Magányosan gyalogolt az országúton, mikor egyszercsak elegáns személygépkocsi fékezett le mellette. Szovjet tisztek ültek az autóban, felajánlották, hogy magukkal viszik. Évődtek a magányos, csinos szőkeséggel (Friedl kitűnően beszélt csehül), de nem erőszakoskodtak vele.

Friedl

Tíz éve halt meg, egy müncheni klinikán. Rajtam kívül talán senki sem emlékezik rá.

1991-ben, egy szép, kora nyári reggelen tarka társaság gyülekezett a bajor főváros egyik utcájában. Megjött a pompás busz – addig még sosem ültem hasonlóban –, mindenki elfoglalta a helyét. Szőke, nagyon idős hölgy érkezett utolsóként, kifulladva szállt fel, valamiért nagyon méltatlankodott. Aztán elindultunk Prága felé.

Az utasok élénken társalogtak. Csak én ültem magamba zárkózva, szinte ellenségesen. Túl gyatrának éreztem némettudásomat ahhoz, hogy bekapcsolódjak. De hallgatni is kínos volt. Mintha mindenki engem méregetne. Közben közeledtünk a határhoz. A gyomrom összeszűkült, pedig most nem szökni készültem, mint öt évvel azelőtt, egy másik és egészen másfajta határon át. Felszállt a csehszlovák határőr, egykedvűen átvette a sofőrtől az előzőleg előreadogatott útleveleket. Unottan szemügyre vette a barna paklit, az egyik könyvecskén megakadt a tekintete, kihúzta a többi közül és felmutatta az utasoknak. A kékfedelű volt az. A genfi konvenció alapján elismert politikai menekült részére kibocsátott német okmány. Az enyém. Jelentkeztem, és csodálkozó, megrökönyödött pillantások kereszttüzében előre mentem. A határőr visszaadta a gépkocsivezetőnek az érdektelen útleveleket, az enyémet és tulajdonosát pedig magával vitte az őrházba. Éveken át utazásonként többször ismétlődő procedúra volt ez számomra az Európa közepén akkor még pár száz kilométerenként az utazó útját álló határokon, mégis mindannyiszor megszokhatatlanul szorongató és megalázó.

Pár perc múlva felszállhattam megint, a vidám utazás folytatódott. Gondolataimba merültem, majd egyszerre arra figyeltem fel, hogy az idős szőke hölgy átült mögém, és élénken magyaráz a mellette ülő fiatal nőnek. A szudétanémetekről. Fülelni kezdtem, hátra-hátranéztem, aztán előbb csak hallgatóként, majd aktívan is csatlakoztam. A felhevült mesélőnek láthatóan jólesett az érdeklődés, amikor pedig megtudta, hogy magyar vagyok, szabályosan el volt ragadtatva. Ettől kezdve már jobbára csak mi ketten beszélgettünk, mint két régi ismerős, akik hosszú idő múlva találkoztak újra. A Monarchia hadseregében harcolt két nagyapám, az aradi magyar konyhanyelv sváb szókincse, történelmi ismeretanyagom erősebb kötőanyagnak bizonyult, mint beszélgetőpartnerem és útitársai közös anyanyelve.

„Herr Ungar, Herr Ungar! – Magyar úr, magyar úr!” – kiáltott felém ezután számtalanszor Elfriede asszony, hogy csatlakozzam hozzá a városnéző sétán, vagy üljek mellé a közös étkezésen. Először jártam a cseh, illetve akkor még csehszlovák fővárosban, a román kommunizmusból még oda sem jutottam el. A Moldva fölött trónoló impozáns Hradzsin, a Kolozsvári testvérek eredeti Szent György szobrával, a csodálatos Károly híd, gótikus kőszentjeivel és tarka árusaival, a tér, amelyen a Sancta Simplicitas fedőnevű anyóka kegyes kis rőzselángjával segített fellobbantani Husz János máglyáját, Švejk legendás sörözője, az U Kalicha, micsoda finom milyen olcsó sörökkel – színes forgatag a patinás utcákon, rengeteg, főleg német turistával. És közben új ismerősöm alapos történeti magyarázatai és személyes emlékei a két háború közti Prágáról, Csehszlovákiáról. Tanulságos meséi aztán éveken át folytatódtak Münchenben is, és idővel egy jelentéktelen, ismeretlen, ám annál különlegesebb és értékesebb ember élettörténetének személyes tanúvallomásává kerekedtek.

Friedl 1909-ben, tehát még Ausztria–Magyarországon született, egy csehországi német városkában. Mindig a Monarchiát vallotta hazájának, német érzelmei ellenére nem szívelte a nagynémeteket, lenézte, de kedvelte a bajorokat, és imádta az osztrákokat. Bennem, a magyarban, is elsősorban eredeti szülőhazája, a volt birodalom egyik társnemzetének kései sarját látta. Emlékezett az első világháború idejére, arra, hogy az élelmiszerhiánnyal küszködő ausztriai tartományok nélkülöző gyermekeit nyaranta a gazdag magyar falvak látták vendégül. (Sem azelőtt, sem azóta nem hallottam, olvastam erről.) Szerény iparoscsaládból származott, felsőbb tanulmányokat sem végzett, de szépsége mellett intelligenciájával is kitűnt kisvárosi környezetében. Így lett a harmincas években, a köztük lévő nagy korkülönbség ellenére, egy gazdag üveggyáros felesége, fényűző társasági élet ünnepelt, szellemes háziasszonya. Közben pedig tornyosultak a fellegek Európa egén, de a növekvő feszültségek a szudétanémetek számára csak a reményt hozták közelebb, hogy megszabadulnak a gyűlölt csehszlovák uralomtól.

A szudétanémet kérdés a mai Németországban tabu, nem foglalkoznak vele, vagy ha mégis, akkor a legritkább esetekben úgy, ahogyan azt e tragikus sorsú népcsoport még élő tagjai, illetve leszármazottai joggal elvárnák. Mi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy Csehország és Szlovákia a Beneš-dekrétumokat dacosan a kezében lobogtatva masírozhatott be az Európai Unióba. (Amikor a königsee-i menekülttáborban szimpatikus és művelt sorstársamnak, egy fiatal prágai ügyvédnek óvatosan fölvetettem, hogy a kollektív bűnösség vádja talán mégsem helyénvaló egy egész népcsoporttal szemben, majdnem epileptikus rohamot kapott. Nem is igen kereste többé a társaságomat.)

Öreg barátnőmtől nagyon sok érdekes dolgot, színes adalékot tudtam meg a Harmadik Birodalom hétköznapjairól, a háború alatti élet apróságairól, a nemzetiszocialista rendszer nyílt és rejtett borzalmairól, a sosem emlegetett, és a hivatalos Prága által mindmáig tagadott cseh megtorlás részleteiről. Kettőt elevenítek most fel ezek közül.

Cseh- és Morvaország nyugati és déli részét, a német fejedelemségekkel, illetve Ausztriával határos területeit a tizenharmadik századtól népesítették be németek. Amikor összeomlott a Monarchia, és kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, az új államalakulatban rekedt, egy tömbben élő, hárommilliós lélekszámú németség a térség megannyi népéhez és népcsoportjához hasonlóan élni kívánt önrendelkezési jogával, kikiáltotta önállóságát, és kinyilvánította, hogy az új osztrák államhoz akar csatlakozni. De a Párizs-környéki békeszerződések szellemében nekik, akárcsak a többi vesztes népnek, nem járt az önrendelkezés, noha az első Csehszlovák Köztársaság lakosságának kereken egynegyedét tették ki, szemben a papíron „országalkotó” szlovákok tizenöt százalékával. A szudétanémetek politikai vezetői így arra kényszerültek, hogy a prágai parlamentben, a soknemzetiségű ország legnagyobb pártjának képviselőiként küzdjenek népük jogaiért, nem annyira több, mint inkább kevesebb sikerrel. A népcsoport, nagyon kevés elkötelezett baloldalit leszámítva, egységesen nemzeti mozgalma, a Szudétanémet Párt mögött sorakozott fel.  Hitler hatalomra jutása után Berlin egyre erőteljesebben támogatta ezt a politikai alakulatot, míg végül, a második világháború európai nyitányaként 1938-ban Nagy-Britannia és Franciaország jóváhagyásával a Német Birodalomhoz csatolták a Szudéta-vidéket. Nem sokkal ezután a Szudétanémet Pártot beolvasztották a Német Nemzeti Szocialista Pártba. Tagjai új pártkönyvet kaptak. Friedl és férje is. Tagjai lettek tehát, százezrekkel egyetemben, egy pártnak, anélkül, hogy azt kérték vagy jóváhagyták volna. („Jó, jó, de ki lehetett volna lépni, vagy tiltakozni” – logikusnak tűnő közbevetés mindazok számára, akik nem éltek meg felnőttként politikai diktatúrát.)

A német hadsereg, rendőrség, titkosrendőrség és polgári hatóság csak a háború legutolsó napjaiban hagyta el, harcok nélkül, a cseh és morva területeket. Alig tűntek el, nyomukban máris megjelentek a cseh „partizánok”. Így nevezték magukat azok a fegyveres rablóbandák, amelyek ekkor, a német kapituláció után kezdték el szisztematikusan terrorizálni a szudétanémet lakosságot. Öltek, kínoztak, raboltak. Teljesen legálisan, ugyanis a „kassai kormányprogram” minden joguktól megfosztotta, szabad prédává nyilvánította Csehszlovákia német és magyar állampolgárait. Friedl elmondása szerint sokszor a Vörös Hadsereg fékezte meg a vérszomjas, szadista banditákat. Ő és férje nem menekültek el vagyonukkal együtt Nyugatra, mivel úgy hitték, nincs mitől félniük. A háború alatt a gyárukban kényszermunkát teljesítő orosz hadifoglyok hivatalos iratban tanúsították a tulajdonos emberséges bánásmódját. (Emiatt többször zaklatta is őt a Gestapo, de mivel a Wehrmacht kiemelt fontosságú szállítója volt, nem nyúlhattak hozzá.) A csehszlovák hatóságok ennek ellenére hamarosan letartóztatták és kegyetlenül megkínozták. Házukat és ingóságaikat elvették. Élelmiszerjegy németeknek nem járt. Közjárműre nem szállhattak fel, az utcán fehér karszalagot kellett viselniük. Ilyen helyzetben indult el egy nap Friedl a szomszédos városkába, mert megtudta, hogy az ottani börtönben tartják fogva férjét. Magányosan gyalogolt az országúton, mikor egyszercsak elegáns személygépkocsi fékezett le mellette. Szovjet tisztek ültek az autóban, felajánlották, hogy magukkal viszik. Évődtek a magányos, csinos szőkeséggel (Friedl kitűnően beszélt csehül), de nem erőszakoskodtak vele. Az autó kisvártatva megállt egy út menti fogadónál, utasai magukkal invitálták Friedl-t is. Az elegáns szovjet tisztekkel együtt ült asztalhoz a fehér karszalagos nő. A belépésükkor zajosan sörözgető csehek elnémultak, majd félreérthetetlen pillantásokat vetve a furcsa asztaltársaságra, pusmogni kezdtek. „Mi van?!” – csattant fel az egyik orosz tiszt. „Talán nem tetszik valami?” A csehek zavartan elhallgattak. Majd egyikük mégis vette a bátorságot, és szóvá tette, hogy a háború alatt mennyit szenvedtek a németektől. „Harcoltatok volna ellenük, akkor most nem kellene nekünk itt lennünk!” – csattant a válasz. „De hiszen harcoltunk!” – méltatlankodott a cseh.  „Harcoltatok?!” – emelte fel hangját vészjóslóan a szovjet tiszt. „Feketéztetek velük, nem harcoltatok!” – kiáltotta megvetően, és lovaglóostorával az asztalra csapott, hogy táncra perdültek a vodkás poharak. A Vörös Hadsereg tisztjei felugrottak, pénzt dobtak az asztalra, és italukat otthagyva kiviharzottak a fogadóból.

Friedl később kalandos úton jutott át a lebombázott, éhező, menekültáradattól fuldokló Németországba. Többször mentette meg az életét az, hogy – nemzettársainak többségével ellentétben – nemcsak jól, hanem akcentus nélkül beszélt csehül. Évekig tartott, míg a háborús veszteségek és rombolások ájulatából éledező országnak a nyugati hatalmak által megszállt részében, sokmillió sorstársához hasonlóan, megvetette új élete alapjait. Férje sok évi börtön után, emberi roncsként szabadult. Utolsó erejét megfeszítve még eljutott Nyugat-Németországba, hogy utoljára láthassa imádott feleségét, de hamarosan meghalt a kórházban. Az orvosok szerint a szíve miatt már rég halottnak kellett volna lennie.

Öreg barátnőmet egészen furcsa viszony fűzte a csehekhez. A németeknek van erre egy kitűnő kifejezésük: „Hassliebe” – gyűlöletszeretet. Haragudott rájuk, sokszor ócsárolta vagy gúnyolta őket, de szívesen beszélt nyelvükön, elismerte, hogy sokkal melegebb szívűek, mint a „germánok”, ahogy ő mondta, rajongott Prágáért, cseh zenét hallgatott özönvíz előtti lemezjátszóján. Hosszú éveken át minden tavasszal két hetet Karlsbadban töltött, ugyanabban a szállodában, és már az útra készülődvén valósággal újjászületett. Egyszerre volt konzervatív és nyitott, minden érdekelte, főként a történelem és irodalom. Remek megfigyelőkészsége ragyogó humorral párosult, kitűnően mesélt, de ha unszoltam, hogy írja le emlékeit, élettörténetét, csak legyintett. Minek, kinek – mondta rezignáltan. Mostanában egyre inkább igazat adok neki. 

És ha már az irodalomról van szó, tőle kaptam, s őrzöm szeretettel és kegyelettel Bruno Brehm első világháborús trilógiájának 1939-es kiadását, amelynél jobbat aligha írtak e témakörben. A dokumentumdráma-szerűen pergő, lebilincselően érdekes jelenetek hitelesen, aránylag elfogulatlanul, ugyanakkor roppant szemléletesen mutatják be az első világégés diplomáciai és politikai színtereinek legfontosabb eseményeit és szereplőit. Noha a szerző szemlélete alapvetően nagynémet, illetve Habsburg-birodalmi (maga is osztrák katonatiszt, aki azonban a szlovén fővárosban született), nemcsak kiválóan ismeri, de többnyire nagyfokú beleérzéssel is ábrázolja a monarchia különböző népeit, konfliktusaikat, törekvéseiket. Minket, magyarokat is. Az első kötet, az Apis und Este (Apis és Este) kriminél izgalmasabban írja le a végzetes szarajevói merénylet előzményeit, lefolyását és közvetlen következményeit. A második, Das war das Ende (Ez lett a vége) című könyv a Központi Hatalmak összeomlásának megrázó krónikája. A harmadik kötet, a Weder Kaiser noch König (tulajdonképpen Sem császár, sem király, de magyarul A kétfejű sas lehull címen jelent meg) a Monarchia utolsó – az osztrák történelemben I. Károly császár, a magyarban IV. Károly király néven ismert –, uralkodójának kettős koronavesztését beszéli el; a trianoni Magyarország trónjára való visszatérésének hamvába holt kísérletével zárul a komor dokumentumregény, illetve az egész trilógia. A két világháború közt magyarul is megjelent Bruno Brehm e műve. Kötve hiszem, hogy cseh, szlovák, szerb vagy román nyelvre lefordították volna, bár lehet, hogy tévedek. Sem Erdélyben, sem Németországban, sem a rendszert váltott Magyarországon nem hallottam vagy olvastam róla soha semmit, és talán csak azért akadt meg rajtuk a tekintetem egy magyar antikváriumban, mert ismertem a német eredetit. 

Olajozottan folyt le a hamvasztási szertartás München egyik leghatalmasabb, peremkerületi temetőjének modern, tágas kápolnájában. Hidegen, sterilen, gépiesen. A nyugati ember nem szereti nézegetni halottait, annál felvilágosultabb lény. Amikor a mindvégig zárt koporsó láthatatlan kéztől vezérelve, gyászzene akkordjaira begördült a kemence égésterébe, úgy éreztem magam, mint egy tudományos-fantasztikus film statisztája. (Megborzongtam. Hogyan is mondta Friedl? „Még jó, hogy Istent nem lehet megfogni, mert az ember lehozná az égből és bezárná egy ketrecbe.”) Aztán a szemerkélő kora tavaszi esőben a maroknyi gyásznép átvonult az út túloldalán lévő cukrászdába, hogy a bő lére eresztett kávé és a hozzá elmaradhatatlan tészta mellett feszengve gyorsan megülje a halotti tor posztmodern paródiáját. Az egyetlen örökös, az Amerikából érkezett, így kétszeresen távoli unokahúg próbált valamelyest szomorúnak látszani, emlékeket idézett fel, és időnként sóhajtva elmorzsolt egy-egy nem létező könnyet szigorú szeme sarkában. Friedl gyakran mesélt róla, tudtam, mennyire várta már a nem csekély örökséget. Ezzel az unokahúg is tisztában volt, időnként villámló pillantásokat lövellt felém. Az urnát később családi sírban, egy számomra ismeretlen német kisváros temetőjében helyezték el.