Kapitány Máté - A DÜBÖGŐ

Kapitány Máté - A DÜBÖGŐ

Kapitány Máté

A DÜBÖGŐ

Ez a fojtott dübögés, amióta az eszemet tudom, ez rázza a testem. Rázza és hajtja, ahogy az idegekre csap, hol lassan, nyugodtan, hol vadul, kalapálva. Néha, különösen kocogás után, a fülembe is felkúszik egészen, és ott dobog, mintha neki is lába lenne. Vibrál tőle a gerincem, mint egy áramot futtató vezeték, ütemesen bólint a fejem, ha nem figyelek oda, a bőrömet pedig úgy rántja össze, hogy hirtelen rovart űző lóhoz válok hasonlatossá. Mostanában viszont valami baj lehet. Néha elhallgat. Olyankor csak ülök, vagy fekszem, és meredek a semmibe. Mozdulatlan az arcom is, mozdulatlan minden izület. Ketyeg az óra, azt hallgatom, serceg a tévé, mert hajnal van, nincs műsor, még akváriumokat sem mutatnak, ez bizony holtidő. Vasalt cipő léptei verik a plafont, a fölöttem lakó szomszéd sem tud aludni, ilyenkor kimegy a levegőre, sétál egyet, pedig kutyája sincs. Szemhéjam felesre eresztve, csak egy rést hagy a fénynek. Összemosódó alakok ugrálnak egy helyben, hangosnak hallom saját nyelésemet. Csepeg a csap, csipog a mobil. Visszatér a dübögés.

Nem sokkal később már hajt is az utcán, az embereket kerülgetve igyekszem ütemre lépni a hosszúorrú veszkómban, a sportcipőimet régen nem hordom, azoknak nem volt hangja. Sziréna vonyít, sokkal gyorsabban, mint kellene, odaverem hát jó erősen a talpamat az aszfalthoz, hogy legalább a járókelőknek jelezzem, így illene ezt csinálni, kedves rémülten pislogók, felejtsék el ezt a koffeinalapú rángatózást! Megyek tovább, irányt mutatva, keményen csapkodva talpammal, mint egy díszlépésben masírozó katona. Időnként hátrapillantok, sokan nem követnek, és az a kevés sem vette még át a ritmust. Pedig most egészen kitölti a koponyaüreget a dübögés, érzem, ahogy zsibong a halántékom, a lábam már magától lendül, forróság járja át a bendőmet. Nem messze építkezés, melósok kalapálnak veszettül, lelassítom lépteimet. Hullnak, és pattannak a nehéz szerszámok, bólogatni kezd a fejem. A csengő ütések már éppen kezdik felvenni a dübögés rendjét, de az egyik munkás félresújt, biztos kezdő még, gondolom, biztos véletlen volt, mindenesetre ettől kezdve újra össze-vissza verik azt az átkozott fémet. A forróság, mintha porszívó húzná, kiszalad a gyomromból. Nem lehet ezt kibírni, a kusza csendülések dróthálót szőnek a fülem falára, hiába próbálok minél messzebb jutni onnan, a lépéseimet nem szaporázhatom, így aztán rászorítom a tenyerem a hallójáratra, és rájuk kiáltok, hogy nem jó, elrontották, uraim, hagyják abba, ez így iszonyatos. Visszaüvölt egy hang, hogy mi bajod van, most mondjad, teljesen felhúzza magát, hiába nyugtatja egy idősebb, hogy hagyd el, biztos autista, én meg próbálom magyarázni a dolgot, de a melós megindul felém, kezében pörölyszerű Samu kalapács. Szerencsémre az izgatottságtól felgyorsul az ütem, és a fülembe kúszva lefejti a hálókat, sietős léptekkel hagyhatom ott a harcba induló vikinget.     

Az irodában görcsös ujjak klimpíroznak a billentyűzeten. Várjuk a főnököt, tegnap azt mondta, valami fontos bejelentenivalója van. Ezt olyankor szokta mondani, amikor valamelyikünk számon kéri rajta, hogy miért lett kevesebb a bére, mint egy évvel ezelőtt. Ezúttal a tőlem jobbra gépelő, sápadt fickó lehet a ludas, a nevét sem tudom, de látszik az arcán a feszültség, talán most sikerült kiverekednie magának a fizetésemelést. A girhes titkárnő pökhendi arccal ül kiemelt helyén a sarokban, mutatóujjának ragasztott körmével időnként váratlanul nagyot koppint az Enterre, aztán kötözködve körbetekint. Ez az erőszakos Enter koppintás ugyan magabiztosságra utal, de láttam én már sokszor pityeregni - óvatlan pillanatokban - a mi kis titkárnőnket. A vágtázó ritmust itt-ott megtöri egy Space kattanása is, legközelebb metronómot hozok ezeknek az agyatlan barmoknak. Lehunyom a szemem, itt is van egy falióra, ketyeg szépen, egész jól követi a mély dübögést. Fénymásoló nyivákol, frissen nyomtatott papírok tolják ki magukat illatozva. Az egyik kolléga ekkor lábával dobolni kezd a földön, pontosan kísérve a belém zárt lüktetést. Másodpercre pontosan, dodom, dodom, dodom. Sugárzó arccal odavigyorgok, gondolván, hogy sok-sok év után végre találtam egy másik dübögőt, el se hiszem! Kedvem támad felpattanni, és megveregetni a vállát, kikérdezni alaposan, hogy ő mióta hallja azt, amit én, hogy ő is ritmusra mos-e fogat, hogy őt is bosszantják-e ezek a süket suttyók, de amikor észreveszi, hogy rámosolygok, csak annyit kérdez, mi kell, buzi vagy? Arcomról lehervad az ártatlan boldogság, visszahanyatlok a székbe. Mégiscsak én vagyok az egyetlen. Fajtám utolsó egyede, dünnyögöm keserűen, de ezzel a magasztos gondolattal sem sikerül megvigasztalnom magamat. Odalent féktelen dudálás, megjött a főnök. Eszembe jut, hogy öt éve dolgozom itt, öt éve ülök a kurva számítógép előtt. A csalódottságtól, az azt felváltó haragtól és a billentyűk verésének kaotikus záporától egyre zabolátlanabbul, egyre vadabbul dübög a feltámadt ütem. Nyílik az ajtó, belép a főnök, kevély és kövér, rám szól, hogy legközelebb ne veszkóban jöjjek dolgozni. A dübögés ettől tovább erősödik, még sosem volt ennyire tomboló, szinte már szétfeszíti a koponyám csontjait, reszket minden végtagom. A főnök végigvonul az irodán, ügyet sem vetve az izgatott arccal felemelkedő kollégára, aki a fizetésemelést kérte. Rengő seggel döcög tovább, majd kulcsra zárva maga mögött az ajtót, eltűnik saját szobájában. Az ereim pattanásig feszülnek, lüktet bennük a megveszekedett taktus, fel fog robbanni az agyam, már tátom is ki a számat, illetve a szám magától feszül szét, hogy kirepülhessen rajta a komplett központi idegrendszer, aggyal, gerincvelővel, idegsejtekkel együtt. A titkárnő az Enterre csap, most bizonyára eljött a vég. Ám a dübögés hirtelen megszakad. Teljes némaság zuhan rám, mint egy zenei katarzis előtti szünet, de itt nem jön katarzis, itt nincs felszakadó dicsőség, itt most elcsendesedik minden, csak a számítógépek képcsöve zizeg kissé. Ernyedten ülök a székben.

Sötét van már, mire végzek a munkahelyen, mégis úgy döntök, mielőtt hazamennék, elzarándokolok a vonatsínekhez. Nem kell rosszra gondolni. A vonatsíneket általában csak hétvégenként szoktam meglátogatni, ha pihenni és feltöltődni akarok. Olyankor mindig viszek magammal egy összehajtható nyugágyat is, azt kirakom szépen a sínek mellé, leheveredem rá, úgy várom a vonatokat. A dübögés ritmusát semmi sem követi le olyan tökéletesen, akkora örömet okozva, mint a vonatok zakatolása. Ilyenkor, csukott szemmel fekve, megborzongok a gyönyörtől, és mindent megbocsátok.    

Most nincs dübögés, amióta megszakadt teljes a csend, de hát szokott ilyen lenni, talán fölösleges kétségbeesni, ha a vonatok nem csalják elő, hát semmi sem.

A külváros egy elhagyatottabb részén megérkezem célomhoz. Nyugágy persze nincs nálam, így aztán letelepedem a kissé vizes fűre, nem is tudtam, hogy nap közben esett az eső. Órámra pillantok, hamarosan jön az egyik vonat, hogy feltöltsön. Egy közeli utcalámpa küszködve pislákol, és erőtlen surrogást hallat. Jó lenne, tűnődöm, egy-két tücsök ide.

Tülkölés hasít a sötétbe, a távolban megjelenik az áldott vonat. Mocorgok kicsit a földön ülve, hogy megtaláljam a lehető legkényelmesebb pozíciót, aztán kezemre támaszkodva hátradőlök, készen állva a befogadásra. Robog a vonat, és már jön is a zakatolás, egyre hangosabb, egyre inkább átjárja a testem. Végigzsibong a fogaimon, kaparássza a torkomat, bizsergeti a beleimet, csiklandozza a májamat. De a dübögés ezúttal is elmarad. Elsuhan előttem a vagonsor, még a rozsda szagát is érzem, a testem mégis olyan néma, mint soha korábban. Otthagy a vonat, hangja is elveszik lassan, üresen ülök a sínek mellett. Jeges riadtság költözik belém, mi lesz most? Talán örökre elnémultam. Nincs mese, gondolom aztán mozdulatlanná dermedve. Segítséghez kell fordulnom.  

A rendelő előtt sokan várakoznak, úgy ülünk egymáshoz préselve a szűkre szabott padon, mint a fotózkodó japánok. Mellettem egy jókora öregasszony szorongatja kicsinyke táskáját, néha belekukkant, hogy ellenőrizze, meg van-e még a pénztárcája. Fonnyadt bőre tyúkhúsleves szagát árasztja. Gyomrom kordul egyet, más hangot nem igazán hallatok. Egy járóbeteg papucsának egyenletes csoszogása valamelyest megnyugtat, nem szeretem a kórházakat. A túlfőtt öregasszony szabályos időközönként csettint egy nagyot a nyelvével.
A rendelőből ekkor kilép a nővér, és a nevemet kiáltja. Felpattanok, percet sem késlekedve, alázatos testtartással követem őt. Az orvos majd segít rajtam, bíztatom magam, az orvos visszahozza az ütemet. 

Magas, inas, szigorú férfi fogad, szeme két ovális üveglap, élettelenül csillog, keskeny képét meg mintha fémlapok nyomnák össze. Törzséhez szorítja kinyújtott kezeit is. Kívánok, szól fagyosan, én meg visszaköszönök, hogy jó napot, doktor úr, aztán rögtön bele is vágok, hogy segítsen rajtam, kérem, szörnyű nagy a baj. Végigmér a távolról induló, de mélybe hatoló tekintetével, már most érzem magamon a jeges kesztyűk kutakodó érintését, aztán megkérdezi, hogy milyen panasszal érkeztem hozzá. Elmagyarázom neki a dolgot, amennyire tudom, legjobb tudásom szerint írom le neki a dübögésemet, és annak hirtelen megszakadását, engedelmes beteg módjára minden részletet megosztok vele. Az orvos egyáltalán nem tűnik meglepettnek, biztos sok ilyen esete volt már, a könyökén jön ki az egész dübögés téma. Ez a tudat reményt ad, jó kezekbe ajánlottam sorsomat. Leparancsolja rólam a pólót, tanulmányoz kicsit a sztetoszkóppal, közben néha mormog egyet, hogy aha, vagy nahát, vagy hmmm, aztán szól, hogy vegyem vissza a pólómat, és felküld EKG-ra. Fekszem a kemény vizsgálóasztalon, hűvös piócák rajtam az elektródák, az asszisztensnő bögyös asszony, szuszogva matat a műszeren. Kitágult orrlikán át egy fújtató erejével áramlik a levegő. Halálos, kérdem esetlenül, elnyúlva az asztalon. Az asszisztensnő rám legyint, közben mintha mosolyogna.

Vissza a vékonyképű orvoshoz. Lassú léptekkel járkál körülöttem, nézegeti az eredményeket, aztán kitalálja, hogy menjek át röntgenvizsgálatra. Kezdem úgy érezni, hogy tanácstalan, ez nem jó jel. Várakozom a röntgenszoba előtt, összekulcsolt ujjakkal, némán. Utálom az ilyesmit. A fal mellett izgága, kopaszodó pocok rohangál, igyekszik mindenkivel szóba elegyedni, hogy ne izguljon annyira. Hozzám is odatopog, kerek arcán behízelgő mosoly, de aprócska szemén látszik, hogy mindjárt becsinál. Azt hiszem, eltört a kezem, darálja köszönés helyett, a feleségem sürgetett, hogy menjek már a közértbe, én meg a nagy kapkodásban megcsúsztam a lépcsőn, hát van ilyen? Feszülten röhögcsél, kedvem támad egy maréknyi mogyorót tömni a szájába. Olyan a nevetése, mint a színházi taps, a végén mindig felgyorsul.  Végre szólítanak, megyek, köszönök, átvilágítanak.

Itt sem találnak semmit. Olyan a szervezetem, magyarázza a mogorva orvos, mint egy hegymászóé, nem is érti, miért rabolom itt az idejét. Haza lehet menni, szépen, egyen c vitamint. Hiába könyörgök neki, büszkeségemet felejtve, hiába kérlelem, hogy találja meg a baj okát, mert igenis baj van, és nem is kicsi, ő hajthatatlan marad, látom, egyre ingerültebb is. Fáradjon el egy pszichológushoz, vágja hozzám, vagy egy táltoshoz. Aztán becsapja az ajtót.

Hízott főnökünk másnap félrevon, szemöldökét ráncolva beinvitál a szobájába. A fizetésemelésért harcoló munkatárs irigykedve figyel, hogy majd én biztos learatom a babérokat. Sunyi kis alak az, mindig is tudtam. A főnök irodájában gigászi az asztal, hiába ikeás, attól még tekintélyesen mutat. A hordó belegördül foteljébe, illedelmesen hellyel kínál. Ilyen udvarias sem volt még soha, lehet, hogy meghalt valakije. Sápadtnak látszol, mondja aggodalmaskodó arccal, csak nincs valami baj? Nem kezdem el magyarázni neki, hogy régebben dübögő voltam, most meg egy nagy senki, úgysem értené meg, főleg, hogy neki is benne van a keze a dologban. Semmi bajom, válaszolom, köszönöm a kérdésedet, valószínűleg kevés c vitamint ettem mostanában. Értem, dünnyögi elgondolkodva, de látszik, hogy nem erről akart beszélni. Lassan rám emeli puha tekintetét, a vonásaimat mustrálgatja, ujjaival egyenletes ütemben kopog az asztalon, elmosolyodom. Ezen mintha meglepődne, de aztán összeszedi magát, megigazítja nyakkendőjét, igyekszik határozottságot sugallni. Idefigyelj, mondja, te is tudod, hogy nehéz idők járnak, hallani a hírekben is, persze, válság van, barátom, súlyos válság, a vezetőknek pedig ilyenkor sajnos igazságtalannak tűnő, de elkerülhetetlen döntéseket kell hozniuk. Sokat rágódtam ezen, elhiheted, rosszabbul is alszom azóta, de végül határoznom kellett, hiába, mégiscsak én vagyok itt a góré, ugye. Alig figyelek rá, kopácsoló, tömpe ujjait nézem. Leépítést tervezek az osztályon, folytatja együttérzéssel a hangjában, meg kell értened. Értem én, értem én, mormogom, dodom, dodom, dodom. A te kvalitásaiddal nem lesz nehéz dolgod a munkaerőpiacon, meglátod, mondja végül, és áthajolva az asztalon, megveregeti a vállamat. Menj haza, pihenj, töltődj fel. Ülök még ott egy darabig, most vagyok először a szobájában, ki kell használni.

A megtakarított pénzem hamarosan elfogy, de munkát nincs kedvem keresni. Egyébként is minek? A mostani állapotomban úgyis alkalmatlan lennék a feladatok elvégzésére, megmondta a pszichológus is. Ráadásul rengeteg szabadidőm van, és új szórakozást találtam magamnak. A vonat zakatolása helyett most a közeli templom harangjának kongását hallgatom minden órában, rezzenéstelen arccal ücsörögve a templomkert padján. Ez a kongás ugyan hideg, és üreges, de legalább illeszkedik az elhalkult testemhez, tempóját vesztett életemhez. Ücsörögnek mások is a padokon, jobbára öreg emberek, akik biztos távolból figyelnek, lehet, azt hiszik, hogy büdös vagyok, csak mert kinőtt a borostám. Dodom, dodom, dodom, dünnyögöm sokszor az utcán sétálva, mint aki nosztalgiázik.

Ma egy másik úton megyek haza, ezt meg az életvezetési tanácsadó javasolta, mondván, hogy igyekezzek változatosságot vinni a mindennapjaimba. Hogy minek, nem értem, de mindig is szófogadó voltam, hiába. Nem kerülgetem az embereket, az utcán ugyanolyan szétesett ütemben lépkedem, mint ők, mondjuk nem is követ senki. Szűk sikátorba fordulok, savanykás szagot árasztó konténerek mellett haladok el. Egy emeleti lakás erkélyéről a megöntözött virágföldtől barna cseppekben hullik rám az áldás. Megyek tovább. Halk ritmusra leszek figyelmes. Ahogy haladok előre, az ütem úgy válik egyre hangosabbá, egyre rendezettebbé. Lépteim felgyorsulnak, hosszú idő után félelemmel vegyes izgalom járja át minden porcikám. A sarokhoz érve már tombol a ritmus, dühöngve tépi az idegeket. Fiatal srácok dobolnak egy kuka fedelén, néhány vascsővel verve azt. Megtorpanok, a gerincem vibrál, a csövektől azért tartok. A srácok észrevesznek, de nem hagyják abba a dobolást, nem szakad meg a dübögés. Mind erősebben, mind vadabbul csapkodják a kuka fedelét. Remeg a térdem.

Veszkómat, mint a fajtársainak jelző, a magánytól tartózkodóvá lett állat, oda-odaverem az aszfalthoz, a zene ritmusára, úgy indulok el feléjük. Újra lendülnek a dorongszerű csövek.