A hiteles arc – Janus Pannonius megtalált versétől Petőfi Sándor hiteles portréjáig (1. rész)

Hogyan lesz valakiből sztárfilológus? Befolyásolnak-e a minket a költőkről készült portrék? Milyen ismeretlen Janus Pannonius-versek bukkantak elő mostanában? Eddig nem volt hiteles képünk Petőfiről? Mire használhatja egy irodalomtörténész a számítógépet? – Weiner Sennyey Tibor beszélgetése Szentmártoni Szabó Gézával

A hiteles arc – Janus Pannonius megtalált versétől Petőfi Sándor hiteles portréjáig (2. rész)

A hiteles arc

Janus Pannonius megtalált versétől Petőfi Sándor hiteles portréjáig

(1. rész)

Nem túl sok sztárfilológus van ma Magyarországon, de médiaszerepléseid miatt rólad ez elmondható. Hogyan látod ezt? Egyáltalán van-e olyan ebben a szakmában, hogy sztár?

Meglep a kérdés, mert valóban voltak a tevékenységemben olyan alkalmak, amikor akár lehetett volna így nevezni. Ha belegondolok, hogy beszélhetünk-e sztárfilológusról, akkor Szörényi László jut eszembe a kortársak közül. De neki sem adódik gyakran lehetősége arra, hogy a szélesebb közönség is megismerje munkásságát. Magyarországon, és máshol is, bizonyos érdeklődésű emberek, csoportok tekinthetnek valakire sztárként, de hogy valaki országosan ismert legyen filológiában, arra nem tudok példát. Nyugaton bizonyára másként van ez is. Például Angliában régóta vizsgálták az Arkhimédész-palimpszesztet, azaz egy olyan pergamen-kódexet, amelynek lapjairól valamikor azért vakarták le az ógörög szövegeket, hogy keresztyén imákat írhassanak rá. A modern eszközök segítségével az eredeti írást halványan láthatóvá lehet tenni, ám a kutatók még így sem tudták kibetűzni a legérdekesebb rejtőzködő szövegeket, a Kr.e. IV. században élt Hüpereidész két ismeretlen beszédét. Az egyik görög szakos tanár kollégánk, Horváth László, aki most az Eötvös József Collegium igazgatója, 2006-ban kiment Londonba, ahol a kezébe adott fotó alapján, szállodai szobájában az egyik kódexlap tartalmát megfejtette, mindössze egy délután során. Másnap pedig vitte a kész szöveget. Olyan szinten sztárolták, hogy Károly herceg budapesti látogatásakor személyesen gratulált neki. Ott megbecsülték ezt a filológiai teljesítményt, míg idehaza nem túl sok szó esett róla. Nyilván a társadalom kulturális színvonalától függ, hogy egy filológiai felfedezés lehet-e szenzáció.

Legutóbb egy Janus Pannonius-költemény felfedezéséről tartottál előadást, amely nagy visszhangot váltott ki. Több hónapos fordítói és filológiai munka előzte meg, de maga a bemutató, komolysága ellenére, humoros, anekdotázó volt. Fontosnak tartod-e, hogy a szépirodalom és az irodalomtörténet ne csak szakfolyóiratokban legyen jelen?

Igen, az a meggyőződésem, hogy a tudományos életben való felfedezéseket meg kell ismertetni a közvéleménnyel is. Valójában egész szakmai létünk az igazolása végett kívánatos az, hogy időnként népszerűsítsük a tudományt, különben a társadalom megkérdőjelezheti a tevékenységünket. Nagyon ritkán esik meg, hogy valami, a média érdeklődéséből adódóan – gondolok itt a Janus Pannonius-felfedezésre –, kikerül a szakmából és bekerül a sajtóba. Tartok tőle, hogy a szenzáció csupán annyi volt: ami eddig hiányzott, most előkerült. Ezt Sárközi Éva a Literán sikeresen tálalta, és ennek köszönhetően a híre jobban elterjedt. Ráadásul még egy löketet adott az ismertséghez a Magyar Hírlapban megjelent riport, amelyet egy volt tanítványom készített velem. A tavalyi évben a nem emelt szintű érettségizőknek (akik elsöprő többségben voltak, kilencven ezren) az első kérdés ennek az említett napilapban olvasható riportnak az elemzése volt. Ilyen szintű publicitást – ha megszorozzuk a tanárok, családtagok számával, akkor már több százezres nagyságrendű a szám – a régi magyar irodalom nem szokott kapni.
Hogy fontosnak tartom-e az új eredmények bemutatását, ezzel kapcsolatban csupán annyit jegyeznék meg, hogy Magyarországon – nem tudom, jó kifejezés-e – egy történész-lobbi érvényesül. Számos fórumuk van: a História című képes folyóirat, és a legalább ennyire népszerű Rubicon, ezekben nagyon sok ember találkozik a történettudomány eredményeivel népszerű, képes formában. Hasonló irodalomtörténeti folyóiratok nincsenek. Az irodalmároknak sokkal kevesebb fórumuk van, noha az ő eredményeik bemutatása talán még szélesebb skálán mozoghatna, hiszen náluk a fikció világa is fontos tényező, nemcsak a történeti valóság. Gondolom, azért nincs így, mert a mindennapi fogyasztásra szánt televíziós sorozatok elveszik a teret mindettől. Az emberek érdekes módon azzal szórakoznak, hogy olyan történeteket néznek a különböző szappanoperákban, mint amilyenek velük esnek meg a mindennapokban. Az is lehet, hogy a tévé szerkesztői gondolják úgy, hogy az irodalom magasabb síkján zajló események a közönséget nem érdeklik.

A magas irodalomnak, a jó irodalomnak nem túl sok lehetősége van. A történelem esetében az emberek elfogadják, hogy annak egész folyama érdekes a számukra, az irodalomról pedig azt hiszik, hogy amit a múltban írtak, és ami múltban játszódik, az mára már elavult. Holott az ember maga nem változik az évezredek során. Ha elolvassuk Ovidius művét, az Ars amatoriát, amely nem a Kámaszútra, hanem a nemek közötti viselkedésről szól, láthatjuk, hogy az ókorban pontosan ugyanúgy reagáltak a férfiak és a nők a szerelemre, mint manapság. Tehát ha az irodalom jó, akkor csak annyi a különbség, hogy a társadalmi és technikai környezet koronként változik benne, egy-egy művészeti irányzatnak más és más a jellegzetessége, de mindig magunkhoz hasonló embereket ismerünk meg belőle. A régi és az új irodalom egyformán alkalmas arra, hogy jó olvasmány legyen, ismertetni pedig természetesen érdekesen érdemes, úgy, hogy odafigyeljenek rá.

Említetted, hogy a tudományos és a közérthető beszéd eltávolodott egymástól. Arra is utaltál, hogy közelebb kell hozni ezt a kettőt, meg kell magyarázni, mit és miért teszünk a szakmában. Miért tartod ezt ilyen fontosnak?

Pontosan azért, ahogyan már az előbb is próbáltam megfogalmazni, mert a tudomány így eltávolodik a mindennapi valóságtól. Úgy látszik, mintha a tudósok magánügye lenne az, amivel munkájuk során foglalkoznak. Amikor valaki résztanulmányokat írogat, az nyilván a szűkebb szakmai közönséget érdekli, el is vitatkoznak egymás közt rajta. De a leszűrt eredmények majd egy nagy monografikus műben átrajzolhatják a korábbi nézeteket. A lényeg tehát az, hogy a tudomány köteles az eredményeiről valamilyen formában beszámolni a nagyközönségnek is, de ez nem azt jelenti, hogy mikro-filológiával kell őt traktálni. Lehetőleg érdekesen kell közvetíteni a felfedezéseket. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az irodalom csupán az, amit leírunk. Az emberi beszéd alapvetően akusztikus; másodlagos, hogy a betűket kitalálták, és én azokat papírra vetem. Amikor olvasom a szöveget, az nem ugyanaz, mint amikor a fülemig eljut egy vers. A régi római szerzők többnyire ezzel ajánlották a munkájukat: most egy olyan művet készítettem, amely nagyon kellemes lesz a fülednek.

Volt szerencsém néhány nappal ezelőtt hallani, ahogy Balassi Bálint versét recitáltad. Különleges élmény volt, akár a rádióban is elment volna. Nyilvánvalóvá tetted, hogy a felolvasással értelmezünk. Lépjünk tovább: foglalkoztál mind Janus Pannonius arcképével, mind Petőfi Sándor fényképével. Fontos-e, hogy a szerzőkről, a költőkről éljen az olvasókban egy hiteles arc?

Nagyon jó kérdés, mert az emberek nagy része azt mondja, hogy engem csak az irodalmi mű érdekel. A modern irodalomelmélet egyenesen függetleníti is a szerzőt alkotásától: a mű továbbírja magát, és minden csak azon múlik, hogy ki hogyan értelmezi – ez az egyik megközelítés. Ugyanakkor világosan látszik az emberi történelemből, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk a történelmi személyekre is. Ezért fordulhat elő, hogy, ha nincs róluk eredeti, akkor kitalált képek kerülnek forgalomba. Egészen másként gondolok egy történelmi szereplőre, ha, bár hiteltelen, de számomra elfogadott kép van róla. Balassi Bálintról van egy XVII. századi festményünk. Nem tudhatjuk, hogy hiteles-e, de amikor Balassira gondolok, akkor megjelenik előttem ez a portré. Akkor vagyok bajban, amikor nevezetes emberekről nem maradt fent korabeli ábrázolás, és próbálom magamnak elképzelni, milyen is lehetett ő a valóságban. Janus Pannonius esete pontosan ilyen: azok a portrék, amelyek róla forgalomban voltak, mind hipotézisek alapján születtek, semmi tudományos alapja nem volt egyiknek sem. Ma is a tankönyvekbe raknak egy képet, amelyről egészen biztosan kijelenthetem, hogy nem őt ábrázolja. Tehát van egy nagyon is emberi igény, hogy arcokat szeretünk kapcsolni a beszédhez, a szöveghez. Köznapi példával: valaki felhív telefonon – a mobilok világában még inkább –, akivel soha nem találkoztam. Én rögvest a hangja alapján próbálom elképzelni az illetőt. Ha, mondjuk, ez egy fontos telefon volt, és az illetővel tényleg találkozom, akkor érdekessé válik: vajon a hangja alapján elképzelt külseje találkozik-e a valósággal. Nem biztos, hogy mindenkiben van ilyen érdeklődés, de én azok közé tartozom, akik nagyon fontosnak tartják: a személyiség az arcban is tükröződik. Azokat a szerzőket, akiket fontosnak vélek, nem hiszem, hogy teljes mértékben le kellene választanom a művükről. Ugyanakkor vannak szerzők, akik olyan értelemben rejtőzködőek, hogy az embereket nem igazán érdekli az életük. Például Arany János élete különösebben nem érdekel senkit, nagyjából kiegyensúlyozott életpályája volt. De már Petőfi Sándor életét nem lehet leválasztani a műveiről, nem lehet azt mondani, hogy engem maga Petőfi nem érdekel, csak a művei. Ugyanez Balassi esetében is fönnáll. Sok esetben még kárhoztatom is ezt a dolgot, mert fölülemelkedik az életről vélt ismeret, arról többet tudnak, mint magáról a műről. Balassi hamisan van beállítva egy harcias katona képébe, amely elfedi azt, hogy ő valójában a szerelem költője.

A szerzőnek látszólag izgalmasabb az élete, mint a művei.

Pontosan ez a probléma. S akkor, persze, az is fontossá válik, milyen lehetett az eredeti arc? Mondhatok más példát is: Zrínyi Miklósról nagyon sok portré maradt fönn, különböző rézmetszetek, festmények, és egyszer csak, a rendszerváltás utáni időkben, Csehországban, egy tulajdonosának visszaszolgáltatott kastélyban, egy híres magyar művészettörténész megtalálta azt a reprezentatív portrét Zrínyiről, amelynek csak a rézmetszet-változatát ismertük. Hihetetlen a különbség a festmény és a rézmetszet között; egy új Zrínyi-kép jelent meg, egészen más kisugárzású, mert egy kiváló németalföldi művész készítette. Nálunk, Magyarországon, többnyire másodrangú festők készítették a portrékat. Tehát az arc megjelenítése a festő kvalitásán is múlik. Hozzá vagyunk szokva, hogy az itáliai reneszánsz képzőművészek kiválóak voltak, és az ottani portrék fantasztikusan jók, akárkiről is készítették őket.

Az interjú folytatását ide kattintva olvashatja.

Készítette: Weiner Sennyey Tibor
Fotók: Szőcs Tekla
Technikai munkatárs: Stenszky Cecília