egyszer, hajnalban a villamos megállóban megcsúszott valami olajon, elvesztette egyensúlyát, és egyenesen a közeledő villamos elé lépett, azóta csak ül, mint királynő a trónján, és nézi a táncot járó holt lelkeket, míg a karneváli fergetegnek véget nem vet a hajnal. Egy más világot festett le nekem, melyben antik kézfeje, zöldülő szeme ismeretlen tájakra vezetne, hangtalan mélységekbe taszítana, gyermekarcú hegycsúcsokra kötözne, s fájdalmamból számtalan nárciszokat hajtogatna neki a szél.

Egyik hajnalon együtt indultunk volna haza, de nem jutottunk sehova, már a Weimar pincéjében egymás szerelmébe gabalyodtunk, és már látom is, ó, épp ott érnek újból össze útjaink, ahol legutóbb kettéváltak, már hallom a Weimarból kiszűrődő zenét, és a hangokból lépteit és virágszirmokat számolok ki, és már érzem magamon szeme pillantását, és most, hogy megérkezem, és érte jöttem, és ő értem jött, eszembe jut az én nagyon szép Poppim, a nő, hófehér hálóinge, szeme alatt szíve apró ráncai, bánatos dalának titka, és táncol, és táncol, és táncol, én pedig gondolatban a Weimar tátongó kapuja előtt állok, és ráébredek, hogy mindaz, amely számomra szimfóniaként hangzó szerelemnek tűnt, csak olcsó lelkem bágyadt tollvonása, hogy abból, aminek szerelem a neve, semmi nem az enyém, hogy a világból csak ez az enyém, ez a végtelen és halandó passzió, amelyet most utolér a születő pillanat.