Tímár Zsófia - Van, ami örök

Tímár Zsófia - Van, ami örök

Tímár Zsófia

Van, ami örök

Mikor Borka szomorú, Anya mindig énekel neki. Hátrahagyja a mosott ruhát, mosatlan edényt, ölébe veszi és leül vele a fotelba. „Mi bánt?”- kérdezi, bár tudja, hogy nem fog abban a pillanatban választ kapni. Borka nagyon makacs tud lenni, amikor valami bántja, és olyankor nem szól egy szót sem. Anya már ismeri. Nem is küzd vele fölöslegesen, inkább elkezdi a dalt: „Eső mossa földet, könnyed mossa lelked…” Ma már nem is emlékszik, mióta, s honnan tudja ezt a dalt. Egyszerűen hozzátartozott a gyerekkorához. S most Borka is e dallal nő fel. Nem is szükséges, hogy Anya az adott szöveggel énekelje a sorokat, elég, ha csak dúdolja a dallamot. Hiszen annyiszor énekelték együtt is, magányosan is, hogy e dallam már szavak nélkül is a bátorítást, reményt jelenti számukra. Így, önmagában is vigasztal.

Bezzeg a fiúk… Ákos és Matyi, Borka két kamasz bátyja… Számukra csak gúny célpontja, amikor Borka énekel. De nem kell őt sem félteni. Ha nevetnek rajta vagy cukkolják, olyankor még hangosabban rázendít, közvetlenül a fülükbe harsogja a dalt. A fiúk elfelejtik, hogy Borka mellettük cseperedett fel, így volt kiktől eltanulnia, hogy kölcsönkenyér visszajár.

Ami Apát illeti, ő mindig letagadja, hogy van hangja. Nem akar oka lenni mások halláskárosodásának, ez a standard szövege, amivel mentegetőzni szokott. De mikor nyári tábortüzek alkalmával a soha el nem maradó „Erdő mellett estvé lettem” kezdetű népdal zárja a napot, vagy mikor március 15-én felhangzik a Himnusz a Csány-szobornál, az egész közösség kénytelen az ő tempóját és légvételi helyeit átvenni.

Enyhe, tavaszi szombat délelőtt van. Anya, mint mindig, egyszerre van jelen több helyen. Hihetetlen ez a képesség, nincs rá magyarázat. Csak bizonyíték. A fürdőben zakatol a mosógép, az udvaron szárítkoznak a ruhák, a mosdóban áll a felmosó-vödör meleg, tisztítószeres vízzel töltve, a nappaliban még langyos a vasaló, a gáztűzhelyen duruzsol a leves, a sütőben pirul a család kedvence, a virágok éppen frissítő vizüket kortyolgatják, s a gomb, melyet Matyi szakított le Ákos ingéről a már megszokottnak mondható délelőtti erőfitogtató párbajuk során, éppen most kap új foglalatot.

Felfoghatatlan, hogyan lehetséges mindez. Anya persze igyekszik Borkát is bevonni a feladatokba. Ez hol több, hol kevesebb sikerrel jár. Borka alapvetően segítőkész, csak valahogy mindig minden tovább tart, és lassabban készül el, mint ahogy ő azt előtte elképzelte, s így hajlamos a munkát félbehagyni.

Közeleg a délidő, Apa is nemsokára hazaér a munkából. Olykor be is segít még a konyhai műveletekbe, s nem csak kóstolással. Bár az ő szerepköre az ebédet illetően inkább a gyerekek összecsődítése az asztalhoz. Mivel régebben megesett, hogy kihűlt a leves, mire a testvérek előjöttek szobájukból – ahol sajnos a számítógépes játékok kötötték őket az íróasztalhoz, nem a lecke –, Apa is kidolgozta saját taktikáját: a tészta a lábasban még kemény, de ezzel mit sem törődve kiáltja: „Kész az ebéd!” S a legnagyobb nyugalommal elolvas egy cikket a tegnapi újságból, elheveredve a kanapén.

Aztán lassan összegyűlnek mind, ki-ki elfoglalja saját helyét. Kezdődik a családi hierarchia bemutatása és elmélyítése, erősítése. „Ákos, kapcsold fel a villanyt, légy szíves!” – szól Apa. „Matyi, tudod mi a dolgod…” – folytatja a sort Ákos. „Borka, fogadjunk, hogy nem tudod, felkapcsolni a villanyt! Olyan kicsi vagy, hogy el sem éred a kapcsolót!” – ugratja Matyi Borkát. Borka persze, mélyen megsértve, és az állítást cáfolandó, hevesen feláll, s felkapcsolja a villanyt. Így kissé hosszadalmas eljárással, de teljesül Apa kérése. Ezt még képesek többször is végigjátszani az ebéd során, alkalom van rá bőven. Ha például nincs elég pohár vagy nincs só az asztalon, kezdődik minden elölről.

Még felfedezhető néhány árulkodó jel az étkezőben a nemrég elfogyasztott ebéd után, amikor csöngetnek. Ezen senki sem lepődik meg. Sőt, már várják, hogy felhangozzon az a jellegzetes dallam, amely az évek során az Ady utca 12-t, s ezáltal kis családunkat is szimbolizáló csengődallammá vált. Tudják ugyanis, hogy Tömhötöm Testvér az. Csak így emlegetik a gyerekek otthon. Egy sajnálatra méltó hajléktalan, akinek abban az áldásban volt része, hogy megérezte, hol lakik Anya, hova kell becsöngetni. Már nagyon régen volt, amikor először kopogtatatott, egy kis pénzt kérve. Apa és Anya megszánták, adtak neki valamennyi aprót. Néhány hónap múlva újra jelentkezett. Anya ezúttal nem a pénztárcáját vette elő, hanem csomagolt neki egy rántott húsos zsömlét. Azt hitte, a férfi elégedetlen lesz az adománnyal, de végül kommentár nélkül elfogadta – Anya legnagyobb meglepetésére. Aztán újból beállított, s Anya megint talált számára valamit a hűtőben. Majd szépen fokozatosan csökkenni kezdett az eltelt hetek száma két megjelenés között. Anya nem szólt egy szót sem, ehelyett figyelte, mi maradt az aznapi, tegnapi ebédből, és elcsomagolta neki a főtt ételt. Azóta Tömhötöm Testvér a szombatok állandó vendége lett. Senki sem sajnálja tőle ezt a segítséget, hiszen ahol öt embernek jut étel, ott egy hatodik sem marad éhes.

A nap további részében a program egy kis kerti munka és foci Apával meg a gyerekekkel, hiszen olyan szép az idő kint, muszáj a házból kimozdulni. Anya pedig Róza nénit látogatja meg. Már nagyon idős asszony és egyedül él. Anya segít neki rendben tartani a háztartást. Most is takarítani megy hozzá, viszi magával a tisztítószereket. Néha Borka is elkíséri Anyát, bár ő olyankor inkább a régi képeket nézegeti a falon, és próbálja rejtegetni az évekkel ezelőtt lejárt szavatosságú bonbont, amivel Róza néni mindig megkínálja, és nem szabad visszautasítania. „Ez az ő hálája.” – mondja Anya, mikor Borka panaszkodik, és értetlenkedik Anya nagylelkűségén. „Azt adja, amije van. De azt odaadja. És ez a legtöbb.”

Fárasztó és hosszú nap volt a mai, legalábbis Anyának. Este, vacsora után, az asztalon hagyott romok mellett elüldögél még egy kicsit. Ennyiből kell, hogy erőt merítsen, aztán ismét talpon van, minden energiájával. Még nincs vége a feladatoknak mára. Közülük az egyik legnehezebb, ágyba parancsolni a gyerekeket. Állandóan kitalálnak valamit, hogy húzzák az időt. Persze mindig ilyenkor megy a legjobb film a tévében. A fiúk meg is nézhetnék, Anya nincs ellene. Csak az a baj, hogy akkor Borka sem akar kimaradni az esti mozizásból. Neki viszont aludni kell. Szerencsére általában egy mese a kedvenc könyvéből elég a kompromisszumra való hajlandósághoz. De azért Borka sem adja meg magát olyan könnyen. Ekkor kezdődik a heves alkudozás Anyával, hogy milyen hosszú legyen az a bizonyos mese, és mennyi „ismételtetési jogot” kaphat Borka az adott estére. ”Ebből a lányból egyszer még jó üzletasszony lesz!” – legtöbbször Anyának ilyen és hasonló megjegyzéseivel zárulnak ezek a „szerződéskötések”. Fürdés után Borka bebújik az ágyába, Anya leül mellé, a bújócskáktól már egy kissé megviselt fotelba, és olvas.

Apa is ki szokta venni részét az esti mesékből. Ő nem a könyvekhez fordul segítségért, inkább a fantáziáját veszi elő, és aszerint, hogy éppen mihez van ihlete, a három félnótás, Tódor, Lódor, Gódor vagy a varázslatos képességekkel bíró Anikócska Csikócska újabb és legújabb (olykor régi) kalandjai kerülnek megjelenítésre. Apa meséi rendszerint kiverik az álmot a gyerekek szeméből, és csikiző viadalba fulladnak. Így kezdődhet elölről az lefektetés hosszadalmas tortúrája.

Ma azonban Anya csendesebb változata van műsoron, s míg olvas, a kislány lassan elálmosodik. Miután Anya leoltja a lámpát, Borka még hallja az edények csörömpölését a konyhából. Anya elmosogat, dúdol is valamit közben. Borka néha arra gyanakszik, Anya titkolja előtte azt a képességét, hogy neki nincs szüksége alvásra. Alvás nélkül is képes élni, dolgozni. „Biztos azért nem árulja el, hogy engem ágyba küldhessen. Milyen jó neki! Sosem kell korán lefeküdnie… Vajon majd ha nagy leszek, én is képes leszek erre? Biztos sokat kell hozzá gyakorolni. De megéri! Holnap el is kezdem. Titokban, elalvás előtt, megszámolom majd a csillagokat…” És már el is alszik.

Ki sejtette ekkor, hogy néhány év, s nem Anya áll ott más ágya mellett, őrködve, vigyázva, hanem az ő ágyát, fehér, kórházi ágyát kell majd körülállni?

Túl van már rengeteg kezelésen. Az utóbbi hetekben sokan jöttek hozzá. Pedig a legtöbbeket száz meg száz kilométer választja el ettől a helytől. Beosztják, kinek melyik nap alkalmas. Ismerősök, barátok, a tágabb család tagjai mind eljönnek 1-2 órára. Körbeveszik, melléülnek. Friss gyümölcsöt hoznak, sok benne a vitamin, mondják. Finom teát hoznak, kell a sok folyadék. Különleges csokoládét hoznak, hogy egy kis vidámságot csempésszen a napba. Izgalmas könyveket hoznak, amik mellett nem lehet unatkozni. CD-lejátszót hoznak, s néhány lemezt, a zene felemeli a lelket…

Haldoklik. Ez az igazság. Orvosi szemmel mindenképpen. De senki sem gondolja így. Ki van zárva, hogy Ő, hogy most… Nem történhet meg.  Ilyen nem létezik. Próbálják a félelmet elhallgattatni a reménnyel. Hiszen észérvekkel, tényekkel lehet kizárni annak lehetőségét. Sorolják a bizonyítékokat, amik egyértelműen lehetetlenné teszik, hogy Anya itt hagyja ezt a világot: Apa, a gyerekek, a szülei, testvérei, az otthontalanok, az idősek, a tanítványok, a kollégák, az Ady utca… Mi lenne velük nélküle… Nem, nem mehet el, semmiképpen. Még sokaknak szüksége van rá, még van feladata, még számítanak rá, még… Ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy maradnia kelljen. És ebben senki nem kételkedik. Ez egy kicsit megnyugtatja az aggódó lelkeket. Igen, még van, amit nélküle nem lehet elvégezni. Sok gondolat kavarog a látogatókban. Néhány hét, esetleg hónap, több semmiképp, és hazajöhet, lassan-lassan újra megjelenhet közöttünk. Persze sokat kell még pihennie, hiszen sokáig volt betegen ágyhoz kötve. Majd segítünk neki visszaszokni, megerősödni. Ki-ki végiggondolja, hol tud majd a leghasznosabban közreműködni. Én majd segítek a főzésben. Én majd elviszem a gyerekeket az enyéimmel a termálfürdőbe. Én majd elmegyek néha a kertet rendbe tenni. Én majd vasalok egy-egy adag ruhát. Én majd sütök a gyerekeknek kuglófot. Én majd, ha újra kimehet az utcára, elmegyek vele sétálni a városban. Én elkísérem, ha bevásárol… Igen. Együtt minden sokkal egyszerűbb és hatékonyabb. És több vidámság van benne. Ez a legfontosabb. Minél több apró örömöt szerezni neki. Ez elengedhetetlen a felépüléshez. Jaj, de jó lesz, nemsokára ismét otthon láthatjuk! Egészségesebb lesz, mint valaha, még több energiával! Bepótolunk minden elmaradt meghívást és ígéretet, mindent! Igenis időt fogunk szakítani egymásra! Boldoggá tesszük egymást és ez fog minket is boldoggá tenni. Akkor majd el is felejthetjük ezt a nehéz időszakot.

A látogatók ebben megnyugodva búcsúznak Anyától. De a hazafelé vezető útjuk valahogy mégis másképp telik el, mint idefele jövetkor. Vagy ők lettek mások? Akik többen jöttek együtt, most keveset szólnak egymáshoz. Aki egyedül jött, kikapcsolta a rádiót. Mindegyikük lelkében érzelmek és indulatok feszülnek egymásnak. Hit, remény és félelem, aggodalom, a kínzó sejtése valami fájdalmasnak, dúl szívükben. Soha ilyen erős késztetést nem éreztek arra, hogy segítsenek. Most képesek lennének bármit háttérbe szorítani azért, hogy megfordítsák az elindult folyamatot. Csak valaki mondja meg, mit tehetnének. Ígérik, esküsznek rá, azonnal megteszik. Csak mondja meg valaki… Valaki… Mondja meg… Mit… Ők azonnal… Most bárki, bármit kérhet. Csak kérjen már valaki! Mondják meg mi szükséges a gyógyuláshoz, örömmel megtesznek mindent! De nem kér senki semmit. Csönd van és várakozás. Tehetetlenség.

Néhány napon belül Anya állapota nagyon válságos lett. Morfiumot kap. Nincs értelme annak, hogy fölöslegesen szenvedjen. Apa szinte beköltözött hozzá a kórházba. Az orvosok részvéttel haladnak el mellette, csodálják kitartását. A főorvos, maga is felindultan, közli Apával, hogy Anyának igazából már fogalma sincs a külvilágról, semmit nem fog fel abból, ami körülötte zajlik. Nincs magánál. Pedig ezen a napon éppen többen is jöttek hozzá. Főleg családtagok. Némán állják körbe a steril ágyat. Támogatják Apát, aki közvetítette nekik az orvos szavait. Mit lehet ilyenkor mondani? Semmit. De nem jó a némaság sem. Csak nagy nehezen tudnak egy-egy félmondatot kibökni. „Talán énekelhetnénk neki valamit.” – veti fel és néz kérdően a többiekre Ágota, aki nagyon jól ismeri Anyát. Magával hozta ugyanis a gitárját. Arra számított igazából, hogy majd Anyával együtt énekelhetnek. A többiek támogatják az ötletet. Sőt, meg is könnyebbülnek, hogy legalább egy pár percig nem kell a megfelelő szavakon törni a fejüket. Egy kicsit oldódhat a feszültség. Székeket hoznak be, leülnek. Már csak az a kérdés, mit énekeljenek. Ágota hangol, a többiek tőle várják a választ. Ő tudja is, mi legyen az. Mindenkinek tetszik a javaslat. Felhangzik néhány akkord, Ágota így ellenőrzi, hogy a húrok összhangban vannak-e. Igen, minden rendben, szépen, tisztán szól a hangszer. Kezdhetjük. Csak még kell előtte venni egy mély levegőt. Ágota körbenéz, készen állnak, s elkezdi a bevezető dallamot, finoman pengetve a gitárt. Majd a kísérethez bekapcsolódik az ének is, alig hallhatóan, kissé bátortalanul, de fokozatosan magabiztossá válóan. „Eső mossa földet, könnyed mossa lelked. Eső, ha nem volna, fű, új, nem sarjadna. Könnyed, ha nem volna, megbocsátás nem fakadna, a szívedből. A szívekből…” Ágota vezeti a csapatot, olykor a következő versszakra, olykor az elejére, néha dúdolva, néha lalázva.

Apa nem tud csatlakozni. Lehajtja fejét, térdén könyöklő kezére támasztja, s ezzel egyszerre takarja az arcát. Most felnéz. Anyára tekint. S ekkor nem akar hinni a szemének. Néhány másodpercig még hunyorogva mered előre. Majd elfordul, s körbenéz a többieken, akik, hogy saját helyzetükön könnyítsenek, maguk elé bámulva éneklik a dalt. Apa mozdulatára most ők is felnéznek. Apa nem szól egy szót sem. De az arca ragyog, s visszafordul Anyához, megfogja a kezét. Eddig nem merte. Mindenki Anyára néz. És ekkor meglátták a csodát. El is csuklik egy-egy hang, elvékonyodik a dallam is, ahogy egyre többen kénytelenek kiszállni az éneklésből, s zsebkendő után kutatnak. Anya csukott szemmel fekszik, s az arcán egy könnycsepp halad lefelé, lassan, kimérten, mintha valami nagyon nagy terhet cipelne. S talán nincs is akkora tévedés a hasonlatban.

Még hogy Anya nincs magánál! Még hogy nem fogja fel a külvilág eseményeit, még hogy nem tud kommunikálni! Tessék, itt a bizonyíték! Hallja, tudja, érzi, hogy itt vannak körülötte, s Ő válaszol a saját eszközeivel. Nesze neked, orvostudomány!

Az átmeneti elgyengülés után a dal most új erőre kap, nem hagyják még abba. Szívük-lelkük beleöntik, ezzel mondanak el mindent Anyának, amit szavakkal már nem tudtak megfogalmazni. És Anya mindent ért, ennek egyértelmű jelét adja. Boldogok, mert a csoda betölti szívüket.

A gyerekek most otthon várják Apát és Anyát is. A héten az unokatestvéreknél, osztálytársaknál aludtak, Apa kérte meg így a barátokat. Nem akarta, hogy egy családnak kelljen mindent vállalnia. Ma már viszont végre újból hazamehettek a testvérek az iskolából. Megüzente ugyanis Apa, hogy estére itthon lesz. Akkor még nem tudták, hogy csak Apa. S már mindig csak Apa.

Néhány nap múlva a család immár nem a messzi kórházban, hanem az Ady utcában gyűlik össze. Nagy szükség van most az összetartásra. Nóra az, aki anyai pártfogásába veszi Borkát. Egyedül ő mer neki mesélni a történtekről. Úgy gondolja, Borkának tudnia kell, mi történt a kórteremben. Egy csodát elhallgatni nem szabad. S Borkának ez jólesik. A csoda meséje Orpheusszal kezdődik, s nem ér véget Anyánál.

Büszkeséggel hallgatja.