Lehet, hogy 69? – Olja Savičević Ivančević Lehet, hogy novella című kötetéről

„Van tehát egy okos, empatikus író, aki történetesen nő, és nem mellesleg radikális novelláival az azonos és az ellenkező neműek, korúak, vallásúak, politikai beállítottságúak konszenzusát sürgeti.” – Lénárt Ádám kritikáját olvashatják.

Lehet, hogy 69?

– Olja Savičević Ivančević Lehet, hogy novella című kötetéről

   A Lehet, hogy novella című kötetet minden ízében a kettősség, a megkettőzöttség és az ebből eredő, szükségszerű ellentmondásosság hatja át. Női szerző maszkulin vonásokkal, részint műfaji hagyományokhoz igazodó precíz szövegek, részint egyedi hangvételű fércművek, nem pusztán háború és béke, hanem magától értetődő deviancia és kényszer szülte normalitás – mindez pedig már az ábrándok elhessegetése utáni, de még az emlékek felerősödése előtti köztes állapotban.

   A kötet a Nyitott Könyvműhely Kiadó gondozásában, a Bóra Könyvek – Női próza délről sorozat részeként látott napvilágot, csakhogy a megkülönböztetésnek első ránézésre semmi értelme, hiszen a differencia tudatosítása ugyanúgy a férfi-női szerzők közti szakadék elmélyülését segíti elő, mint példának okán a beszédmód nemi kódoltságának vizsgálata vagy éppen a szerző feminista irodalomelmélet felől történő olvasása. Közelebbről – pontosabban: távolabbról – szemlélve viszont, a Bóra Könyvek trükkös logójának előrebillenő b betűje szabályos 6-osnak, a stilizált a pedig – ami voltaképp a b elforgatott megfelelője – orra bukott 9-esnek tűnik, kirajzolva ezáltal a beteljesülés jin-jangot idéző szimbólumát, a szexualitás nemi identitástól függetlenül (!) töretlen népszerűségnek örvendő pozitúráját, a 69-et. Vagyis, amíg az irodalmiság szempontjából, nem lehet elégszer hangsúlyozni, tényleg irreleváns a szerző neme, addig a küszöbön toporzékoló társadalmi változásokat illetően aligha, hiszen a novelláskötet vonatkozó, érzékeny reflexiói javarészt a szerző nőiségének köszönhetőek.

   Az írónőről egyébként annyit érdemes tudni, amennyit a fülszöveg is elárul. „Olja Savičević Ivančević 1974-ben született Splitben. Prózát, verseket és cikkeket is ír. Több verseskötete jelent meg, a Lehet, hogy novella az első prózakötete, mellyel több díjat is elnyert. Írásai eddig német, cseh, szlovén, francia, angol, szlovák, macedón, lengyel és ukrán nyelven jelentek meg. Szabadúszóként Splitben él és dolgozik” – már csak azért sem többet, mert a kötet Légy című novellájának barthes-i utalása [118-119.] azt sugallja, hogy a szerző, a maga részéről köszöni szépen, kényelmesen fekszik a sírjában (vö: Roland Barthes: A szerző halála).

   Van tehát egy okos, empatikus író, aki történetesen nő, és nem mellesleg radikális novelláival az azonos és az ellenkező neműek, korúak, vallásúak, politikai beállítottságúak konszenzusát sürgeti. Valóban más ez a könyv, és bár a másság ezúttal nem kizárólag a homoszexualitás tabukerülő, eufemisztikus kifejezéseként értendő, mégis a novelláskötet huszonkét elbeszélése közül a sikerültebbek szinte mindegyike a különféle szexuális viselkedésformák és az újraformálódó nemi identitástudat társadalmi reprezentációjaként szólal meg – mintegy lépésről lépésre követve, stációnként örökítve meg a folyamatot.

    Látszólag az egyetlen kivétel ez alól a Kanári-szigetek, amely egy idős házaspár büszke lemondásával, kelet-európai tartásával, szívósságával tör pálcát a dédelgetett amerikai álom felett, mégis, a novella a kötet egyik alappillére, hiszen kétségtelenül ez a mintaszerű, konvencionális férfi-női kapcsolat a kiindulópont, ahonnan az elbeszélésekben boncolgatott társas kapcsolatok változása elindult. Ráadásul a Kanári-szigetek a könyv azon ritka szöveghelyei közé tartozik, ahol a szerző nyelve akarva-akaratlanul is poétikussá válik. „Még a végén odakozmál a lekvárja. Visszatér a pokolian gőzölgő, rotyogó üsthöz. Feltekeri a kékes gázlángot a maximumra, mire egy forró lángnyelv kicsap az edény oldalára, oda, ahol kicsit lecsorgott a lekvár. Toltek meg is égeti a kezét. A fogai között káromkodik, majd mélyen a kráter fölé hajol, ahol a sűrű, ragacsos sötétben kicsi, veszélyes vulkánok ibolyakék szederlávát okádnak magukból. Márványlapot szeretne. Fehéret. Meg keresztet. Meg papucsot. Meg koporsót párnázattal. Na peeersze. Minek siet meghalni.” [99-100.]

   A lekvár aztán a bravúros Szikkadt fánkok című novellában is kulcsszerepet játszik, immáron mint tölteték, mint árulkodó folt a ruha szövetén, mégis, nem az lesz az érdekes, hogy Jerie Mavar hónapos fánkokkal töltötte ki anyja világoskék pántú melltartóját, és nem is az, hogy Pavle ekkor már rég nem a kebelméret alapján osztályozta a nőket. A két fiatal ártatlan, derűs történetének súlyát a Forró augusztusi havazás mellrákos hősnőjének sorsa adja, minekutána az egyszerű hasonlat, „[k]issé már szikkadt volt, de kerek és tömör, akár egy mell” [31.], egy csapásra metonímiává mélyül – megrázó banalitással utalva ezzel a mellrák kezelésének egyik drasztikus mellékhatására. A Szikkadt fánkok és a Forró augusztusi havazás közvetlenül egymás mellett helyezkednek el a kötetben.

   Hasonló együttállás, szövegközi kapcsolat figyelhető meg a Hős és a Hivatásos Cyrano esetében is – itt a női szerző és a férfi elbeszélő szembenállása teremt feszültséget. A délszláv háború következményeit lebegtető Hős egy helyütt már-már gyanúsan fején találja a szöget az erősebbik nem gondolkodását illetően. „Először a konyhát meg a kedves mamát vettem be. Tudtam jól, hogy Nives előbb-utóbb megéhezik vagy megszomjazik. Idővel felengedett, az asztalhoz ült, lekváros kenyeret evett, és rám nézett zöld szemeivel… harapta a lekváros kenyeret, a mellei pedig egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. Miután kiment, meg akartam kérdezni a kedves mamát, hogyan engedheti ki a lakásból a lányát ilyen mellekkel, hát normááális?! Zavart voltam, redőny ereszkedett a szemeimre, a szívem majd kiugrott a helyéből. Sajgott az ágyékom. Szégyelltem magamat. De a szégyent egész jól leküzdöttem.” [75.]

   Bőven akad példa természetesen ennek fordítottjára is, elég csak Németh László, Esterházy Péter prózáját vagy Weöres Sándor költészetét felidézni, mindenesetre úgy tűnik, Olja Savičević Ivančević szintén tudhat valamit az ellenkező nem gondolatvilágáról. Olyannyira, hogy a Hivatásos Cyranóban valóságos cirkuszi mutatvánnyal áll ki a nagyérdemű elé: novellát ír férfi főhőse, Helio Bašić bőrébe bújva, akinek Szerelmi bűntény című verseskötete női szíveket dobogtat meg – más kérdés, hogy Helio homoszexualitása némiképp előnyt jelentett a férfiszépség megéneklésekor. Hogy, hogy nem, a Hős és a Hivatásos Cyrano is – ebben a sorrendben – közvetlenül követi egymást a novellák sorában, jóllehet az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a két novellát a kegyetlen végkimenetelű Buzik előlegezi, másképpen: Hősünk nemcsak azért érezheti magát kellemetlenül, mert lőni kezdtek rá, hanem azért is, mert a Buzik és egy homoszexuális, Hivatásos Cyrano szendvicsével kell beérnie Nives helyett.

   A legérdekesebb azonban mégiscsak a Rab című novella, hiszen egészen új, korántsem alaptalan megvilágításba helyezi a heteroszexuális kapcsolatokat. Az elbeszélés egy egyszerű ötlettel, az alá-fölérendeltségi viszonyok felcserélésével láttatni engedi a női emancipáció következményeit. Egyfelől most már a születés sokkal kevesebb mindent határoz meg, a nők egyre inkább megvalósíthatják önmagukat tehetségük, egyéniségük és érdemeik alapján, másfelől viszont sérül a férfiak konvencionális értékeken nyugvó önbecsülése, így bármikor felütheti fejét egy a férfiak egyenjogúságáért küzdő mozgalom. Kérdés, hogy ha már az erősebbik nem is megvívta saját, utópisztikus harcát, akkor a teljes egyenjogúság vagy a jogfosztottság időszaka jön el? Vagy sokkal inkább arról van szó, hogy a férfiasság és a nőiesség kategóriáinak helyét a potenciális viselkedésminták ötvözete veszi majd át? Akárhogy is, joggal vakarhatja egymás fejét az evolúció és a szocializáció, hiszen a nő, biológiailag, mégiscsak nő, a férfi pedig férfi marad.

   Az említett novellák mindegyike jelentős szépírói teljesítmény: humorosak, ugyanakkor elgondolkodtatóak és végtelenül aktuálisak – ami csak azért nem mondható el a könyv egészéről, mert a szövegek jelentős hányada, még ha szándékoltan is, a körkörösség furcsa állapotában rekedve a befejezetlenség érzetét kelti. Szóval, vagy arról van szó, hogy a Lehet, hogy novella című kötet zöme mégsem novella, vagy pedig egészen biztosan az, csupán a kevéssé sikerült és a formabontó határán imbolyog. Ettől függetlenül – néhány vitathatatlanul kiemelkedő elbeszélés miatt – mindenképpen érdemes belelapozni Olja Savičević Ivančević első novelláskötetébe, arról nem is beszélve, hogy a sokszínű, jótékony felemásság akár egy jelentős prózai életmű sajátos árnyalatait is előlegezheti.

Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella. (Fordította: Kollár Árpád). Nyitott Könyvműhely, 2010.

Lénárt Ádám