Egy balek újságíró történetei – Bene Zoltán Keserédes című kötetéről
A Keserédes regénymorzsái Szomor Zsoltról szólnak, a balek újságíróról, aki akár lehetne Dé, Feri, Pósa, Esti Kornél, Bene Zoltán, Hajnóczy Péter, Szomory Dezső is, máskor a cethal gyomrában lévő Jónás vagy akárki, mert idővel úgy tűnhet, Szomor Zsolt mi vagyunk, vagy éppen a szomszéd, a híd alatt lakó hajléktalan. – Szekeres Nikoletta írása
Egy balek újságíró történetei
– Bene Zoltán Keserédes című kötetéről
Szomor Zsolt (vagy Dé) kicsit dandys, kicsit nagypolgári, máskor lecsúszott, szánalomra méltó és folyton részeg balek újságíró, akit azonban íráson csak időnként érünk tetten. Ehelyett inkább krúdysan eszik-iszik, és amint pénzhez jut, leitatja az első útjába kerülő hajléktalant. Természetesen a cigarettát is ő állja.
Tulajdonképpen még az is mindegy, Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri stb.) éppen hol lakik, a panellakás tizedik emeletén vagy a kilencediken. A Keserédes szövegvilága egy hatalmas ház, benne rengeteg szobával, amelyben ugyanazok a bútorok állnak más-más felállásban. A lakók kevesen vannak, mégis egymás után járnak ki-be a helyiségekbe, az ugyanolyan bútorok között, amelyek eltérő elrendezése értelemszerűen eltérő tereket jelöl ki. A lényeg, hogy a ház mindig ugyanaz, a szereplők szintén – és végtére a bútorok is. A Keserédes izgalmas labirintus, és a behelyettesítést indukáló Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri stb.) Dale Cooperként járkál a kockaköves Twin Peaks-i termekben, újra és újra ugyanazzal a néhány kérdéssel.
A lakók azonban nem nyomorék törpék, hanem többnyire alkoholista újságírók és barátok, hajléktalanok, olykor egy-egy nő a régmúltból vagy látomásként – és az ideál, a József Attila-i Flóra. A Keserédes először nagyon megtévesztőnek tűnik: könnyed, szinte már-már sikamlósan egyszerű, csodaszép mondatok ömlenek elénk, mint a mennyországi réteken a ragyogás. Aztán elkezdünk gyanakodni. A regénymorzsák nem is annyira „ártatlanok”: a többnyire hajléktalanokkal társalgó Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri, Pósa stb.) kesernyésen, egy kevert és egy kávé között mára lebetonozottnak látszó tabukat feszeget.
Azon túl is, hogy Szomor Zsolt – kivel ne/mással esett volna meg? – a már tartóztatni nem tudott „kétliternyi, gyomornedvekkel keveredett kisfröccsöt” egy sóhaj kíséretében Patrícia, a „szép dekoltázsú és véres tollú” Patrícia, aki „örömében felvázolta előtte terveit, köztük a reá vonatkozókat, nevezetesen, hogy miként vonja majd be Szomor Zsoltot a székesfőváros pezsgő irodalmi életébe”, tehát az említett kisfröccsöt Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri stb.), nyújtózkodó sóhaj kíséretében, szépen belelehelte Patrícia csodálatos dekoltázsába. Természetesen ezzel a balek tollnok székesfővárosi irodalmi élettervei – mint a felgyülemlett buborékok szintén – elillantak.
Azon túl is tabukat feszeget, hogy mindenképpen rá van bízva (ti. Szomor Zsoltra, Dére stb.), milyennek festi meg az öreg színészt a szükséges információkat régi újsághírekből tetszés szerint összeollózva, aki agglegény úriemberként vigyáz az imázsára, miközben nylonzacskóba ürül a végbele, melynek valódi, aranyérben végződő kimenetelét, természetesen, az újságíró-zsurnaliszta-tollnok társaságában is magától értetődő természetességgel vakarja meg. Ha mindez nem lenne elég, feltűnik a huszonöt évesnek tetsző hetvenéves feleség, és kisvártatva a nyakából előbukkanó görény véletlen mozdulata nyomán – vigyázva persze az imázsra – lezuhan ruganyos testéről a pongyola, majd egyre meggyőzőbben bizonygatva fiatalságának titkát – majdnem báthorys a trükkje – mindenképpen próbálja óva inteni Szomor Zsoltot (vagy Dét stb.), hogy megnehezteljen e furcsa helyzetre és őrájuk.
A Keserédes, a szöveglabirintus, a változékony identitásúnak látszó Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri stb.) alkoholista és/vagy hajléktalan partnereivel megesett majdnem szürreálisan hihetetlen történetei (melyek furcsamód éppen ettől lesznek életszerűek) társadalmi problémákat és kérdéseket feszegetnek. A keserédes hangnem, a kávés és kevertes poharak ködéből, a cigarettafüst homályából csak lassan dereng fel Bene Zoltán regénymorzsáinak kegyetlen szókimondása.
Szomor Zsolttal (vagy Dével, Ferivel, Pósával stb.) ugyanis mindig történik valami. Már-már groteszknek hat ezek véget nem érő lánca – mégis bármikor abbahagyható vagy tetszés szerint folytatható, – ami óhatatlanul kiprovokálja a felvetést: megválaszolhatatlan, véget nem érő kérdések sorozata az élet?
A regénymorzsák-forma kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy se az idővel, se a térrel ne kelljen elszámolni, éppen a házlabirintus struktúrájára: minden állandó, csak a mozgás, a találkozások és az elhangzó párbeszédek nem. Így csak erőltetetten lehetne lineáris időbe rendezni a novellákat, és a helyszínnek sincs jelentősége. De mitől is lesz keserédes?
A kiábrándult, megfáradt Szomor Zsoltot (vagy Dét, Ferit, Pósát stb.) életének komor és céltalan szakaszában találjuk, a nyitójelenetben a szuvas mosolyú Szép Ilonka és négy meghatározhatatlan nemi identitású fiatal, no meg Merész Kristóf – akivel egyszer szörnyű részegségbe torkollt a sikertelen felolvasóest Sátántangó-szerű kocsmajelenete – társaságában. Ezt a délutánt tetőzi be a szép dekoltázs(ú Patrícia) és a gyomornedvekkel keveredett kisfröccs találkozása. Bár első pillanatra azt gondolni, tévedésből kerülhetett ez a szimpatikus fiatalember ilyen környezetbe – talán nem sokkal azután, hogy majdnem meghalt –, kisvártatva kiderül: nem ez a véletlen. Hamar azon kapja magát az ember, ebben a miliőben nem tűnik furcsának szinte semmi. A világ változásaira/megváltozottságára kezdetben Pósa (vagy Szomor Zsolt, Dé stb.) újabb és újabb mondatai világítanak rá, az ivócimbora a későbbiekben elmarad, Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) magától kezd rádöbbenni a megváltoztathatatlanra és arra, hogyha valaha tudott is akarni a semmivé váló értékek és eszmék közepette, mára mindezt elfelejtette, a képlékeny igazság pedig éppen csorog lefelé a borospohár falán. Van-e kiút?
Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) cikkeit általában nem közlik, egy részüket le sem adja, másik felével az a probléma, hogy az igazat írja meg, a többi egyszerűen csak nem jó. Közben tudjuk, Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) balek újságíró, akit elegánsan zsebel ki a vonaton az imént még felajánlkozó nő, – aki nem olyan régen még majdnem-cikktémájának egyik megszólalója volt, – a sértett és bosszúszomjas kalauz, Dezsőke.
Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) egy hosszú éjszakát követő padon ébredés után saját tükörképét meglátva csak hosszú pillanatok múltán tudatosítja magában: amit lát, az nem ő – hanem Feri, a hajléktalan (a fekély a társadalom testén). A pillanat szervesen kapcsolódik a Déjà vu-höz, és nemcsak abban a tekintetben, hogy a történet ismétlődik, hanem azért is, mert Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri, Pósa stb.) ebben a pillanatban éppen Ferit (vagy Szomor Zsoltot, Dét stb.) keresi... Ennek érdekében még egy hosszúra nyúlt monológot is végighallgat MIG-ekről, Satyekos Gergőről és az egyetemi tanársegéd pszichológusnő szerelméről, valamint Jeszenszky Szergej szolid és magányos alkoholizmusáról – gyakorlatilag a társadalom valóságáról, ami úgy hasít a bőrbe, „akár a spárga a kötözött sonkába”.
A történetek egybemosódnak, Szomor Zsolté (vagy Déé, Ferié, Pósáé stb.) a másikéval, beleolvadnak a Keserédes-labirintus egyforma bútorokkal, de másképp berendezett szobáiba, minden ugyanolyan reménytelen és mégis kicsit más. Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri stb.) megszűnik individuum lenni és elvész a keserédes valóságban, saját polifonikus szöveglabirintusában (amelyben írását csak déjà vu-ként érzékeli csukott szemhéja mögött), tárcáival, gondolataival, mások által ráerőltetett igazságmorzsákkal együtt. Nem derül ki az sem, azon az ősrégi szilveszteren Pósa sírt-e a telt idomú, lányos arcú és tört magyarsággal beszélő nőstény keblein vagy Szomor Zsolt (Dé stb.) – de ez talán már nem is fontos. Mert Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri stb.) egy ponton mindegy lesz. Ekkor érteni, hogy az ismert információk valódisága – hányadik emeleti lakásban lakik, újságíró-e vagy sem – voltaképpen teljesen érdektelen.
Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri, Pósa stb.) ugyanis éppen annyira nincs jelen a történeteiben, amennyire ez lehetséges. Eltekintve a vonaton felkínálkozó nőtől, a másik nemmel csak virtuális vagy verbális viszonyt ápol: velük levelezik, róluk beszél. A szövegtérben azonban aligha kerülnek elő. Az agglegény színész minden egyes koituszával egyenesen arányosan fiatalodó felesége épp annyira nem tűnik valóságosnak, mint Szomor Zsolt (vagy Dé, Pósa stb.) kunderai koincidenciák sorozatának köszönhető, Flóra iránt érzett (virtuális) szerelme. Szülővárosába visszatérve szembesülnie kell a büdös valósággal, történetesen gyerekkori szerelmével, Annával, akinek „közelébe kerülve az izzadságszag és a dohányszag keveredett az alkohol szagával”, és aki minden bizonnyal „a genetika és a körülmények sajátos összejátszása (-esküvés?) folytán” vált ilyenné. Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) éteri és nem evilági szerelme, melynek lehetetlensége az újra és újra felbukkanó Beszédtöredékekben jelentkezik, még hangsúlyosabban teszetoszának hat Pósa Parazita és Másfajta terveivel szemben – és amely immáron harminc éve meddő viták örökös témájává vált.
Szinte észrevétlenül merülnek fel az égető konfliktusforrások. Bene Zoltán (vagy Szomor Zsolt, Dé stb.) óvatos túravezetőként irányítja a figyelmet az uzsoratörténetre (amely banális véget ér egyfelől), és amelynek vesztese, természetesen, Szomor Zsolt (vagy Dé stb.), a Nyakas kapcsán felmerülő cigánykérdésre, az imázsra figyelő csalfa és buta színészférjre, a többség és kisebbség közötti, színdarabnyi hosszúságú megnyugvásra és melegségre.
A Keserédes mégsem keserű. Nem áltat mézízzel, de sem a Krasznahorkai-féle tehetetlen impotencia, sem a Hajnóczy-szerű sötét alkoholizmus nem árnyékolja be. Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) megmaradnak könnyed, tavaszi-nyári illatfelhőben (melyet nem tud elnyomni a bor keserű és a cigaretta maró szaga), áttetszők lesznek, behelyettesíthetők és még a szájunk sarkában is megmarad a cinikus, de mégis őszinte mosoly. Ez az egyik, amiért érdemes kézbe venni Bene Zoltán könyvét.
A másik, hogy a Keserédes valami megnyugvást ígér, már a címében is, és azáltal, hogy se nem krasznahorkais, se nem hajnóczys, óhatatlanul reménykedni kezdünk, hogy nem kell tovább inni az édest. Olykor talán felmerül egy-egy, Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri, Pósa stb.) életét megsegítő gondolatunk is.
Lesz-e vagy lehet-e valódi megoldás? Kiút-e a megoldás, vagy vödör a csöbör után?
Bene Zoltán: Keserédes. Hungarovox, 2010.
Szekeres Nikoletta
A szöveget Simon Zoltánnak a Keserédes című kötetben található grafikáival illusztráltuk.
Kapcsolódó írások:
Bene Zoltán Varjúportré című novellája
