Nálatok laknak-e állatok? – Krasznahorkai László – Max Neumann Állatvanbent című kötetéről
Fiaskó-e a Krasznahorkai-életműben az Állatvanbent című kötet? Csődöt mondanak-e Max Neumann képei kapcsán a párbeszédet imitáló maratoni mondatok? És egyáltalán: képes-e kihozni a sodrából ez a vékony kis könyv az olvasót? – Lénárt Ádám írásából megtudhatják.
Nálatok laknak-e állatok?
Krasznahorkai László – Max Neumann Állatvanbent című kötetéről
Gusztusos tipográfia ide, elgondolkodtató képek oda, a mindössze néhány tucat mondatból álló kötet még akkor is karcsúnak tűnik, ha ezek mindegyike Krasznahorkai mondatfolyam-mércéjével íródott. Félreértés ne essék, az Állatvanbent terjedelmét illetően szó sincs hiányérzetről, épp ellenkezőleg: harminckettővel kevesebb oldal untig elég lett volna.
Krasznahorkai László szövegeinek és Max Neumann képeinek meddő egymásra találásából az intermedialitásban rejlő lehetőségeket alig-alig kihasználó, a töredékesség érzetét keltő, unalmas kötet látott napvilágot. A festő legalább annyira vétkes, mint az író, ugyanis az első kép ihlette ontológiai szövegből még bármi kisülhetett volna, de a válaszul érkező tizenhárom festmény hatására újra elszabadul Krasznahorkai pusztulás-víziója.
Az 1986-os Kegyelmi viszonyok záró novellája, Az utolsó hajó például ugyanúgy tekinthető a Szózat-beli nemzethalál kifejeződésének, ahogyan az Állatvanbent XIV. és egyben utolsó szakaszának ellentétezése: „nincs többé odafönt, és nincs többé odalent, csak a puszta kéreg, csak a puszta görbület, egy ív, ahol hely már csak a mi számunkra van” [30.]. De nemcsak az apokaliptikus tematikájú allegorikus olvasat közös az említett kisprózában és a rövid képleírásban, hanem a szövegek valóságra vonatkoztatottsága is. A magyar hajózás utolsó mohikánja a Mahart (Magyar Hajózási Rt.) tulajdonába 1979-ben kerülő, 2000-ig szolgálatot teljesítő, tízezer lóerős Vörösmarty volt, az Állatvanbentet pedig Krasznahorkai a Collegium Hungaricum Berlinben tartott szabadtéri irodalmi akciója során olvasta fel, a CHB ablakára vetített Max Neumann-képek kíséretében. Mintha Krasznahorkai könyvmegjelenéseit akarva-akaratlanul is a performansz-jelleg határozná meg.
Közben pedig itt ez a filigrán kötet, amelyből elméletileg nem érdemes két-három fejezetnél többet egyszerre olvasni, mert Örkény egyperces novelláival szemben az ember nem spórol velük időt, sőt, hosszú napokra-hetekre terjedő feszített figyelmet igényelnek. Ennek ellenére a fokozott várakozásnak, a történetéhségnek és főként a szerző folyamként hömpölygő költői nyelvének köszönhetően a könyv, a maga sajátos módján, letehetetlen: az elvárási horizont eltolódásával az olvasó kíváncsisága folyamatosan leépül, a megelőlegezett bizalom helyét pedig ezzel párhuzamosan a csak azért is végigolvasom dacos attitűdje veszi át.
A kényszeres olvasást – a festmények silabizálásán túl – legfeljebb a deviáns nyelvi elemek szembeötlő gyakorisága akasztja meg, úgymint a szóhangulatot befolyásoló „vacsorálnom” [27.], illetve „ami tik vagytok” [15.], a redundáns „épp elég nekem, hogy nagyobb vagyok nálatoknál mind, és épp elég, hogy erősebb vagyok nálatoknál mind” [9.], vagy éppen a hiperkorrekt „ezek a perspektívák ugyanis nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjam bennük” [5.] kifejezés – kár, hogy stilisztikai hatásukban ki is merül jelentőségük.
Az első, még 2004-ben készült kép egyébként tényleg izgalmas, a hozzá tartozó filozofikus-poétikai szöveg pedig méltó párja, de az illusztrációk és kommentárok soron következő együttesei már egyre nehézkesebben működnek: miközben előbbiek sematikussá válnak, addig utóbbiakon eluralkodik az apokaliptikus hangulat, ez pedig igencsak próbára teszi az olvasó türelmét.
Újat legfeljebb a kép és szöveg viszonyáról árulkodó metafikciós olvasat hozhatna, de tulajdonképpen – a szájbarágós tördelés felett szemet hunyva – a kötet alig enged bepillantást az alkotás folyamatába: néhol látszik, hogy a kép kiindulópont, esetleg csattanó, máshol szinte a kapcsolatot sem érezni a két médium között. Marad tehát a szó szerinti olvasat, állat van bent, és ember van kint, önmagának feszülő végzetes ellentét, egyúttal a legbensőbb közelség, azonosság, ám az egyiknek győznie kell, mindegy, hogy fekete vagy fehér, fent vagy lent. És egyszer csak az egyik tényleg győz, de ebben a pillanatban ketté is hasad, nekiesik saját magának, majd egyikük újfent győz, azért, hogy aztán megint kezdődjék minden elölről, az utolsó, barlangrajzokat idéző kép tanúsága szerint az ősközösség par excellence animális szintjéről, a történelem pedig mint a civilizációba burkolt elállatiasodás elkerülhetetlen folyamata jelenik meg.
Mégis, talán ezt a vérbő fajsúlyosságot érdemes lett volna egy kis iróniával, humorral emészthetőbbé tenni, hiszen az ekphraszisz akár még extázist is okozhat, elég csak Garaczi László Nincs alvás! című könyvére gondolni.
Mert van, aki az első kép láttán egy felágaskodó, már-már emberalakra emlékeztető, negyvenöt fokos dőlésszögben megfeszült kutyára asszociál, és akad, aki egy formabontó síugrás kimerevített képére, amelyen jól látszik, hogy az aerodinamikailag problémás sisakot választó, ügyetlen kéztartású, a sílécet fölös tehernek érző, éppen elrugaszkodó síugró sikere csak a szoba falának alattomos közeledésén fog múlni. És egyáltalán, csonkított kutyafélék helyett miért ne rohangászhatna a kötetben néhány elfuserált, mellső végtagcsökevény nélküli tirannoszaurusz rex. Úgy tűnik, a könyv tényleg saját fikciójával mutat hasonlóságot: kihozza az emberből az állatot.
Krasznahorkai László – Max Neumann: Állatvanbent. Magvető, 2010. 32 oldal, 1990 Ft
Lénárt Ádám
A szöveget Max Neumann képeivel illusztráltuk.
