Papp Attila Zsolt ritka irodalmi figura, aki szívesen él a fantasztikus irodalom eszközeivel. Amolyan magányos író, nem skatulyázható be semmiféle irodalmi generációba vagy csoportosulásba. Egyedi stílusát eddig megjelent két verskötete, A Dél kísértése és A fogadó a senkiföldjén bizonyítja. Keveset ír és sokat szelektál, színes egyéniség, hiszen költészete mellett kiváló publicisztikái a közéletet is megmozgatják.

A nulla paramétertől

a fantasztikus irodalomig

Két kötet, több irodalmi ösztöndíj, elismerő kritikák szólnak amellett, hogy a szakma és az olvasók által is elismert költő vagy. Mikor fogalmazódott meg tulajdonképpen benned, hogy erre a hivatásra adod fejed?

Mint minden becsületes kamasz, írtam verseket középiskolában, még a középiskolás évek előtt is talán, a konkrét pályakezdés viszont akkora tehető, amikor Kolozsvárra kerültem, egyetemre, vagyis 1998 végétől. Azelőtt is megjelent egy-két versem, ha jól emlékszem, az akkori Romániai Magyar Szóban, Gál Éva Emese publikálta őket. Mikor Kolozsvárra jöttem, a többi, magával valamit kezdeni akaró fiatalhoz hasonlóan, én is Fekete Vincéhez fordultam, aki a Helikon Serény Múmia rovatát szerkesztette. Én akkor Vincét személyesen még nem ismertem, csak hallomásból meg a versei révén: mondták, hogy hozzá kell fordulni ilyen ügyekben, úgyhogy én el is juttattam hozzá az írásaimat, egy szép nagy paksamétát. Ennek kétfajta hozadéka is lett. Egyrészt, hogy ennek a paksamétának egy része meg is jelent a Helikonban. A másik következmény az volt, hogy Orbán János Dénes is felfedezte Vince asztalán ezeket a verseket, és az egyiket el is helyezte egy frissen induló magyarországi lapban, a Huszonegy címűben, amelyet Szálinger Balázsék szerkesztettek – ezt csak azért említem, mert ma már kuriózumnak számít (ma is megvan valahol a lapszám), és nem hiszem, hogy sokan emlékeznének rá. Ezek voltak az első „komolyabb” versközléseim.

Akkoriban volt mestered, akire mint pályád irányítójára tekintettél?

Akkor, amikor elkezdtem a verseimet küldözgetni, még nem, hiszen gyakorlatilag senkit nem ismertem, csak az írásain keresztül. Miután kezdtem publikálni, ez persze módosult. Vincét nem lehet megkerülni, olyan szerkesztő volt, aki egyengette sokunk útját – rá nagyon odafigyeltem. És hát rengeteget olvastam, mindenfélét, sokkal többet, mint ma, egyéb dolgom nem lévén…

Mesélj arról, milyen volt az akkori irodalmi élet, hiszen egy olyan társaságba csöppentél, mint az Előretolt Helyőrség csapata, akik az 1990-es évek irodalmi köztudatába valóságos bombaként robbantak be.

Visszatekintve, jóval pezsgőbbnek tűnik az akkori irodalmi élet – bár lehet, hogy csak én kezdtem öregedni. Nem volt még Bulgakov kávézó, a Bretter-körök is később indultak újra, akkoriban a Music Pub nevezetű kocsma adott teret leginkább arra, hogy a kolozsvári fiatal íróemberek találkozhassanak, beszélgessenek. Az Előretolt Helyőrség is ott tartotta az estjeit, köreit, néha szépen megtelt az a kis terem, amely erre a célra volt kijelölve. A szellemi élményhez persze hozzátartoztak a hajnalig tartó duhajkodások is, olykor elképesztő mennyiségű sörrel az asztalon… Akkor, számomra, pályakezdő verselőként teljesen új, más világot jelentett, vonzó irodalmi és emberi közegnek tűnt – és az is volt, nyilván.

Mennyiben voltak másmilyenek, mint a mostani, irodalommal foglalkozó fiatalok?

Az Előretolt Helyőrség első, második nemzedéke elég kompakt kört alkotott. Ehhez csatlakoztunk mi, fiatalabbak is; viszont én már végképp nem tartoztam ehhez a generációhoz, csoportosuláshoz. Amikor elkezdtem komolyabban verselni, ők már ismert szerzők voltak. Az a kör valószínűleg jobban működött intézményes szinten, mint a mostaniak, de ez egyáltalán nem jelent értékrangsort. Időközben ugyanis kialakult egy olyan formája a kortárs, fiatal irodalmi életnek, ami természetesnek mondható. Hosszú ideig nem lehet „forradalmi” állapotot fenntartani, a nagy forrongások után a dolgok normalizálódnak, az emberek elkezdik a saját útjukat járni – ettől függetlenül még megmaradnak a szokásos barátságok, együttlétek.
Azokkal a szerzőkkel, akikkel időben egymáshoz közel indultunk – gondolok itt például Karácsonyi Zsoltra, Gáll Attilára vagy Farkas Wellmann Évára – nem formálódtunk nemzedékké, úgy néz ki, a kilencvenes évek közepétől errefelé ez a nemzedéki ethosz kifulladt, talán már nem volt szükség olyasféle felforgató akciókra, mint korábban. Az Előretolt Helyőrség első nemzedékének köszönhetően az erdélyi magyar irodalom belső viszonyrendszere, szemléletmódja változott meg. Ma már ilyen komoly változások, törések nincsenek – vagy egyelőre nem nagyon látszanak. Azóta felnőttek persze az újabbak, akik nálam, nálunk is fiatalabbak.

Majd megjelent egy erős debütköteted,  A Dél kísértése…

Hogy mennyire erős kötet, nem tudom megítélni – de valószínűleg mindenkinek kételyei vannak az első kötetével kapcsolatban. Utólag már világosabban látom, hogy ha ma dolgoznék rajta, mit hagynék ki belőle, mit írnék hozzá és mennyivel halasztanám a megjelentetését. De hát az első kötet publikálása kicsit olyan, mint a szüzesség elvesztése, az ember alig várja, hogy túlessen rajta. Ami nem azt jelenti, hogy különösebben elégedetlen vagyok vele, csak látom a hibáit.

Minek alapján szerkesztetted, válogattad össze a verseket?

Az első kötet alapanyagát mindaz képezi, amit addig írtam, leginkább a kolozsvári évek termése, ebből válogattam Orbán János Dénes és Gáll Attila hathatós szerkesztői közreműködésével.

Milyen volt a kritikai visszhang?

A kritikai visszhang ugyan gyakran megtévesztő is lehet, de mindenképpen érdemes rá figyelni. Ahol van egy intézményesült közeg, sok tehetséges fiatal író jár össze, akik valamiféle kört, társaságot alkotnak, a visszajelzések többnyire pozitívak, az ember roppant tehetségesnek érzi magát. Aztán meglepődik, amikor „kívülről” kap egy-két pofont. Akkoriban létezett Az Irodalom Visszavág nevű, kifejezetten provokatív hangvételű lap; ott jelent meg egy páros kritika rólam és Farkas Wellmann Éváról (akivel egyszerre jelent meg az első kötetünk), megkaptuk a magunkét rendesen, részben – be kell látnom – jogosan. Azt például, hogy az első Helyőrség-nemzedék hatása mennyire érződik a verseinken, le sem tudtuk volna tagadni. A visszajelzések többsége azonban pozitív volt, s ez reményt adott a folytatáshoz.

Majd a Fogadó a senkiföldjén kötet következett, mintegy hat évvel az első után. Mi volt az oka ennek a hosszú várakozásnak, keveset írsz, vagy sokat szelektálsz?

Is-is. Igyekeztem bizonyos tanulságokat levonni az első kötet megjelenése kapcsán, nem akartam elsietni a másodikat. A másik ok az, hogy nem írok túl sokat, e miatt néha bosszankodom is. Irigylem azokat a termékenyebb pályatársakat – és nem föltétlen a grafománokra gondolok, hanem kiváló, élvonalbeli szerzőkre –, akik sokkal többet, gördülékenyebben írnak, mert ilyen a költői alkatuk. Hallottam olyan véleményt, és nem tartom megalapozatlannak, hogy akkor is kell írni, ha éppen nem közlésre szánja az ember, egyszerűen azért, hogy, úgymond, formában tartsa magát. Nekem ez sosem ment, nem tudtam ujjgyakorlatként fölfogni az írást, voltak olyan periódusok, amikor hosszú hónapokon keresztül nem írtam egy sort sem. De ez is változhat idővel: érdekes módon a második kötetem megjelenése óta többet írok, mint az ezt megelőző periódusban.

Nagyon tudatos szerkesztés jellemzi a könyvet. Nem tévedek, azt hiszem, ha azt állítom, ezek nem kizárólag ihletett állapotból született versek…

A két dolog nem áll ellentétben egymással, az, hogy keveset írok, nem azt jelenti, hogy nincsenek költői rögeszméim. Vannak témák, amelyek hosszú ideig tudnak kísérni, akár éveken keresztül. Azt, hogy a megírás szempontjából ezek a versek időben „szétszóródnak”, attól még egymáshoz tartoznak. A Fogadó a senkiföldjén valóban tudatosan felépített kötet volt, amely egységesnek éppen nem nevezhető, de a versek többsége tematikailag és motívumok tekintetében lazán kapcsolódik egymáshoz. Tudtam, hogy mit akarok írni, csak nem egy szuszra írtam meg, hosszabb lejáratú folyamat volt.

A második könyvre több pozitív visszajelzést kaptál. Így utólag változtatnál-e rajta, vagy elégedett vagy vele?

Mindig változtatna az ember, és azt hiszem, ez így természetes. Vannak, akik azt mondják, nem olvassák újra a megjelent műveiket, én bizony újra szoktam olvasni, amikor készen vannak. Utólag az ember mindig jobban tudja, hogy mit hogyan kellett volna, mindig eszébe jut egy jobb rím vagy szókép – de hát, hogy úgy mondjam, a kocka el van veszve, ha lesznek valaha összegyűjtött verseim, lehet, változtatok egy-két dolgon. Elég baj lenne, ha mindennel elégedett lennék, amit leírok – meg az ellenkezője is. Ehhez próbálom tartani magam.

Legutóbb a Bretter György Irodalmi Kör vendége voltál, ahová izgalmas szövegeket hoztál magaddal; ezeket a közönség, a szakma néhány neves képviselője a sci-fi versek műfajába sorolta. Te hogy látod, így van-e, s ha igen, miért pont ezt a műfajt kedveled most?

Hogy mennyire költői rögeszmék mozgatnak, épp az mutatja, hogy már a Fogadó a senkiföldjén-ben volt egy-két olyan vers, mint például A Nulla Paraméter, ami efelé mutatott, kimutatott kicsit abból a kötetből, nem teljesen illett abba a koncepcióba, viszont aztán én később elindultam egy ilyen irányba. Már akkor ilyen típusú verseken dolgoztam, amikor az a kötet már készen volt. Az, hogy sci-fi, éppen nem mondanám, hiszen ez a műfaj, ez a témavilág prózában sokkal inkább működik, mint versben – de ha olyan költészetről beszélünk, amely felhasználja a fantasztikus irodalom elemeit, motívumait és toposzait, akkor helyes a megállapítás. Szívesebben használom a fantasztikus irodalom megnevezést, mint a tudományos-fantasztikust, mivel én a tudományos vonatkozásokkal eléggé hadilábon állok. Ugyan igyekszem nyomon követni, de a tulajdonképpeni sci-fi irodalmon belül sem az a vonal a kedvencem, amely, mondjuk, a technikai újdonságok által létrejövő új világokra, a technológiai fejlődés problémáira érzékeny, hanem az, amely a technika helyett inkább a humánumra, az örök emberi tényezőre összpontosít. Italo Calvino, Stanisław Lem vagy Ray Bradbury bizonyos műveire gondolok, például. Nem mondom, hogy idegen tőlem ez a műfaj, sőt, nagyon kedvelem, de rám nézve túl leegyszerűsítőnek vélem a meghatározást. Igyekeztem egy olyan költői beszédmódot kikísérletezni, amely, úgy látom, a felhasznált témák és motívumok tekintetében nem szokványos, viszont ez műfaji értelemben mégsem sci-fi irodalom, hanem líra, ekként is kezelendő. Arra azonban, hogy a verseket így is lehet értelmezni, a legjobb példa, hogy egy jó nevű magyar sci-fi író, László Zoltán két éve megkeresett azzal a kéréssel, hogy A Nulla Paraméter című versemet szeretné mottóként felhasználni készülő fantasztikus regényéhez – amely azóta meg is jelent, Nulla Pont címen.

A fölolvasott szövegekből az is kiderült, hogy metafizikai értelemben tárgyalsz bizonyos természeti jelenségeket, mint például a Holdat, nem pedig romantikus oldaláról közelíted meg. Ez izgalmas témakezelés, miért nyúlsz hozzá így ezekhez az „elemekhez”?

Ez egyfajta kihívás is volt. Nagyon tudatosan választottam ezt a metaforát, a Holdat, mint központi elemét a verseknek, érdekelt, mennyire lehetséges egy olyan, tényleg nagyon elkoptatott, közhelyessé silányított motívumból, mint a Hold, kihozni valamit. A Holdhoz, amikor megjelenik az alanyi költészetben, legtöbbször olyan képzetek társulnak, mint a szerelem, az elvágyódás, andalgó szerelmes párok az őszi allén. Itt viszont egyáltalán nem erről van szó. Kikerült abból a kontextusból, amit ez a fajta líra jelentett számára. Azért is érdekelt mindez, mert azt gondolom, hogy nincsenek olyan szavak és fogalmak, amelyeket ne lehetne mindig aktuális módon használni. Én nem hiszek abban, hogy lennének korszerűtlen szavak, kifejezések, motívumok, amelyekhez a kortárs költészetben már nem illik hozzányúlni, mint amilyen a hold, az angyal vagy bármi más. Mindent lehet használni, úgy gondolom, csak meg kell találni hozzá a megfelelő szövegkörnyezetet, amelyben nem válnak közhelyessé, és valami mást, újat, szokatlant lehet általuk elmondani.

Mikorra várható a harmadik kötet?

Egyelőre semmi konkrétum nincs a láthatáron, de elég anyag fölgyűlt ahhoz, hogy lassan-lassan elkezdjek gondolkodni egy újabb kötetkompozícióról. Persze alaposan megválogatva, néhol átírva, tudatosan egybeszerkesztve, de remélem, hogy nem kell eltelnie újabb hat évnek a következő verseskönyvig.

Szerkesztőként dolgoztál a Krónika napilapnál, aktív publicista is vagy, az újságírás része az alkotói egyéniségednek. A költészet és a közírás hogyan fér meg egymás mellett?

Ezzel többen így vagyunk. Elég szerteágazó az érdeklődésem, nagyon sok minden foglalkoztat – talán nem kellene ennyi mindennek érdekelnie, és akkor jobban lehetne egyvalamire koncentrálni. De hát első helyen – a családot, egyáltalán az élet dolgait leszámítva – azért továbbra is az irodalom áll, ez mindig egyértelmű volt számomra és ezután is így lesz, gondolom. De emellett csomó minden lázba tud hozni és föl tudja kelteni az érdeklődésemet, a filmművészettől a közéletig. Ezeket különböző csatornákon és műfajokban lehet tárgyalni, nem szerencsés keverni, bár néha óhatatlanul összecsúsznak. Amíg a Krónikánál dolgoztam évekig, akkor a publicisztikaírás szinte napi penzum volt, ha vezércikket kellett írni, nem volt apelláta; de nem tagadhatom, hogy szerettem csinálni. Egy ideig nem foglalkoztam közéleti témákkal, manapság viszont újrakezdtem a jegyzetírást, ezúttal egy internetes blogon, amelyet hozzám hasonló gondolkodású emberekkel közösen működtetünk. Azt gondolom, hogy a különböző alkotói szerepeket – költő, publicista, kritikus, lapszerkesztő stb. – szét lehet és kell választani: egyszerűen másként működik az agyam, amikor verset írok, mint amikor aktuális kérdésekhez szólok hozzá, vagy éppen irodalom- és filmkritikát művelek. Közben nem jutnak eszembe olyan gondolatok, amelyek a másik műfaj megírásához szükségesek; azt meg végképp nem tartom szerencsésnek, ha a költő a verseivel politizál, a szó napi értelmében. Minden téma megjelenhet szublimáltan, átszűrve, átlényegítve, de nem szabad kiszolgáltatni a költészetet a napi közéleti érdekek múlandóságának.
Vannak, persze, olyan szerepek, amelyeket könnyebb és kézenfekvő összebékíteni: költői énemmel tökéletesen megfér az, hogy immár több mint két éve a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztője vagyok, sőt, ez inspirálóan is hathat; főként egy ilyen kiváló társaságban…

Publicisztikai kötet megjelentetésére gondoltál már?

Persze, gondoltam, de nem látom egyelőre a keretét. Csak azért, hogy legyen egy publicisztikai kötetem, nem fogom megjelentetni ezeket az írásokat, annak ellenére, hogy a mennyiség, amiből válogatni lehet, meglehetősen tekintélyes. Erről is azt mondhatom, amit a verspublikálásról: nem vagyok az a „kötetgyáros” típus, szükségem van valamiféle közös nevezőre (vagy nevezőkre), koncepcióra, ami köré csoportosíthatnám a szövegeket. Annak nem látom értelmét, hogy „letudjak” egy újabb kötetet – de mindenképpen foglalkoztat a gondolat.
 

Varga Melinda