Papp Imre - Vuln. Cont. Capitis

 

 

Papp Imre

Vuln. Cont. Capitis

 

Írásom szereplője nem kitalált alak.

Én vagyok.

Bármiféle egyezésem a valósággal

Ebből adódóan nem esetleges.

  

Édesanyám. In medias res, prológ, intermezzo és explicatio: a szüntelenül nyomomban tipegő atavisztikus rettegésem az első szó leírásától illetve kimondásától gondoltam talán némileg enyhül, ha privát- és kollektív nyelvem elismerten legszebb csengésű szavával vezetem be mondandómat. Így birtokos viszonyban meg pláne. Érdekes módon a harmónia megbontásának előfeltétele maga a harmónia. Ennek megteremtésén agyalok, hogy aztán darabokra szedhessem, majd természetesen reprodukáljam. Valahogy úgy, mint ahogy a zene is teszi.

Az írás és a zene, e perspektívából szemlélve, a művészetek születésének magasztos pillanatában közös álomból riadva, egy bölcsőből sírtak fel a napvilágra (feltéve, ha nappal történt). Megismerés és megértés tekintetében nélkülözhetetlen, tömény esszenciái az emberi életnek. Az írás, születési rendellenességéből adódóan, önhibáján kívül azonban messze elmaradt a fejlődésben a zenéhez képest. Míg a zene szöveg nélkül is lélegzik, ficánkol addig az írás, a jó írás nem nélkülözheti a dallamosságot. Maradandó művek keletkezésekor szöveg bölcsessége találkozik melódia játékosságával, létrehozva ezzel a transzcendenciát.

Az írásnak tehát szüksége van zenére a szimbiózishoz, segít, de cserébe nem kér semmit, hiszen önmagában is képes megalkotni a világ definícióját. Szerintem.  

Picit elkalandoztam (ómagyar szokás), nem is okoskodok tovább, inkább belecsapok a lecsóba. Az előzmények szigorúan nagyvonalakban: mint már egyszer elkezdtem, édesanyám nyolcvanas évek globális diszkógömbjének rákktérítőjén körbenyargalt tinédzserkorának kedvenc zenekara, persze sok más mellett az örök ifjú (Forever Young, i want to be forever…) Alphaville elnevezésű banda volt (mondjuk én nem nagyon dicsekedtem volna vele), édesapám favoritja pedig a klasszikus Omega (ezzel már inkább). Még most sem értem, hogy találkozhattak, de tény, ebből adódóan, kezdetemet és végemet, alfámat és omegámat, na meg a kettő közti röpke heideggeri és mindenféle értelemben vett létezésemet is erősen meghatározta, -za, és meg is fogja a muzsika.

Nézzük a jelent: mióta kettő darab gitár (ebből az egyik egy eredeti Fender Telecaster utánzat, a másik meg vicces) boldog tulajdonosának mondhatom magam, népszerűségben vetekszem egy kellemesen langyos, májusi délutánon esedékes gyökérkezeléssel. Viszonylag élvezhető, hangot ugyanis még csak megközelítőleg sem sikerült előcsalni belőlük. Eltekintve a Deep Purple füstös, vagy ha úgy tetszik vízgőzös örökzöldjétől: pápápá-pápápárá-pápápáráráááá! Ezt a kis szösszenetet is képes voltam olykor- a szomszédok reccsenő szinapszisainak afféle biológiai ritmusszekciót képező kíséretében- egy óra alatt többször eljátszani, mint a Purple, egész pályafutásának összes concerto-ja alatt sem. Kis idő elteltével úgy éreztem a hallgathatóságig már eljutottam, már csak a hallgatóságot kellene erről valami úton-módon meggyőznöm.

 „A minőség mindig elsődleges a mennyiséggel szemben.”- mondtam. „Kussolj!”- mondták. Általában mikor „játszom” inkább színészi képességeimet hangsúlyozzák a muzikalitásommal szemben: azaz szeretnének jó sok darabban látni. R-go dilettánsabb vagyok, mint Szikora Robi, mikor kitalálta a legendás „csikidámot!”. Igen, tudom, ennyi erővel mondjuk, lehetne két míves gyöngyházbicskám penge nélkül, két művészien megmunkált képkeretem kép nélkül, vagy nemesen egyszerű és mégis oly drasztikus példával élve kettő üveg söröm, sör nélkül.

Viszont nem adom fel, mert egyszerűen élvezem, na meg, mert balkezes vagyok, mint Hendrix és a nomen az bizony omen. Vagyis, ha folytatom zajos pályafutásom, minden kétséget kizáróan én is 27 évesen fogok meghalni… vagy hamarabb. És amúgy is, ahogy népszerű fuvolaművésznőnk mondta volt: „Gyakorlás teszi az Esztert.”

A legtöbb dologgal úgy vagyok, hogy ha lehet, akkor szemlélődés helyett inkább teszem. Nem szeretek turistáskodni. Igyekszem némi gyakorlatiasságot színlelni, de ezt a bölcsészskatulyában néha még tettetni is nehéz.

Történt nemrégiben egy eset, ami komolyan egy életre összekötött, mondhatni a szó legszorosabb értelmében véve összeforrasztott a zenével, és ami nem mellékesen e kis iromány megszületését inspirálta.

Emlékszem, szép májusi nap volt, de legalábbis tavasz. A szél valahol messze vizet árasztott, de errefelé csak magányos délutáni perceket sodort, melyek úgy bucskáztak szerteszéjjel az atmoszférában, mint a pitypang szürke uniformisos mini ejtőernyősei. Ahogy a nagyok énekelték: falakról bámult az unalom, s csak a csend szólt rá. Mit lehet ilyenkor tenni? És egyébként is mikor lesz már elegünk a költői kérdésekből? Úgy döntöttem hallgatok egy kis zenét. Előkotortam a kedvenc bandám legtutibb szilíciumkorongját, majd testem-lelkem átengedtem a „szíved kitárd és tépd a gitárt” tézis nemesen egyszerű, ám fennkölt filozófiájának. Akkor még nemhogy kettő, de egy hangszerem sem volt, egy kopott szájharmonikát és egy dob nélküli dobverőt leszámítva. Így hát maradt a jó öreg léggitár, ami tény, hogy hülyén néz ki, hiszen nem néz ki sehogy, de remek feszültség levezető, pláne ha az ember AC/DC -t hallgat.

Tehát a házimozi hangszóróiból üvöltöttek az őrült, mocskos, feszes, karcos, életszagú riffek, én pedig a házban fel s alá mérget nyelt güzüként szaladgálva, léggitárral a kezemben eszelős szólókat sikálva lassan félisteni pozícióba emelkedtem.

Eddig nem volt semmi baj, máskor is csináltam már ilyet. A gond, akárcsak a tériszonyos deszantosnál, az ugrással kezdődött. Na, az volt nagyon rosszkor. Ugyanis önmagamról illetve éppen akkor aktuális kontinuumban elfoglalt koordinátáimról teljesen megfeledkezve a Thunderstuck c. opus 2:23 részénél nem bírtam tovább testben a földön és bemutattam egy gyönyörűen koreografált robbanást, azaz teljes erőmből nekifeszültem és ugrottam.

Célom egyezett Coubertin báró modernkori olimpiákkal kapcsolatban megfogalmazott eszméjének tételeivel: gyorsabban, magasabbra, erősebben. Mint eddig bárki, de nem, mint az atléták. Nem. Mint a rakéták, fel a csillagokig. Ez most meglepő lesz, de: tényleg sikerült. Annyi fénylő, színes csillagot és ilyen közelről valószínűleg még a Szojuz 2 sem látott. Azt hiszem abban a pillanatban a Megasztár számomra teljesen új értelmet nyert, a Csillag Születik -ről és a Star Wars –ról nem is beszélve.

Már az elrugaszkodáskor éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, mert már a talajtól cirka 4- 4,5 cm-re elakadtam. Megállított a fejem felett lévő ajtófélfa, annak pedig éppen az éle mondott stopot hirtelen felemelkedésemnek. Valamit rögvest megállapítottam: azt, hogy rohadtul fájt. Ezen azonban viszonylag hamar sikerült túltennem magam és visszahúztam a csíkot elmém fiktív színpada előtt tébolyultan tomboló képzeletbeli fanatikus közönségem elé, hogy befejezzem a számot, meg úgyis visszatapsolnak és adnom kell legalább 3 nótányi ráadást is. The show must go on.

A gondolatbeli elrugaszkodás, persze szokás szerint megint sokkal jobban sikerült.

Szemem sarkából meglepetten tapasztaltam, hogy a „csíkhúzás” valóban megtörtént és egy szép terebélyes vérpatakocska kanyarog a parkettán szorosan a nyomomban. Hirtelen a fejemhez kaptam és konstatáltam, hogy bizony, Andersen meghalt, mese nincs, ez az enyém lesz. Megijedtem, de semmi esetre sem lett úrrá rajtam a pánik. Kikapcsoltam a zenét (azért egy picit ez is fájt), kimentem és alapos fejmosásban részesítettem önmagam.

A lefolyóban eltűnő, véremmel keveredő vízsugár bevallom, azért elég félelmetes hatást gyakorolt az amúgy Elm utcán trenírozódott, mégis érzékeny lelkivilágomra.

A tisztító-víz után kerestem egy viszonylag tiszta konyharongyot, sebzett kobakomra szorítottam, majd a tükör előtt be-bepislantva alá hosszas nárcisztikus vizsgálódásba fogtam. Elég randán nyílt seb volt (láttam már sebbet is), de szerencsére agymorzsákat nem leltem sehol. Ez némelyest megnyugtatott.

A biztonság kedvéért azért, ahogy a legtöbb kemény férfi is tette volna egy ilyen krízis helyzetben, felhívtam édesanyámat (vele már a nyitó, vagy inkább nyi-tőmondatban találkozhattunk), aki, rég egészségügyben utazó lévén azon a határozott véleményen volt, hogy bizony ezt meg kell foltozni, de bazi gyorsan ám, különben tényleg soha nem nő be soha a fejem a lágya. Neki nem mondtam el, hogy történt, csak annyit, hogy „véletlenül bevertem”. Ez nem véletlen.

Az első utam közvetlenül a szomszédba vezetett megkérni egy jó cimborámat, hogy ugyan kísérne már el az ambulanciára, mert varrásom lesz. Megkérdezte, hogy mim szakadt el. Megmutattam. Azt mondta: fúj. Mondtam, hogy nem, fej, és még nem ereszt, de azért siessen, mert ki tudja.

 

- Hogy csináltad?

 

- Zenét hallgattam

 

- Micsináltál?!  - már azért az arckifejezésért megérte.

 

- Mondom, zenét hallgattam…

 

- B…meg, te hülye vagy! – ez volt az első lehülyézésem aznap, de mint kiderült és számítani lehetett rá egyáltalán nem az utolsó.

 

A kórház felé a buszon a status quo-hoz mérve egész kedélyes utunk kerekedett, elmeséltem, hogy történt. Sokat nevettünk. Azt hiszem akkor tudatosult bennem, eme esettől eltekintve, csak úgy nagy általánosságban, hogy jó barátok és önirónia nélkül valószínűleg halott lennék.

 

A balesetin 4 órányi várakozásnak becézett kivéreztetést követően egész kedvesek voltak. Miután kénytelen voltam 3 különböző dokinak elmesélni, hogy: „kérem, mondja el, hogy történt.” Pontosítok: csak kettőnek, mert az utolsó már tudta. Eleinte mintha megfordult volna a fejükben (bezzeg az övék ép volt, úgy könnyű), anyukám csuklásra bírása, meg, egy mélyen önkontrollba nyomott felszólítás, hogy vele szórakozzak, de akkor megmondtam volna, hogy „de hát ő küldött”. Gyorsan terjednek a hírek, ott ahol nem történik semmi, viszont ahol igen, ott még gyorsabban.

 

Nem említettem még, hogy ehhez az eseményhez kapcsolódik életem első és egyelőre utolsó tetanusz oltása is, erre csak röviden térnék ki. Az első meginterjúvoló orvostól kaptam, mintegy büntetésképp tudatosítva bennem hülyeségem súlyosságát, mert „így nem lehet megsérülni, mondja el, hogy valójában mi történt”. A tizenkettedik „de télleg így volt” után aztán feladta.

 

- Tegye szabaddá a csípőjét!

 

Megtettem.

 

- Maga mi az istent csinál?! – én eddig azt hittem, hogy az LH azaz a Legfelsőbb Hatalom említése az egzakt tudományokban tabu.

 

- Amit kért, szabaddá tettem a csípőm.

 

- Csak a csípőjét! Nem az urológián van!

 

- Hopsz…

 

Ekkor döbbentem rá, hogy talán nem kellett volna bokáig letolnom a gatyámat – igen, az összest. „Szerencsémre” csak egy idősebb asszisztens hölgy volt benn, de neki tetszhetett, mert mosolygott. Addig is zavarban voltam, mert alapvetően rettegek a tűtől, a szagot, meg a steril zöld falakat nem is említve, de neki, meg a rohamosan fejlődő orvostudománynak legyen mondva olyan gyorsan történt minden, hogy csak azt éreztem, hogy már járni is alig bírok.

 

Innen már aztán beindult a gépezet futószalagja. Csak belekerülni volt nehéz, a gép forgott – meg egy kicsit a világ- én pedig, mint alkotó pihenhettem a következő szobában a röntgenasztalon. A felvételeket (melyeken fractura nem látható, és az szerintem jó) sehogy sem sikerült megszereznem, pedig nagyon szerettem volna őket hazavinni és megmutogatni fűnek- (ajtófél) fának.

 

A harmadik és egyben végső kórházi stációm a varroda volt. Itt voltak a legkedvesebbek. Már tudták. „Á, tudod a zenés srác. Jöjjön csak, jöjjön…” Míg a szakik előkészítettek mindent, büszke bajtársak és barátok lettünk egy saccra hatéves forma kislánnyal, aki rollerezés közben eltörte a karját.  Félt, sírt. Próbáltam vigasztalni, pedig én is az ő szakadékának szélén lógattam a lábam, ha belegondoltam, hogy most egy zsák varrótű fog ki-be járni a fejemben. Elmeséltem neki is a sztorim. Ez segített. Megállapítottuk, hogy ha a félők száma duplázódik, a félelem feleződik. Belemosolyogtunk hát a démon sötét szemébe. Jó, jó azért a lydokain segített egy picit a mosolygásban. Tény.

 

A végeredmény: hat öltés, egy sikkes kis sapka, meg egy villám alakú sebhely a jobb koponyámon. Ne szisszenjen fel senki, szó sincs plágiumról. Tényleg ott van. A mai napig, ha meghallom a Thunderstuck lüktető taktusait, hát a sebhely menten elkezd bizseregni, de ezt lehet, hogy már csak én találom ki.

 

Az ambuláns lapon szereplő diagnózis pedig: Vuln. Cont. Capitis. Halvány fogalmam sincs róla mit jelenthet, de mindenesetre élek. De nem zene nélkül. Ahogy egy szolíd-szelíd obszidián-éj szemű, reggel olykor morc gall angyalka suttogta bal fülembe egy lángba borult téli hajnalon, válaszként egy rejtélyes mód eszembe ötlött nyelvi kérdésre:

 

„L ’État c’ est Moi.” Pardon az olcsó poén fabrikálásáért, XIV. Lajos szállóigéjének ehhez most nincs köze, csak az erősen magyarosított kiejtésnek:

 

„A lét asszem oááá!”  Mármint zene nélkül, na meg maga az angyal nélkül.

 

És mert minden írásba kell egy vonat a Locomotiv GT -vel zárnám soraimat:

 

„Én úgy emlékszem, hogy nem emlékszem, hogy ki volt az elnök azon a télen,

 

Mikor Gershwin csak úgy eljátszotta azt a szomorú rapszódiát…”

 

Számít egyáltalán?  Véget vetve a költői kérdéseknek: Őszintén? Nem hinném.