Babicz Beáta - Kabalevszkij macskája

Babicz Beáta - Kabalevszkij macskája

Babicz Beáta

Kabalevszkij macskája

Az utolsó növendék is behúzta maga után az ajtót. Lassan, óvatosan, mert Szegvári Ilona nem szerette a zajt. A tanárnő még ült egy darabig a zongoránál, majd lassan, óvatosan – mert Szegvári Ilona nem szerette a zajt – lecsukta a billentyűzet fedelét.

Már a villamoson zörgetni kezdte súlyos kulcscsomóját, szögletes arcán finom mosoly suhant át, amely aztán teljes fénnyel akkor ragyogott fel, mikor a rácsok és lakatok kinyitása után a bejárati ajtó zárjába csúsztatta a vékony kis rézkulcsot. Bentről halk miákolás hangzott fel.

A hatalmas kandúr pofája világított az örömtől, szája szélét gazdája cipőjéhez dörgölte, majd a bokája köré tekeredett. Szegvári Ilona csak annyit mondott:

-    Nna, na. Elég lesz már!

Bő szövetkabátját a fogasra hajította, nyögve kibújt barna férficipőjéből, majd a konyhába döcögött, s egy nyitott konzervdobozzal tért vissza. Teljes tartalmát a ragyogóra suvickolt fém etetőbe borította. Bandi szép időt jósolt másnapra, a tanárnő meg is jegyezte:
-Szép időnk lesz, Bandikám!

Kézmosás után végigdőlt a vén heverőn. De Bandi már a zongorán ült, és minden porcikájával őt figyelte. A tanárnő résnyire nyitotta bal szemét, s felsóhajtott:

-    Ne csináld már! Már megint?

Majd meglepően fürgén hangszeréhez ült. Bandi szikrázott az izgalomtól.

-    Azt?
-    Mja.

Szegvári Ilona hosszú  ujjai A bohóc táncát járták, ki tudja, hányadszor. Bandi végignyúlt a zongoratetőn, eggyé vált a rezgésekkel. A szerző minden művéért rajongott, de A bohócot nap mint nap kikövetelte magának.
Szegvári Ilona sokszor gondolt arra, amikor először látták egymást.

1987-ben történt, a Nord-Oszk hangversenyteremben. Kabalevszkij energikus léptekkel a versenyzongorához sietett, felzúgott a taps, majd Bandi kocogott a színre, a fényes fekete székre ugrott, onnan pedig megszokott helyére. Gazdája széttárta karját, a közönség derült, majd elcsendesedett. Kabalevszkij ragyogóan játszott, s a nemzetközi zenei találkozó többi résztvevője is nagy sikert aratott. Szegvári Ilona a gyermekkórust kísérte.

Másnap sötét ruhás küldöttség érkezett a szálláshelyükre. Közölték a rossz hírt, s egyben felkérték őket, hogy maradjanak még néhány napig, s vegyenek részt a mester temetésén.

A szertartás után emléktáblát avattak Kabalevszkij házánál. Bandi Szegvári Ilona nyomába szegődött. Besurrant a hotelajtón, s tisztes távolságból követte a nőt, föl, a lépcsőn.

A szobaajtó becsukódott a tanárnő mögött, majd negyed óra múltán újra kinyílt. Szegvári Ilona az ajtóból visszafordult, s a fürdőszobába indult, mert egy pecsétet vett észre a blúzán. Bevizezte-szappanozta a törölköző sarkát, s bosszankodva dörzsölte a foltot. Ez alatt Bandi beosont, s az ágyon heverő, nyitott bőröndbe ugrott. Kényelmesen elhelyezkedett. A tanárnő újra a folyosóra lépett, s elsietett.
A jókora bőröndben kevés holmit pakoltak. A néhány ruhán, s egy kopott bőrpapucson kívül egy üveggömböt, amelyben a picurka Kremlre hullott a csillámló műhó.

Szegvári Ilona futva közeledett szobájához, letépte magáról szürke kosztümkabátját, a nyitott bőröndre hajította, rácsukta a tetejét, behúzta a sárgaréz cipzárt, az utazáshoz előkészített gyapjúpulóverébe bújt, majd kézitáskájának szíját átvetve vállán, fölkapta a koffert, megigazította a tarka ágytakarót, órájára pillantott, s elrohant.

Egy bolondul szeles áprilisi délután Szegvári Ilona megzörgette kulcsait, konzervet öntött Bandinak, majd a díványhoz támolygott. Bandi sokáig dörgölőzött gazdája lecsüngő kezéhez, óvatosan nyalogatta, hívta, üljön már a kerek székre.
Két nap múlva, mikor kinyitották az ajtót, kisurrant.

Vörös Dorina világoskék, műanyag csellótokját óvatosan a peronra eresztette. A látóhatáron szirénák villogtak erőtlenül a délelőtti verőfényben. A villamos késett, de a várakozók nem bánták, mert a szél nyers földszagot vágott arcukba, láthatóan elbódultak az élménytől. Csak Vörös Dorina csontszín kis keze szorult ökölbe, mert eszébe jutott, amit volt zongoratanára – egy középkorú, köpcös férfi – mondott. Persze nem neki, de meghallotta: ilyen termettel soha nem lesz belőle nagy művész, híres csellista. Mert nem elég nagy a teste, hogy együtt rezonálva a gordonkával kellőképp felerősítse a hangokat.

-    Csak azért is! – gondolta Vörös Dorina, és picit toppantott.

Aztán kisimultak vonásai. Bő fél éve, az akadémiai felvételin ő kapta a legmagasabb pontszámot.

Bandi már jó pár perce lapult a csellótok mögött. S most elődugta markáns fejét, átható  tekintetét Dorinára szegezte.

Vörös Dorina attól kezdve minden áldott nap eljátszotta a g-moll csellóversenyt.