Túl a dichotómián – Beszélgetés Kukorelly Endrével

Kukorelly Endrét, írót, költőt, a Lehet Más a Politika országgyűlési képviselőjét és lapunk egykori szerkesztőjét a Parlamentben kerestem fel, ahol a médiatörvénnyel, a Nemzeti Színházzal, saját eredményeivel, kultúrával és oktatással, írói pályájával kapcsolatos kérdéseimre válaszolt.

Túl a dichotómián

Beszélgetés Kukorelly Endrével

Sokakat meglepett, sokan örültek neki, hogy Kukorelly Endre, akit elsősorban költőként, íróként, szerkesztőként ismertek, mégis beült a Parlamentbe a Lehet Más a Politika színeiben. Most, hogy már több hónapja itt vagy, szerinted volt-e értelme annak, hogy hátrahagytad az írói karrieredet? Vagy parlamenti képviselői és írói karrieredet együtt tudod folytatni?

Kukorelly Endre: Nem hagytam hátra semmit. De igaz, nálam jobban senki nem lepődött meg azon, ami is történt, eleve eszem ágában nem lévén ilyen helyzetbe kerülni. Belesodródtam, most nem mesélem el, hogyan, hosszú lenne. Profi-politikusi ambícióim nincsenek, tény viszont, hogy április 11. óta – a Költészet Napja, csak úgy mondom – képviselő vagyok. Nem bántam meg, különleges tapasztalat. Nem csupán nem készültem rá: eszem ágában sem volt, de komolyan veszem, a lelkemre veszem, és igazán kíváncsi vagyok, hogy lesz majd ami lesz. Korántsem irodalmi jellegű, általam „irodalmilag” hasznosíthatónak vélt tapasztalat, tejességgel váratlan valami, nyilván semmi köze ahhoz, ami engem érdekel, az irodalomhoz, íráshoz. Magamat nem definiálnám egyszerűen költőként, mint mindenki másnak, többféle identitásom van, a legerősebb közülük az írói, de van bennem közéleti véna, és most megengedem ennek az identitásomnak, hogy kicsit tapasztaljon ezt-azt.

Arra a kérdésre nem válaszoltál, hogy értékesnek, tartalmasnak érzed-e ezeket az első hónapokat, amiket a Parlamentben töltöttél? Gondolom, hogy azt várták tőled, legalábbis én a saját nevemben azt mondhatom, hogy a magyar kultúra, az irodalom értékei mellett fogsz kiállni, hogy csak egyet mondjak: a Nemzeti Színház körüli vita. Mi erről a véleményed?

A MÉDIATÖRVÉNYRŐL

KE: Legutoljára épp ma, december 22-én, hajnali fél 2-kor szóltam hozzá azzal kapcsolatban, hogy ha a médiatörvényt megszavazza a Fidesz, annak miféle veszélyei lesznek. Írók számára a cenzúra rém. Kihívás is, oké, de én azt hittem egykor, hogy ez a dolog egyszer s mindenkorra kimúlt az életünkből, ezzel a kihívással többé nem kell szembenéznünk.

Szerinted tényleg erről van szó? Ez a médiatörvény cenzúra-törvény?

KE: Baromira nem szeretném eltúlozni a dolgot. De ha a szorongás- vagy félelem-effektus belekerül a mindennapokba, az senkinek se jó. Tehát nem csak azoknak nem, akikre vonatkozik, akik magukra vonatkoztatják, hanem a törvényalkotóknak sem. Fölösen provokál. Úgy tudod, hogy végképp a hátad mögött hagytad ezt az öncenzúra-cuccot, és most felmerülhet benned, hogy mégsem. Ez nem csak kellemetlen, de nagyon veszélyes így. Mert levesz az energiáidból. Elveszi az idődet. Itt egyesek azzal foglalkoznak, hogy megnehezítsék mások életét.

Szerinted ez egyfajta öncenzúrát fog eredményezni a büntetések nagyobb aránya miatt?

KE: Óhatatlanul öncenzúrát eredményezhet. Nyilván, vannak tömegével visszataszító dolgok a médiában, ezek ellen azonban ne a médiabiztos, meg mindenféle hatóság, hanem a független bíróság lépjen föl – keményen.

Szerinted a Kurucinfó, vagy a 168 óra ellen megy a médiatörvény?

KE: Ne menjen ellenük. Egyszerűen kopjon le a törvényhozás és a végrehajtó hatalom a szabad polgárok véleményalkotásáról. Szálljanak le az értelmiségről, hagyják békén az embereket, hagyják, hadd mondhassa mindenki a véleményét. Ez erről a véleményem. Se huszonötmilliós büntetéssel ne fenyegessen, se parlamenti dörgedelmekkel. Folyamatosan tapasztalom, például, hogy a Jobbikosok tőlem öt méterre kulturális kérdésekben politikai állásfoglalásokat tesznek – elképesztő ostobaságokat ráadásul. De elképesztő okosságokkal se álljon elő senki, pártpolitikának coki a kultúrából. Van mostanság egy mániákusan ismételt leitmotiv, Alföldi Róbertet és Závada Palit ócsárolják gyakorlatilag naponta, és a kormánypárt illetékese lényegében egyetértve velük, azzal hárít, hogy, úgymond, mindennek eljön az ideje. Mármint például Alföldi kirúgásának. Ez ellen is beszéltem, és ennek mentén saját szerepemet abban kell látnom – így alakult, magam sem gondoltam rá néhány hónappal ezelőtt sem –, hogy, ha tetszik a fizikai ottlétemmel valami kis teret kiszorítok a kultúra számára. Itt többen – talán mindenki – tudja rólam, hogy mivel foglalkozom, látom, érzékelem, ahogy a szemük sarkából fixíroznak. Valamiféle csodabogár lehetek számukra, írás, irodalom, mit keresek itt, meg ehhez hasonlók. Kultúrával foglalkozókat, bensőségesen érdekelteket gyakorlatilag alig találsz a Parlamentben. Gulyás Dénes operaénekes meg L. Simon László. Aki a Kulturális Bizottság elnöke – ahol jószerivel csak polgármesterek, óvónőképzős könyvtárosok, gépjárműtechnikusok, sportriporterek és karácsonyi keresztállítók ülnek. Alig túlzok. Nulla lobbija van a kultúrának. Nincs a parlament homlokterében a kultúra. Ez nem vicces. Hanem komoly, és ebből a szempontból minimum helye van azoknak, akik olyasmivel foglalkoznak, mint mi.

Visszatérve a médiatörvényre, szerinted hatással lesz a magyar irodalmi sajtóra?

KE: Már hatással van. A nálam nem sokkal fiatalabbak, és persze az idősebbek túlzottan is sokat szívtak a néhai szocializmusból. Ahol effektív volt cenzúra. Szoft cenzúra, mert nem volt cenzúrahivatal, illetve hát ez így bonyolult, még valami olyasmi is volt. Becipeltük a Jelenlét című, igazán ártatlan, tisztán irodalmi folyóirat kézirat-paksamétáját a KISZ KB-ba – nyilván a kulturális osztályra –, ahol Lendvai Ildikó és kollégái foglalkoztak az üggyel. Vagyis hát nem foglalkoztak, föltették egy polcra, és mikor két hét múlva visszamentünk érte, ugyanonnan kiráncigálták. De az öncenzúra mindenképp működött, bizonyos dolgok – a szovjet csapatok ittléte, az ’56-os forradalom stb. – tabu volt, no és ebből lett az én korosztályomnak egy életre elege. Látom a kollégákon, hogy besokalltak. Rengeteg bú-baj van és lesz az országban – az életben általában –, jön egyik a másik után, betegség, csalódás, öregség és hasonló nyalánkságok, ám ez többé nem fog felmerülni – gondoltam. Most felmerült. Nagyon-nagyon rossz üzenet. Rossz a levegője. Rossz a szaga.

Szerinted mi a célja ennek a médiatörvénynek?

KE: Nem akarok más fejével okoskodni. Hogy mi a céljuk, nem tudom, meg nem politológuskodnék, az azonban kétségtelen, hogy minden hatalom per definitionem próbálja saját magát minél jobban körülbástyázni, bebiztosítani. A sajtó pedig – az írott, az elektronikus, az online, a média mindenféle szegmense – beszól a hatalomnak. Ez a lényege, hogy úgy mondjam. Beszól, és semelyik végrehajtó hatalom nem szereti, ha beleszólnak a dolgába. Viszont kötelessége a sajtónak adott esetben még túlzó módon is, igazságtalanul is odapörkölni, ellenőrizni a végrehajtó hatalmat, egyébként az elszabadul. Nem lehet jó szándékokra bazírozni, hogy majd ez egy rendes-korrekt végrehajtó hatalom lesz, ilyen nincs, kontrollálni kell, a média, a médiumok erre szolgálnak. A törvény pedig, miután rögzíti, hogy „a médiaszolgáltatás és a sajtótermék tartalmának meghatározása szabad”, a Médiahatóságra bízza annak eldöntését, mi számít „jóhiszeműségnek és tisztességnek”. Teljes képtelenség.

NEMZETI SZÍNHÁZ

Visszatérve a Nemzeti Színház kérdésére, ha már úgyis érintetted ezt a témát, ugye erről gyakran beszélnek. Te milyen álláspontot képviselsz ebben az ügyben? Mit gondolsz erről?

KE: A kultúra autonóm. Kulturális kérdésekről csak immanens módon lehet beszélni. Művészetről esztétikai szempontok szerint – minden más kontárkodás. Ennek pedig megvannak a saját törvényszerűségei, sajátosságai, amik kívülről nézve, mondjuk nem immanens módon kezelve, egyszerűen értelmezhetetlenek. Veszélyes hülyeség jön ki belőle. Így csinálták velünk a létezett szocializmusban, folyamatosan beleszóltak az irodalomba, a művészetekbe, ráadásul még „esztétikai szempontok” is akadtak, az Aczél György-féle félművelt, rossz ízlésű kispolgár szempontjai. Ezt visszahozni tűrhetetlen. Hogy politikai tényezők pártszempontokból, saját szavazóbázisuk igényeit kielégítendő beleugratnak olyan kérdésekbe, amelyek nem rájuk tartoznak. A művészet kritizálandó, én enyhén szólva is kritika-párti vagyok, de mindez rigorózusan megkülönböztetendő párt- és hatalmi érdekektől. Nem értek egyet nagyon sok mindennel, amit Alföldi csinál a Nemzetiben, azzal viszont végképp nem értek egyet, tűrhetetlennek, felháborítónak tartom, hogy őt mondjuk szexuális orientációja miatt „nemzetellenségezik”, „liberálisozzák”. Több ízben is említettem mindezt a Parlamentben, és nem mondom, hogy beszóltam nekik – merthogy a Jobbik szól be a Fidesz kontrázása mellett –, de visszaszóltam párszor.

ERDMÉNYEK

Visszatérve korábbi, megválaszolatlanul hagyott kérdésemre, mi az, amit el tudtál érni az elmúlt hónapok alatt?

KE: Büszke vagyok rá, hogy a VI. színházi kategóriába tartozók, az alternatívok – és a balett – tulajdonképpen megmenekültek: ha ugyan nem a 10%-át, de a 8%-át továbbra is meg fogják kapni annak a pénznek, ami a költségvetésben a színházi támogatásra van szánva. Ez nekem tényleg szívügyem, ugyanis három évvel ezelőtt én voltam a válogatója a Pécsi Országos Színházi Találkozónak, 10 hónap alatt 184 előadást láttam, így némiképp belepillantottam abba, mi folyik a színházi életben. Ami igazán értékes a mai magyar nyelvű színházban, annak zöme az úgynevezett struktúrán kívüli szcénéhez tartozik. Ezt kicsinálni Isten ellen való vétek lett volna. Sikerült is megállítani, a Fidesz elfogadott 8 törvénymódosítást az LMP-től, és az egyik a Karácsony Gergellyel együtt e tárgyban beadott törvénymódosításunk volt. Amire szerénytelenség nélkül büszke vagyok.

TÚL A DICHOTÓMIÁN

Szerinted van-e értelme az ittlétnek egy abszolút többséggel szemben vagy mellett? Hogyan definiálnád a saját tevékenységedet, saját tevékenységeteket? Ellene vagy mellette? Vagy ezt mindig kérdése válogatja?

KE: Kívülről nézve valószínűleg a legtöbb ember számára ez a legérdekesebb kérdés. A legizgatóbb-irritálóbb. Az értelmiség ugyanis, akik egyáltalán foglalkoznak politikával, tehát közügyek rendezésével, azt kérdezik, hogy tulajdonképpen mi is az LMP? Arc, arculat, profil. Nincs markáns képe, úgymond. Ugyanis a régi paradigma szerinti profilt keresik. A szokásos duális, bipoláris rendszerben Koppány vagy Szent István, református vagy katolikus, kuruc vagy labanc egymást totálisan kizáró – sőt kiirtó – nagyelbeszélések. Bal vagy jobb, konzervatív vagy liberális, kis-magyar vagy nagy-magyar, népi vagy urbánus – e dichotómiák mentén definiálják magukat és képzik meg testvér-ellenségüket a magyarok, hogy aztán ádázul harcolva egymás ellen semmit ne engedjenek meg a másiknak. Ezért állunk így, ezért ez az ádáz gyűlölködés, rosszkedv és körkörös gyanakvás, zárt arcok és tülekedés, totális pesszimizmus. Önzés, ügyeskedés, adócsalás: mert ezeknek adózzak én? A „haza vagy haladás” például, „reform vagy reakció”, a XIX. század eleje tipikus kérdése, hogy majd fölváltsa „a népi-urbánus” ellentét, melyből nem is fakadhatott más, minthogy egyesek kitessékeltek a nemzetből másokat. Ez a kétosztatúság felülírandó, és az LMP ezt csinálja. Illetve amennyiben valamiképp felülírjuk majd, Lehet Más a Politika. Lehet más e hazában az élet. Az LMP kicsi és kevésbé látszik, kevéssé artikulálja magát, még túl kevéssé képes átnyomni ezt a merőben más nézőpontot, más életérzést, de erre van kitalálva. Mintegy én találtam ki: nagyon szíven ütött, amikor hallottam, hogy létezik ilyesmi politikai alakzat. Mintha magát a szintagmát is én találtam volna ki, és noha nem vagyok párttag, és nem is akarok az lenni, teljes mértékben tudok azonosulni vele. Komoly perspektívája van az LMP-nek. Vagy inkább: amennyiben nincs az LMP-nek perspektívája, annyiban nincs kilátása a nemzetnek. Akkor nem áll meg ez a sebesen lefelé menő spirál, zúzunk bele a talajba, irány Új-Zéland. Mindez alapvetően lelki kérdés, a lélek összeszedettsége, lelki konzisztencia szükségeltetik ahhoz, hogy lehessen valamit csinálni az országgal. Minden a lélek. Minden kultúra.

És milyennek látod ezt a „lelkiállapotot”, ezt a kulturális állapotot ebben a pillanatban?

KE: Nem vagyok borúlátó. A helyzet olyan, amilyen: nem jó, de míg a szocializmus sikerrel kivonta belőlünk a szabadságot, mint az alkohol a vizet, most hiába próbálkoznak, nem fog összejönni. Nem olyanok a viszonyok. Nagyon ellenszenves, rég kimúltnak hitt dolgok kerülnek elő, például, hogy egyet mondjak, zsidóznak a parlamentben, ami csupán azt a közhelyet erősíti, hogy nincs új a nap alatt. Ami volt, az van is, elbújt a diktatúrában, előjön, előpofátlankodik szabad körülmények között. Visszaél a szabadsággal. Úriember nem zsidózik, a többinek meg tilos, ezt egy egészen közeli hozzátartozómtól hallottam, minap el is mondtam a Házban. Igen, ezek mennek, ugyanakkor meg szabadság van, el ne feledjük ezt a bagatell dolgot, és ez az én szabadságdeficites, elismerem, szabadságfrusztrált lelkemnek mindennél fontosabb. Ezzel nagyon meg vagyok elégedve. A szabadsággal mármint. Azzal nem, hogy a szabadság ilyen dolgokat is fölmelegít és előhoz, de azt gondolom, hogy az LMP képviselte attitűd, az én ideál tipikus LMP-m, tehát a szív párja, a normális beszéd, az őszinteség, kedvesség, barátságosság pártja mindez meg fogja változtatni. Komolyan hiszem. Hogy tényleg más lesz a politika, ha emberek kritikus tömege rájön, hogy a mufurcság, acsarkodás és gyűlölködés a legnagyobb rossz.

KULTÚRA ÉS OKTATÁS MINDENEKFELETT

Mi az, amit szerinted feltétlenül 2011-ben meg kell tenni a magyar törvényhozásban, a Parlamentben és a magyar kulturális életben?

KE: Illúzióim nincsenek. Ha végigfutsz a problémák és okai logikai láncolatán, az origó a kultúra és az oktatás. Hogy milyen helyzetben van a kultúra és az oktatás. Egyetlen cső, két véggel: hogyan lehet gyerekeket úgy szocializálni, olyan „lelki szerkezeteket” előállítani, akik aztán, amennyire egyáltalán lehetséges, kreatívan és kedéllyel élik meg az életüket. A gyerekeket kondicionálni kell a boldogságra, arra, hogy jól érezzék magukat, ezt tanítani kell, ezért az oktatásba kell minden erőforrást nyomni. A cső másik, „fenti” vége a kultúra, ami olyan helyzetbe hozandó, hogy a társadalom megérezze, nem tud nélküle meglenni. Hogy elismerje megint a kultúrateremtőket, visszaálljon a művészetek presztízse, ne pária legyen, hab a tortán. A kultúra újra elemi erejűvé válik, ha a körülmények megfelelőek. Megváltoztatja éltedet, ahogy Rilke írja.

Súlya legyen a megjelent könyveknek is? Erre gondolsz?

KE: Ennél sokkal durvábbról, elementárisabbról van szó, meg kell tanulnunk újfent, hogy van lelkünk és szellemiségünk. Ahogy eszel vagy tisztálkodsz, ugyanúgy táplálod és tartod tisztán a szellemedet, a lelked. Az antik görögök tudták ezt, szükségük volt a katarzisra, azért jártak színházba. Mindenki. Nem értelmiségiek belügye, nem azért jártak oda, hogy „szórakozzanak” meg „kikapcsolódjanak”, jókat nevessenek aztán meg a tülekedés a ruhatárnál. Persze nevettek és sírtak – és megváltoztak. Mindezt elfelejtettük valahogy. Az emberiség egy-két százaléka tudja mindössze, azt a valamit, ami egyrészt minden ember számára adott, másrészt nem pusztán nem érdemes, de nem is lehet nélküle élni. A művészet fölépít, a műalkotások szerkezete, beléd írva magát, mintegy strukturálja az életed. Nem intelligencia kérdése, nem a művelt, a diplomás ember kiváltsága: bárki számára adottság – ha hozzásegítjük, elkormányozzuk őt. Ha nem fosztjuk meg ettől eleve. Minden emberi lény képességgel bír a lelki megtisztulásra, és ha van egyáltalán alapvető politikai cél, akkor az, hogyan segíthető elő mindez. Olyan módon kondicionálni a világot, a létezésünket, a berendezkedésünket, hogy minél többem fogják fel, micsoda az élet. Hogy élni mit jelent. Ez szerintem a politika feladata, és nem csak, főleg nem kizárólag azok a szakpolitikai kérdések, amelyeken oly sokat elcsámcsog itt mindenki.

ÉS AZ ÍRÓ?

Elég sokat beszéltünk a politikáról. Kicsit beszéljünk Kukorelly Endréről is. Nemrég megjelent a Mennyit hibázok, te úristen (Kalligram, 2010) című köteted. Meg vagy-e elégedve könyved recepciójával? (Átküldtem neked Irodalmi Jelenes kritikát, azt olvastad is talán.) Szóval volt recepciója akár nálunk is, de másoknál is, más lapokban is. Mit gondolsz arról, ahogy most olvasnak téged?

KE: Ifjabb koromban jobban izgatott a recepció, hogy milyen kritikák jelennek meg, ki mit szól, ilyesmi. Most is érdekel persze, de jóval kevésbé. A könyvemnek jó fogadtatása volt, és lehetett volna nyilván jobb is, Nobel-díjat is kaphattam volna érte, de az van, ami van. Az irodalmon belül, mint tudjuk, áll a harc, minimum verseny, különböző szempontrendszerek, csoportosulások, sokszor klikkek mozognak és mozgatnak, és nyilván az van, hogy ha nem vagy elég jó ebben, nem épp a megfelelő társaságba tartozol, nem kapod meg a kóvedet. Nem magamról beszélek, inkább úgy általában: én elég jó helyzetben vagyok. De hát nyilván mindenki úgy éli meg, minden író, hogy nem kapja meg a kellő elismerést, és ez nagyjából így is lehet, körülbelül egy tucat embertől eltekintve. Most összes rövidprózám gyűjteményén dolgozom, átigazítom, gondozom a szövegeim. A komputerben van tíz-tizenkét különböző készültségi fokokon álló anyag, a következő tucatnyi év terve, ha jól alakul, évente megjelenhet egy-egy könyvem. Esszé- és publicisztika-kötet, az irodalomról írt szövegeim – egyfajta irodalomtörténet –, a Rom harmadik, jelentősen bővített kiadása, összes verseim gyűjteménye, egy képzőművészetről írt anyag, egy sport-könyv, a színpadi szövegeim kötete és így tovább. Leginkább azonban az érdekel, hogy folytassam az Ezer és 3 című regényemet. Ezt tartom a legfontosabbnak: mindenesetre a férfi–nő-relációk hálója érdekel igazán. Ez tartja karban az életemet.

Készítette Weiner Sennyey Tibor