Szabó Imola Julianna - Világ-zene
Szabó Imola Julianna - Világ-zene
Szabó Imola Julianna
Világ-zene
Mintha mindig is így lett volna. De már olyan régóta. Bent valahogy máshogy telt az idő. Nem lehetett kilátni. Csak a hangok maradtak. A hétköznapi zenék. Az ágy nyikorgása, a kiskanál koccanása a csésze széléhez. Szertartásszerűen kezdődtek a napok, és így olyan kiszámítható volt minden. És olykor unalmas. Vagy éppen otthonos. Nem szerettem a reggeleket, mert mindig túl korán kezdődtek. Pedig olyan jó lett volna még mozdulatlanul lubickolni abban az egyre szűkebb burokban. De nem. Elkezdődött a végeláthatatlan rázkódás. Ajtók csapódtak be, és engedtek teret számtalan idegen hang duruzsolásának. A gondolat nélküli hang volt a legutálatosabb. Ahogy monoton sivársággal beszélt valamiféle megállókról. És mindig ugyanazokról, és mindig ugyanúgy. Mintha nem lett volna se jó, se rossz napja. Csak napjai, amik eltelnek. Aztán jött az igazi hangzavar. Cipők koppanása, a levegő hangja ahogy a füstöt kergeti és a villamos fémes nyikorgása. Tudtam, hogy van bent és kint. És, hogy én odabenn vagyok. A hangokból egészen jól megismertem a világot. A valódit ugyan még nem láttam, de szerintem már tudtam mindenről. Milyen a fagylalt utóíze, a tenyér nedves melege, és a nevetésben összekoccanó fogak hangja. Megismertem a szív ütemét, és a klaviatúra untató pötyögését. Tudtam mikor vagyunk úton arra a helyre, ahol az az érces hangú nő majd annyit fog beszélni, hogy tele lesz vele a fülem. Egy idő után rájöttem, ha beakasztom a lábujjaim a felettem lévő csontba, akkor értik, hogy nem tetszik valami, és ha rúgok is egyet, akkor nem fér kétség ahhoz, hogy bajom van. Na jó, őszintén megvallva nem sok minden nyerte el a tetszésemet. Mentségemre szolgáljon, hogy fejjel lefelé egy vizes szatyorban nem sok minden tud tetszeni az embernek. Kivéve azt a zenét, azért rajongtam.
Az altatónak nem nevezhető Rolling Stones számtól valahogy mindig elfogta az ellazult nyugalom. Így történt, hogy a “She comes in colors everywhere... She's like a rainbow...Coming colors in the air...” sorokat Mick Jagger egy nap alatt körülbelül negyvenszer énekelte el. Találgatták, hogy vajon miért is. Talán már tud angolul? Netán pont a ritmus, vagy esetleg a kissé rekedtes hang? Esetleg egy előző élet emléke? De nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Beletörődtek. Erre keltek, ettek és aludtak is. Néha még álmukban is ezt dúdolták. Titkon persze arra vártak, hogy bújjon már ki, és inkább sírjon egyfolytában, csak a She”s like a rainbow-t többé ne.
Megvárta a melegfrontot. Mint oly sok másik pocakban várakozó is. Így már csak a gyermek-részleg folyosóján kaptak helyet. Az egyedüli szabad „férőhely” az erdei állatkákat ábrázoló falfestménynél volt. A szivárvány alatt piknikező nyúl és a lelkesen vigyorgó egérke társaságában jöttek az utolsó fájások. Az anyja mindenre felkészült csak erre az univerzumból jövő kínra nem, ami szinte úgy itatja át az arcát, hogy már fel sem ismerné magát a tükörben. A születés hosszú és gyötrelmes útnak ígérkezett. Végül hajnali 4-kor csusszant ki az addig őt óvó test melegéből. Nem egyedül választotta pont ezt az időpontot a világrajövetelre. A kórház szinte zsongott a különböző sírásoktól. Mintha egy égi karmester vezényelte volna őket, szinte taktusra üvöltötték a saját szólamukat.
Anyuka, ezerből megismerem ennek a gyereknek a hangját, mintha nem sírna, hanem énekelne - jegyezte meg csodálkozó arccal a nővér, és egy huncut mosoly kíséretében a mellére tette a kis jövevényt.
- Énekel?- kérdezte kétségbeesetten az anya. - Csak nem azt, hogy She's like a rainbow?...
