Kocsik András – Sávok és csillagok 2. – Amikor az utazó lestoppolja Stephen Kinget

„Elég furcsa érzés töltött el, hogy ott állok a karton-mása előtt annak, akivel fél órája még együtt voltam, de nem tudtam, hogy kicsoda. Végül is mindegy. Nem olvastam egy könyvét sem, úgyhogy számomra nem volt olyan nagy kunszt” – Kocsik András útirajzából azt a részletet olvashatják, amikor az utazó lestoppolja Stephen Kinget.

Kocsik András - Sávok és csillagok 2.

Amikor az utazó lestoppolja

Stephen Kinget

Amerikai útirajz a 90-es évekből

Kezdett lemenni a Nap és pont mint huszonnégy órával korábban megérkezett újra a vihar. Már előre jó kis tüzet csináltunk a megerősített ponyva alá. Most legalább szárazon indultam neki az estének. A vihar ijesztően tombolt ismét, de most a tűz, a száraz ruhák és a fáradtság, na meg a múlt éjszaka tapasztalata álomba ringatott.

Órákon keresztül zengett az ég, de valami megnyugtató érzés azt súgta, hogy minden rendben lesz. Miután az ember megtapasztal valami nagyon extrémet, mindent ahhoz fog hasonlítani, ez segítheti a nehézségek könnyebb megélését. Ez az éjszaka az előbbihez hasonlítva nyári zápor volt egy hurrikánhoz mérve. Pedig intenzitásában nem volt enyhébb.

Reggel újra elállt az eső. Összepakoltunk és a tájoló alapján megindultunk a felvevő helyünk felé. Egy idő után le is értünk oda, ahol útnak kellett volna lenni, de az eső szétmosta, így csak egy nagy sár-sáv jelezte, hogy merre lehetett. E mellett haladtunk lefelé. Egy óra menetelés után, miközben csak arról beszéltünk, hogy milyen finom kajákat fogunk enni, felbukkant előttünk az ismerős bordó mini-busz, benne a tábor igazgatója, Dave Martin rövid gatyában, gumicsizmában, és esőkabátban, vele egy kollégánk.
Micsoda öröm ült ki az ember arcára, amikor látta és hallotta, hogy senkinek semmi baja. Kiderült, hogy a nyár legdurvább vihara tombolt a környéken. Több túrázó meghalt. Ők már tegnap este mentőcsapatot küldtek értünk, meg sem bírták közelíteni a helyet, mert elmosódtak az utak.
Nyomás a Mc Donald’s és a Ben and Jerry’s fagyi gyár. A tábor nem favorizálta ezeket a helyeket, de ilyen helyzet után ki kellett elégíteni a gyerekek kulináris vágyait.

Hősként érkeztünk vissza a táborba, ami úgy nézett ki, mintha valami tatár támadás érte volna. Mindenki értünk aggódott, és őszintén örült, hogy senkinek nem történt semmi baja.

Ezek után vezettem egy öt és egy három napos túrát, melyek gyerekjátéknak tűntek a „túlélő” élmény után. A tábor végén az igazgatóság felajánlotta, hogy megveszi a repülőjegyemet hazáig. Mivel már régóta illegálban jártam az államokat, hivatalosan nem alkalmazhattak, de egy repülőjegyet el tudtak könyvelni valahogy. Az apámtól a jegyre kapott pénzem megvolt, úgyhogy örültem, mert így ez meg is maradhatott. Úgy tűnt a vezetők biztosra akarták venni, hogy idén hazamegyek, mert ha nem, és bajba keveredek, ők is érintetté válnak.
A táborban újra nagyon sokat tanultam úgy a fizikai világról, mint az emberi lelki-értelmi folyamatokról. Augusztus végére megértem a hazautazásra. Az öcsém egy kenyai-amerikai rasztával BMW-zett Michigan-ig, ahol éppen lakott, majd vissza stoppolt New Yorkba. Nekem maradt még öt napom, hogy elérjem a repülőm.

A karbantartó srác Maine államban lakott, amely a keleti parton húzódik Kanadától lefelé végig az Atlanti óceán partján. Keletnek mentünk a pick-up-al. Egyszer a szemem a visszapillantó tükörre vetődött. Mintha valami hatalmas tűz égett volna mögöttünk anélkül, hogy észrevettük volna. Hirtelen visszafordultam és megláttam utazásom talán leginkább gyönyörűbb naplementéjét. Az egész ég narancssárga csíkokban pompázott, a Nap óriás korongja éppen a földet csókolta. Micsoda tökéletes, múló pillanat. Ez volt az utolsó látható naplementém, ezután már csak napfelkeltéket csodálhattam, amint a Nap az Atlanti óceánból újra születik.

Nagyon boldognak éreztem magam, hogy ott lehetek éppen abban a pillanatban. Kicsit nosztalgiával tekintettem vissza az elmúlt itt töltött tizenöt hónapra. Mintha évek teltek volna el közben.

A srác kivitt egész az óceán partjára. Ő innen északnak indult, én meg ki egy füves parti részre, ahol nyugodtan alhattam. Még hajnalban felültem, hogy végignézzem a napkirály csodálatos ébredését.

Elég korán kimentem az útra. Rövid idő után megállt egy hatalmas, vatta újnak tűnő pick-up. Ilyen óriásit ritkán láttam utam során. Mekkora egó! – gondoltam. Csodálkoztam, hogy megállt, mert ez a „fajta” sohasem áll meg. Beültem a hajóba. Sofőröm himlőhelyes, rezzenéstelen arcú középkorú úriember volt. Sugárzott belőle valami furcsa magas szintű intelligencia. Olyan finoman, választékosan és könnyedén beszélt különböző dolgokról, mint eddig még senki más az utam során.

Kérdeztem, hogy mivel foglalkozik. Azt mondta kis hezitálás után, hogy fából készít kisebb vitorlásokat. Most épp odamegy a hangárba, ha akarom megmutatja. Inkább az én stoppolós történeteim érdekelték, magáról nem nagyon akart beszélni.

Egy gyönyörű kis öböl partján álltunk meg. A hangár a tenger felé teljesen nyitott volt. Benne egy félig kész tiszta fa hajó. A fickó körbevitt, bemutatott pár munkásának, nagyvonalakban elmagyarázta, hogy miként készül egy ilyen jármű, majd ment dolgozni. Az öböl két oldalán fenyőfák, a vízen egy pár kis árbócos hajó. Egy mesébe illő helyen dolgozott a fickó. Sétáltam egyet a parton, majd elbúcsúztunk. Gyalog mentem be a közeli kisvárosba. Épp a központban jártam, mikor megjelent előttem előbbi sofőröm életnagyságú karton formában. Alatta egy tábla: „Stephen King új könyve….” A címére nem emlékszem. Micsoda? Megnéztem jobban a képet. Ugyanaz a szódás-szemüveges lukacsos arc. Az egyik Appalach Trail túrámon találtam egy könyvet tőle az egyik menedék kunyhóban. El is hoztam, de nem sokat olvastam belőle. Túl vastagnak meg sötétnek tűnt. Nem akartam kitenni magam egy hosszantartó negatív elmeállapotnak.

Később megtudtam, hogy egy pár könyvében egy hajóépítő a „furcsa” főszereplő. A „király” hajóépítéssel nyugtatja magát, meg mint kiderült minden más lehetséges anyaggal. Eleget szenvedett a sikertől a Maine-i villájában. Lehet, hogy beletett engem, vagy egy pár történetemet valamely következő regényébe. Meglehetősen furcsa érzés töltött el, hogy ott állok a karton-mása előtt annak, akivel fél órája még együtt voltam, de nem tudtam, hogy kicsoda. Végül is mindegy. Nem olvastam egy könyvét sem, úgyhogy számomra nem volt olyan nagy kunszt.

Kapcsolódó: Sávok és csillagok – első rész

Kocsik András Aradon született, 1972-ben. A Szegedi Tudományegyetemen tanult, majd Juhász Gyula főiskolán kezdett angolt tanítani. Jelenleg is angoltanár, két gyermek édesapja. Nem tartja magát írónak. Barátai sokkal inkább városi tanítónak mondják, bejárta a világ négy sarkát stoppal, autóval, ahogyan éppen tudta. Tapasztalatait csak az utóbbi időben kezdte rögzíteni. Ezek a kis részletek csak ízelítők az 1993-ban tett teljes amerikai utazását összefoglaló, „Sávok és csillagok között” című útirajzából.