Gömöri György versei és bevezetője

„Pápán tanultam meg jól lovagolni
volt még ott néhány régi tiszt
aki értette dolgát Közben néha
azért írtam verset is Volt egy olyan
érzésem hogy nem látom többé Zsennyét”
Lapunk rendszeres, Londonban élő szerzőjének három versét és a versekhez írott kommentárját olvashatják

Gömöri György

Bevezető a versekhez

Szerzői esteimen verseimhez általában kommentárt szoktam fűzni, illetve keletkezésük körülményeiről szoktam szót ejteni. A szöveghelyzet értése szinte mindig segít a vers „megfejtésében”, különösen ha a költő nem kizárólag „tiszta versek”, hanem hírek, képek által kiváltott versek, vagy szerepversek szerzője. Innen a magyarázat az alábbi darabokhoz.

Az első darab, „A Nagy Kék” szellemisége távol áll a posztmoderntől. Nem tudom, Weiner Sennyey Tibor barátom közölte-e már tavalyi „A Nagy Zöld” c. versét (A verset most közöljük az Irodalmi Jelenen. Szerk. ), mindenesetre az impresszionisztikus „A Nagy Kék” voltaképpen erre reagál, visszaidézve az 1956 utáni időszak vad utazási vágyát, amikor is az én nemzedékem újra felfedezte magának Európát, illetve az amerikai kontinenset. (Néhányan még távolabbra is elmentek, mint pl. én 1960-ban Indonéziába).

A következő vers hangütése modernebb, de ugyanakkor ezoterikusabb is. Ha úgy tetszik, ez szerepvers, amiben Békássy Ferenc hangja dominál. Ennek a fiatalon, az első világháborúban elesett angol-magyar költőnek (angolul korábban jelentek meg versei nyomtatásban, mint magyarul!) 1914¬-15-ből több levele és jegyzete maradt fenn,amelyekből kiderül, mennyire foglalkoztatták őt az események, mennyire átélte a válságot, amelyik nemzeti keretek közé kényszerítette a  korábban kozmpolitizmussal rokonszenvező fiatalokat. Békássy utolsó, 1915-ben irt levelében elmondja, miért tesz rózsákat lova fejére- három rózsa van ugyanis  családjának címerében.  De a versben benne van egy Richard Strauss előadás élménye is, ez a  budapesti „Rózsalovaglás” számomra megcsillogtatta a Kovalik-előtti hagyományos opera összes erényeit. Azt, hogy Békássy magát Octaviannak képzeli, csak kitaláltam, de nem tartom lehetetlennek. Az már más kérdés, hogy ki volt, vagy lehetett ebben a Strauss-opera intepretációban az idősebb szerető és ki az ártatlan fiatal lány- a kérdés elemzését a lélekbúvárokra bizom.

Végül a „ Nem jóslat...” A lengyel Czeslaw Miloszt a második világháború előtt pár évvel mint a „katasztrofista” iskola tagját  emlegették. Én már hosszabb ideje „újkatrasztrofistának” érzem magamat, azzal a kiegészítéssel, hogy a megsejtett katasztrófát nem (csak) egy újabb, minden eddiginél nagyobb világháború rémképe okozza, hanem az az esztelen ökológiai pusztítás, amit az Egyesült Államok, Kína és India együttesen produkál. Persze a technika és a tudomány fejlődik, de a politikusok reflexei aligha, így hát nem sok jót várok a jövőtől. Rövid távon persze optimista vagyok: remélhetőleg nem élem meg, mire előérzeteim beteljesednek. Ami sajnos azt is jelzi, hogy hosszú távon viszont meglehetősen pesszimista vagyok. A következő nagy robbanás kanócát a jelenlegi politikusok már meggyújtották.

Gömöri György versei

Rózsalovaglás

Békássy Ferenc 1914-es jegyzeteiből

Pápán tanultam meg jól lovagolni
volt még ott néhány régi tiszt
aki értette dolgát Közben néha
azért írtam verset is Volt egy olyan
érzésem hogy nem látom többé Zsennyét
- az őszről írtam hogy milyen ünnepélyes -
bús az elmúlás bár aztán tavasszal
virágtól zeng az ősi park megint -
Talán sosem leszek már oly átszellemülten
boldog mint mikor egyszer Noel
megdicsérte egy angol versemet
holdas éjjel sétáltunk s bár fogtam a kezét
vágyam iránta nem volt testi vágy
Most készülök utamra (szűz Octavian)
rózsákkal feldíszített paripán
hogy dulce et decorum? Ugyan már!
megyek a sors hívó szavára engedelmesen
míg tél-ezüstbe fagy virágom és fejem

A Nagy Kék

W. S. Tibornak, szeretettel

Az első tenger, amit láttam, északon
a balti volt – lenyűgöző,
ám késő őszi szürke.
Pár évre rá az angol partokon
nem szavaltam, akár egy dráma hőse
Dover fehér szikláiról - de itt is
télen szálltam hajóra és a tenger
szürkeségét csupán a hullám-
tajték fehér csilláma törte meg.
Várnom  kellett, míg huszonöt évesen
rám zuhogott a déli napfény, s kábult fejemmel
de villamos árammal ujjaimban
kiléptem a cannesi partra – és a látvány
mi volt? Maga a Nagy Kék,
a messzenyúló víztükör, amelytől
boldogság fogott el annyi festőt,
meg költőt: ez a mediterrán tenger,
körben fasor, a víz színén vitorlák,
az éggel összeérő Nagy Kék,
kegyelmesen nekünk rendelt s adott.

Kapcsolódó: Weiner Sennyey Tibor: A Nagy Zöld

Nem jóslat,

csak előrejelzés

„Végül is unod a múlt világát, csupa rom...”

                                 (Apollinaire)

Végül is féled a jövő világát, csupa rom
és új Atlantisz tengervíz alatt,
ahol csak ráják, ostoba halak
cikáznak ott, ahol még valaha
más élet pezsgett, szőttek terveket
és nem hitték el hogy mivé lehet
földünk ha úgy felmelegedett
hogy elfogy minden: erdő, forrás, kenyér,
hogy aki él, máról-holnapra él-
nem az enyém jövőnk silány világa
és szánom az újabb nemzedékeket
akiknek kihasznált, sivár természetet
és mérgező gázokkal dús levegőt hagyunk csak hátra.