A világ udvari bolondja – Kritika Pósfai György Tull úr intenzív élete című kötetéről

Milyen novellákat ír egy biológus? Miért vonzódhat Gogolhoz, Kafkához és Örkényhez? Milyen is az, amikor az ember ivartalanul szaporodik? És ki az a Tull úr egyáltalán? – Megtudhatják Vincze Ildikó írásából és az utána következő novellarészletből.

A világ udvari bolondja

– Kritika Pósfai György Tull úr intenzív élete című kötetéről

   Ha a Tull úr intenzív életét a hagyományos elbeszélésfüzérek irányából olvasnánk, több vád is érhetné. A kötetcím és a tartalomjegyzék tudatos írói koncepciót sejtető cikluscímei alapján – Tull úr napjai, Tull úr megfigyelései, Tull úr emlékezik stb. – ugyanis jogos olvasói elvárás lehet, hogy a kötet egy viszonylag egységes, Tull úr karaktere által összefogott szöveg legyen. Ezzel szemben az, amit Pósfaitól kapunk, egy kétségtelenül művelt, szépségre, igényességre törekvő, sokat olvasott író többévnyi, eltérő minőségű munkáiból összeválogatott gyűjtemény.

   A műfaji – akad itt novella, abszurd egyperces, mese, karcolat –, technikai, terjedelmi sokszínűség általában előnyös tulajdonság, azonban egy koherens szövegvilágot ígérő kötet esetében éppen maga ellen dolgozik. Noha az elbeszélések többségében szereplőként, vagy többnyire inkább narrátorként jelen van Tull úr, nehezen vehetjük őt komolyan mint klasszikus, önmagával mindig azonos elbeszélésfüzér-hőst, hacsak nem fogadjuk el egy rendkívül színes, sokoldalú, netán multiplex személyiségzavarban szenvedő egyénnek.

   Az első két ciklus abszurdjait olvasván, amikor Tull úrnak olyan elképesztő élményekben van része, mint önmaga ivartalan szaporodással történő reprodukciója (Mindörökkön-örökké), találkozás egy időutazóval (Az utazó reggelije), beszélgetés egy virágcserépben élő fejjel (A fej) vagy annak felismerése, hogy a világot önmagunkat helyettesítő kitömött testek népesítik be (Kitömött emberek), leginkább Örkény, Gogol és talán Kafka juthat eszünkbe. E két ciklus Tull ura többé-kevésbé szépen körülírható: folyton kutató, elemző, szórakozott, olykor kissé idegesítő, hétköznapi filozófiáktól hajtott figura, aki, mégha olykor úgy hiszi is, hogy ő a világ közepe (Hatalom), valójában viszonylag kényelmesen, zűrzavaroktól mentesen éldegél a világban. Leginkább fantasztikus karakternek tekinthető, a mesék, anekdoták afféle egyszeri emberének, aki a mindannyiukban ott bujkáló, megbocsátható aprócska gyarlóságok, félelmek és kétségek állandósult képviselője.

   A kötet egészének Tull ura azonban nem egy kifejlett jellem. A következő ciklusban nyomuk sincs a mostanra megismert jegyeknek, és Tull úr, sajnos, láthatóan egy utólag szövegbe erőltetett, felesleges figurává torzul az előzőektől egészen eltérő atmoszférájú, érezhetően élményalapú elbeszélésekben. Ha nem is mindenütt, de legalábbis a Vépről malacot vagy a Lusztház című elbeszélésekben ez kifejezetten zavarólag hat. A későbbiekben már-már meg is feledkezik az olvasó arról, hogy a korábbi Tull úrnak bármiféle szerephez kellene jutnia az olvasottakban.

   A kötet legerősebb írásai főként a Tull úr gyerekkora és a Tull úr állatmeséi című ciklusok elbeszélései. Nemcsak a témák mélyülnek el, hanem Pósfai igazi írói módszeressége is ezekben tud igazán megmutatkozni. Noha az abszurditások, képtelenségek itt is megjelennek, sokat finomodnak a kötet elejének kissé nyers, önmagukon túlmutatni képtelen szövegeihez képest. A Kafka előtt tisztelgő Felejtőművész az emlékezés/feledés ambivalenciájának, a tömeg hisztérikus telhetetlenségének ironizálásával, a Déry Tiborra utaló Anyuka, ugorjon az időskori értékvesztettség groteszkbe foglalásával, vagy a Toldalék, mint a modernkori fogyasztói láz és elidegenedés abszurdja méltán állnak a kötet központi helyén, együtt a következő ciklus hasonló problémákat feldolgozó olyan szövegeivel, mint a Halott galamb vagy a Beteg macska. Kár, hogy a kötet ezután mélyrepülésbe kezd – amit már maguk az erőltetett cikluscímek is előrevetítenek (vö. Tull vegyes tele kidolgozatlan, ötletszerű szövegekkel) –, és csak az utolsó ciklus olyan emlékezetes darabjai, mint az egészen lírai hangvételű Tull és a fák, vagy a Sírok kilátással tudják megmenteni a becsapódástól. 

   ’Tull’ norvégül azt jelenti: képtelenség, ostobaság. Bármily képtelen ötletnek tűnik is az efféle erőltetett névetimológiai kutakodás, Pósfai kötete végső soron ennek segítségével menthető fel a jogosan felróható hiányosságok vádja alól. Ha elfogadjuk, hogy Tull úr a világ udvari bolondjaként Pósfai György egyfajta írói alteregója, aki mintegy időből kilépve, fittyet hány korszellemnek és irodalmi divatnak, és büszkén vállalja, hogy úgy ír, ahogy szeretett íróelődei és naiv szíve diktálják, akkor azt kell mondanunk: „Csak így tovább, Tull úr!”

Vincze Ildikó

Pósfai György 1956-os születésű, Szeged élő biológus, író. Negyedik kötete a Tull úr intenzív élete (Kortárs Kiadó, 2010), melynek részletei a Holmi és a Kortárs folyóiratokban jelentek meg.

Részlet az elbeszélésfüzér Mindörökkön-örökké című darabjából: 

   "A repce régen elvirágzott, az árhullám levonult, és a kínaiak is eltűntek a csalánosból. Abban a hitben voltam, hogy ezután kellemes eseménytelenségben telik a nyár.

   Egyik reggel furcsa, tárgynak látszó dolgot találtam a lepedőn. Formája mint egy szélein lapított korong, alig nagyobb, mint egy tízforintos, színre és tapintásra olyasféle, mint az ember füle. Napközben aztán egyre-másra találtam ehhez hasonlókat, s rá kellett jönnöm: testdarabkák potyognak belőlem.

   Az volt a zavaró, hogy nem illettek sehová. Ha lenne rajtuk egy körömdarab vagy hajcsomó, az azonosíthatná az eredetet, de ezeket a kis gusztusos korongokat – én testtalléroknak neveztem el őket – jellegtelen, sima bőr borította, tapintásuk lüktetően húsos belsőre utalt, méretük többé kevésbé azonos volt.

   Magamat tüzetesen áttanulmányozva semmiféle hiányt nem észleltem. Nemhogy véres leválás, elkapart seb, de még egy elszarusodott bőrrepedés sem volt rajtam. Mégis, estig mintegy tucatnyi testtallért szedtem össze magam körül. Egy vödörbe gyűjtöttem őket.

   A testhullás másnap folytatódott. Még alaposabban vizsgálni kezdtem magam, és sikerült a vállamon egy enyhe homorodást felfedeznem. Nem igazán hiányzott itt semmi, inkább csak a bőr friss rózsaszínje árulkodott valami leválásról. Meztelenül a tükör elé ültem, és alapos megfigyelést végeztem. Nos, itt-ott kisebb, kerek dudorok váltak lassan láthatóvá rajtam. Széleik azután fokozatosan leváltak a testfelszínről, de ez a leválás fájdalommentesen zajlott, a bőr azonnal pótlódott, s amikorra a tallér lepottyant, hibátlan, rózsaszín bőr borította a helyét. Nem tudtam mire vélni a folyamatot, de estére újabb tucatnyi testtallér került a vödörbe, amit hirtelen  ötlettel betettem a hűtőszekrénybe.

   Nem töprengtem tovább a dolgon, inkább elhívtam a volt barátnőmet egy étterembe vacsorázni. Az agymunkát nem kedvelem, mert fáraszt, enni viszont nagyon is szeretek. Mindig is jó volt az étvágyam, aludni is jól tudok – vegetatív dög vagy, mondta találóan a volt barátnőm –, mostanában meg különösen kívánom a táplálkozási örömöket. Bujkál bennem valami eddig nem tapasztalt, kellemes érzés, valami várakozás, vágyakozás, de nem is próbálom elemezni, mert mint mondtam, az ilyesmi fáraszt. Jót vacsoráztunk, bort ittunk, aztán impulzívan kocsiba vágtuk magunkat, s pár óra alatt lehajtottunk a kis erdei tanyámra. Reggel persze mindjárt újra összevesztünk, és a volt barátnőm visszament a városba, de én még maradtam három napot, rengeteget aludtam, közben egyszer horgásztam is.

   Hazatérve, a lakás szokásos háromnapos, áporodott levegőjébe szagolva ismeretlen komponenst fedeztem fel, azaz valami nagyon büdös volt. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és döbbenetes látvány tárult a szemem elé. Az otthagyott tallérok megelevenedtek, és szanaszét másztak. Kikeltek a tallérok! Persze most már nem éltek. Ami lett, illetve maradt belőlük, ott hevert, folyt, ragadt szanaszét. Egy viszonylag épet óvatosan felvettem egy kanállal. Látszott, hogy a korongok átalakulóban voltak. Megnyúltak, és kezdetleges végtagok nyúltak ki belőlük. Megfordítottam a vizsgált példányt, és egy miniatűr emberi archoz hasonló valamibe bámultam! A pillanatnyi döbbenet annak is szólt, hogy azonnal éreztem, valahogyan hasonlít rám ez az arc. Azzal a különbséggel, hogy a közepében egy csőrszerű nyúlványt hordozott. Óvatosan egy másik tallér felé     Nyúltam, és rendszeresen kezdtem feltérképezni, mi is folyik itt. Megállapítottam:

1. A tallérok gyakorlatilag egyformák, és talán nem belemagyarázás, hogy az arcuk, ha arcnak lehet nevezni, az enyémre hasonlít.

2. Kimásztak a vödörből, és megették a felvágottakat és sajtokat.

3. A papírokat összerágták, a tejesdobozzal nem boldogultak.

4. Amikor elfogyott az ennivaló, egymást kezdték el enni, erről árulkodnak a tépésnyomok és az, hogy szinte egyik sem sérülésmentes.

5. A tallérok valószínűleg éhen haltak, illetve egymást pusztították el. Levegőjük volt, mert a hűtő öreg, nem zár rendesen, hűteni sem hűt jól.

   Ezek után leültem a díványra, és homlokomat a tenyerembe támasztottam. Gondolkoznom kellett, még ha dög fáradt lettem is a rám zúduló hihetetlenségektől. Gondolkozzunk... kidudorodások a testen, gyors bőrnövekedés, leválás, fájdalom nélkül, remek közérzet, fokozott éhség és tettvágy, lüktető tallérok, kikelés, átalakulás, éhség, táplálkozás, növekedés... és mind hasonlít rám!

   Ekkor világosság gyúlt az agyamban. Bimbózás! Mint a szivacsok meg egyéb effélék! Ivartalan szaporodás!"