Bohóc blues

 „Szeretettel és érdeklődésükben reménykedve meghívom Önöket egy lecsúszóban lévő vén ripacs kétségbeesett és nevetséges, ám valószínűleg nem utolsó próbálkozására, amelyben a rockzenét ezúttal a cirkusszal szeretné összehozni” – invitál Hobó, azaz Földes László a Debreceni Csokonai Színház és a Budapesti Kamaraszínház közös előadására, a Circus Hungaricusra.

Bohóc blues

„Egy világszám kéne” – ismétli el többször a madárijesztő-szerű figura, hol lelkesebben, hol lemondóan, s nagy nekibuzdulással egyszer buzogányokat hajigálna, máskor kötélen sétálna, vagy plüssnyulakat ugratna elő cilinderéből, de a tárgyak kikacagják, és szanaszét potyognak a kezéből, a kötélséta pedig még a földön sem megy igazán.

A szakadt alak visszahuppan a kanapéjára, és nézi tovább a kistévéjén Fellini Bohócok című filmjét, amelyben a mester összegyűjtötte és felvonultatta a világ leghíresebb bohócait. Mert Fellini szerint a világ cirkusz, és bohóc benne minden férfi és nő. Legyen vidám avagy szomorú, rúgják fenékbe őt vagy billentsen ő hátsón másokat, kényszerítsék fel a trapézra vagy maradjon akár földközelben… A tévé előtt hősünk mesébe fog: annak az útnak a történetébe, hogyan lett maga is bohóccá. Azzá, aki most nekünk énekel, versel, pózol, ripacskodik: a madárijesztő-szerű, csavargó Hobóccá.

A színpadon elhelyezett tárgyak csupán kellékei a minket körülvevő cirkusz világának, a Circus Hungaricus pedig a mi kis – talán senki más számára meg nem érthető – otthonos cirkuszunk. Súlyosan foncsorozott tükrök, kopott öltözőasztal, foltozott, gyorsan váltogatható jelmezek, ravasz bűvészköpeny, súlyemelőeszköznek álcázott óriási gumilabda, ostor és lánc. A bűvész cilinderében benne van az egész Kádár-kor, az esztelen cenzúra, a lakótelepek népe, aztán a 80-as évek végén megérkező, ám továbbálló angyal libbenése, Parlament és Mónika-show, videó, sok szex és a szomszéd neje.

Végigkísérte mindezt súlyos gitárfutamaival, számtalanszor tiltott, néha tűrt dalszövegeivel a mi bohócunkról elnevezett banda. Lemezeik, albumaik címe és a megjelenések éve ott sorakoznak felfirkáva egy ócska papírdoboz oldalán, félrevetve a színpadon. Aztán egyszercsak előkerülnek a skatulyából a dalszövegek: tengernyi gépelt papír, 1968, 1972, 1975, és évre év jön, sorra sor. Csak feldob egy-egy szót belőlük a színpadi bohóc, és a közönség már folytatja is. Pedig fiatalok is ülnek itt, nagyon, nagyon fiatalok. A bohóc egymás után begyűri ócska lebernyegének ujjaiba, zsebeibe, hátába-elejébe-ráncába a gépelt papírlapokat, aztán csak hullanak belőle, ahogy ballag és énekel: beterítik lassan a színpadot a galacsinná gyűrődött versek, szövegdarabok.

Már-már megfejthetetlen, miféle torokból lehet ilyen hangokat előcsalni, és miféle test kell hozzá, amely ilyen öblösen zengeti meg a dalt, mintha nagybőgőn játszana az égiek ujja. És nem csak az ének: nagy versek sem szólhatnának jobban, erősebben, mint ennek a csavargónak a torkából. Villon cimborálhatott vele talán, és neki írta minden balladáját. Faludy hallani sem akarhatott másról. József Attila megsejdíthette ’68-at és hallhatta az első dalt, amikor A hetediket lejegyezte. És Pilinszky bizonyosan tudta, ki ez a cirkuszokat kísérő otthontalan bohóc, akit felküldenek a trapézba, hogy halálugrásán nevessen a közönség.

Shakespeare, Chaplin, Svejk, Fellini: ezek az ő legfontosabb bohócai, sorolja a szakállas, és felidézi, amikor a környékebeli gyerekekből összeverődött banda a Csim-Bum Cirkuszt bámulta megigézve az egyetlen tévén, az örökké hahotázó porondmesterrel, Bilicsi Tivadarral. És elmeséli az újpesti Szabadság mozit, ahol gyerekkorában életében először látott bohócot, aki egyébként a mesélő nagymamájának konyhájába járt bemázolni az arcát. „Miért csinálja?,” – kérdezte tőle a kisgyerek, akinek akkor még nem volt szakálla, de estéről estére sírt a nevetség tárgyává váló, ügyetlenkedő pojácán. „Mert ehhez értek” – felelte az, és ennél igazabbat nem mondhatott volna. De a meghatározó pillanat mégiscsak az volt, amikor az újpesti mozgóban az a bizonyos Szamócát alakító Keleti László végre, annyi sok várakozás után ennek a kisgyereknek dobta a labdát, amelyet a közönség egy-egy kiszemelt tagjának hajigált. A kissrácnál ekkor dőlt el valami végérvényesen.

És most búcsúzik, a színpadról integetve közönségének, megénekelve az azóta eltelt évtizedeknek ha csak töredékét is, de legfontosabb pillanatait mégis, amit egy színházi este másfél órája alatt csak lehetséges. Nem nagyon hagyják elmenni, a taps visszahívja többször. Előrejön a poronddá lett színpadon újra, és nem tagadja, hogy örül neki. Elénekli még búcsúzóul, köszönetképp, hogy miért.

"Itt az előreköszönő,
A soha fel nem növő,
Az örökös túlkoros,
A porosan modoros,
Zsákutcák vándora,
Süketek kántora,
A későn érő típus,
Az ordenáré stílus,
A kerítések hőse,
A medvék hegedőse,
A tátogó trubadúr,
A papagáj, kakadúr

A lázas önimádó,
A könnyes önsajnáló,
A romantikus hülye,
A rossz lotyók menüje,
A hisztérikus dalnok,
Az újrakezdő bajnok,
Az őrjöngő mimóza,
A dalban ő a próza
A soha nem tanuló
A mindig felhúzható...
A szívem nem nehéz,
Ha úgy halok meg,
Hogy mindenki engem néz."

Laik Eszter

Fotók:  www.hobo.hu