Egy büdös cigánylány története

Verejtékben úszva ébredtem, álmomban újra gimnazista voltam: kétnapos ruhában, izzadtan, a cipőbe fülledt lábbal feküdtem az ágyamban, koszpecsétes paplannal takarózva. Amikor felkeltem, nem volt más vágyam, csak hogy mielőbb elinduljak a szülői házból és a gimnáziumban legyek, ahol meleg van, és talán ebéd is akad. Akkor már hosszú hetek óta nem hogy fűtés nem volt a házunkban, de a falakon hatalmas lyukak tátongtak (a konvektorok helyén, amiket eladni kényszerült jó anyám), besüvített rajtuk a hideg januári szél. Az otthonunkban egyetlen kályha biztosította a meleget. Sajnos az nem az én szobámban volt. Ezért kabátban, cipőben, a tegnapi ruhámban próbáltam aludni aznap is. Kevés sikerrel. Másnap testnevelés órám volt. Amikor átöltöztem, könnyelműen levetettem a cipőmet. Nem kellett volna. Kiszaladt belőle az a fránya, savanyú bűz. Igen, jól gondolják: lábszag. Hát annak is lehet lábszaga, akinek nemrég majdnem belefagyott a lába a cipőbe? Aki nem tudta volna: igen, lehet. De még milyen! Az egész osztály azzal a jól ismert, megvető tekintettel nézett rám. Összesúgtak: „Büdös cigány!”

Én meg bezárkóztam az öltöző szűk vécéjébe, és ott ostoroztam magam: „Te esztelen! Szégyellnivaló! Mért nem fürödtél meg a lavórban a jéghideg vízben?  A mínusz 3 fokos lakásban? És? Két nappal ezelőtt is megtetted! Lusta vagy!”

Akinek eddig az osztályomban kétségei lettek volna a cigányságomat illetően, aznap teljes bizonyságot kaphatott felőle. De másnap felkeltem és újra iskolába mentem.

Délután német órám volt. Nagyon szerettem a kedves egyetemista lányt, aki tanítómul szegődött. Az órák után mindig megkérdezte: „Segíthetek még valamiben?” Tudtam, hogy őszintén gondolja. Ezúttal éltem a lehetőséggel: „Hát... igen – mondtam pironkodva. - Megfürödhetnék?” Megengedte. Miközben a fűtött szobában folyt rám a forró víz, rájöttem, miket szeretek a világon a legjobban: a kellemes meleget, a forró zuhanyt.

Amikor hazafelé tartottam, újra visszatértek a folyton kínzó, vádló szellemek: „Már megint a könnyebb részt választottad! Mért kell neked a melegvizes fürdő? Fürdőszoba? Most biztos azt gondolják rólad, hogy élősködő, koszos cigány vagy!”

Négy testvéremet és jómagam egyedül próbált nevelni a nagybeteg anyám. Ha együtt mentünk el valahová, az emberek furcsán néztek ránk: „Minek ezeknek ennyi gyerek? Nézd a kabátját! És az a nadrág!” A szüleim nevében nem nyilatkozhatom, de egy biztos: mi mindannyian élni akartunk, hálásak voltunk egymásért és nem tekintettük magunkat „cigány balesetnek”. Titokban ugyanolyan álmokat dédelgettünk, mint bárki más: boldog, teljes életet szerettünk volna magunknak.

Vasárnaponként megfogtuk egymás kezét és a templomba igyekeztünk. Volt, hogy ott maradtunk a hittan órákon is. Amikor Istenről énekeltünk és körbejártunk, minden gyermek megfogta egymás kezét: csak a miénket nem fogta meg senki. A hitoktató azt mondta, megérdemeljük, hiszen tolvajok vagyunk. Én sírva énekeltem tovább.

Aztán rájöttem: igaza van. Múlt héten a három lánytestvéremmel és az  öcsémmel együtt indultunk fát lopni a szemben lévő erdőbe. Tisztán emlékszem, ahogy átmásztunk a drótkerítésen, remegő lábakkal, imádkozva, hogy ránk ne találjon a „puskás ember”, szétszóródtunk, lehullott gallyakat keresve. Hazafelé másodmagammal húztuk a nehéz ágat. Végig a mezőn, mely félórányi utat jelentett a házunktól. Közben az arra lakók mindegyike végignézhette, hogyan vonszolja gyermekkezünk a lopott ágakat.  Éreztem én, éreztem, hogy nem jó, amit teszek, de nem tehettem mást: a testvéreimnek kellett a meleg. Tolvaj lettem hát. Azzal a szánalmas kifogással védtem magam - a saját vádjaimmal szemben – hogy én dolgozom. Az iskola mellett, minden hétvégén éjszakánként dolgoztam. És szentül megfogadtam, hogy ezek után pénteken is dolgozni fogok. A munkáért kapott fizettség mégsem volt elég a tűzifára. Na tessék. A pénzt sem tudom beosztani.

A minap találtam a zsebemben néhány eltévedt forintot.  Vettem rajta egy zsemlét és pár szelet sonkát. Igen. Inkább vettem kevesebb sonkát, mint egyel több párizsit.  Ez is tipikus cigány mentalitás lehet? Olyanra vágyni, amit „mi” nem kaphatunk meg? És mi mindig lázadunk: nem kell a szegénykenyér, a jót akarjuk, a legjobbat mi is! Az életet. Ugyanazt az életet, ami másoknak természetes. Esélyt egy olyan életre, ami nem büdös, nem koszos, nem lusta és tolvaj, amelyik nem olyan kirekesztően barna!