Orvosi szertartás és művészi praxis – Dr. Csáth rajzol dr. Brennernek

„A művész-orvos-páciens következetesen számon tartja a Földesen töltött idejének múlását, szinte minden nap stilizált, egyszerre a kép és az írott napló részévé váló betűket és sorszámot kap. Így lesznek a rajzok olyanokká, akár egy filmfelvétel egymást követői kockái.” – Boldog Zoltán írása

Az elmúlt években megélénkült az érdeklődés a kánonban magasra értékelt szerzőknek az irodalom peremén álló szövegei iránt. A Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai alcímet viselő vállalkozás nemcsak a magyar irodalom egyik ikonjának agóniáját hozza emberi közelségbe, hanem bővíti is az életmű szövegkorpuszát. Szintén e folyamat része Arany János széljegyzeteinek készülő kritikai kiadása, amely egyaránt tartalmaz autográf írásos reflexiókat, rajzokat, bibliográfiai utalásokat. Látókörének tágításával az irodalomtudomány ugyanakkor saját határaira is folyamatosan rákérdez: mit kezdhet azokkal a töredékekkel, amelyek elszakadnak a szövegszerűségtől?

Csáth Géza életművének vizsgálata e vonatkozásban szinte a közmondásos (állat)orvosi ló szerepét játszhatja, hiszen a „hármas művész” szépprózai alkotásait sikeresen bedarálta ugyan a kánon- és kultuszgép, zeneszerzői és képzőművészi tevékenységére vonatkozóan azonban kevés tudományos és csak néhány művészi reflexió született. Leveleinek, naplóinak, írásainak kiadásával, kultuszának erősödésével (l. az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója c. filmet) az elmúlt évtizedek megteremtették a lehetőséget, hogy más arcait is megpillanthassuk.  Most pedig már hosszasan tanulmányozhatjuk is a „Csak nézni kell ezeket a rajzokat…” – Csáth Géza földesi naplórajzainak és rajzfüzetének atlasza című, a szabadkai Városi Könyvtár gondozásában megjelent kiadvány jóvoltából. De miért fontosak egyáltalán ezek a naplórajzok? Valóban elég „csak nézni” őket, vagy szükséges némi képzőművészeti és irodalomtörténeti háttértudás a műélvezethez?

E kérdésekre a kötet aprólékos és rétegzett előtanulmánya (Ninkov K. Olga munkája) kategorikus válaszokat ad: „ahhoz […] hogy a rajzokat értékelni tudjuk, szükséges ismernünk az alkotónak a képzőművészet területén megtett útját”. Ezért a szerkesztők megpróbálják a biográfia és az alkotói pálya kontextusába ágyazni a rajzokat, azaz egyfajta fejlődéstörténeti ívet konstruálnak a naplójegyzetek alapján. Folyamatosan komolyodó játékként vázolják fel az alapos filológiai munka nyomán kirajzolódó hatástörténeti hálózatot, a ködfátyolképektől kezdve a rajzórán át az első tájképek megszületéséig. Elhelyezik a Csáth-festményeket a szimbolizmus és a szecesszió között, de körvonalazzák az egyre inkább lanyhuló képzőművészeti ambíciókat is, miközben ügyesen vonják be a vizsgálatba a szerző kibontakozó irodalmi érdeklődést. Azaz bebizonyítják: nem elég „csak nézni” ezeket a képeket. 

A szerteágazó hatástörténeti kitekintés után az előtanulmány rátér az album tulajdonképpeni tárgyára: a Páciensek könyvére, azaz a szabadkai Városi Könyvtár kézirattárában található 4-es számú, Földesen 1916-ban vezetett napló rajzaira. Az instrukcióknak szánt megjegyzések néha parancsjellegűek, az előtanulmány írója nem kevesebbre törekszik, minthogy kezünkbe adja Csáth „művészetfilozófiájának kulcsát”: „az ember élete egzisztenciális létén túl a fantáziavilágával teljesen egész”. Ezen fantáziált ars poetica határozza meg aztán a rajzok közlésének metodikáját, azaz magát a kötet szerkezetét is, vagyis az előtanulmány naplószövegre támaszkodó megközelítése helyébe a fikció lép. A közölt naplórajzok alatt ugyanis Csáth Gézának egy-egy novellarészletét olvashatjuk, a képet és a szöveget viszont általában csak egy önkényesen kiragadott motívum köti össze. A megoldás így egyszerre nyitja meg és zárja le a teret a különböző olvasatok előtt, hiszen amíg egy-egy szöveghelyre szűkíti az értelmezést, átjárót is biztosít számtalan szövegvilágba. Ezek a kapcsolódási lehetőségek megsokszorozódnak, ha figyelembe vesszük azokat a témaváltásokat, melyekkel ugyancsak az előtanulmány szembesít: „az önálló tájképektől eltérően az emberi figura erőteljes jelenléte jellemzi a napló rajzainak első részét, melyeket olvasmány- és színházi élményei ihlettek”. Majd pedig saját teóriájának megtámadhatóságát megelőlegezve néhány oldallal később hozzáteszi: „a napló rajzainak egy része a páciensekhez kötődik”.

Az előtanulmány és a közreadás módja egyaránt szinte lehetetlenné teszik, hogy Csáth Géza orvosi naplójának rajzait önálló művészeti alkotásokként szemlélhessük. Ezért a képekhez társított novellarészletekkel a kiadvány egy új alkotást, egyféle kollázst hoz létre. Ugyanakkor a szerkesztés, az előtanulmány irodalomtörténeti megalapozottságával ellentétben, elművészieskedi a „szövegkiadást” – néha évekkel korábbi írás részletét társítja az orvosi napló valamely rajzához, csupán egy közös felületi motívum apropóján. Mondhatni: a jópofa egybeesés miatt. Személyiségi jogokra hivatkozva viszont kitakarja a naplóból a páciensek nevét, melyek egy esetleges további, referenciális képolvasás alapjául szolgálhatnának. Talán éppen ennek kárpótlásaként kapjuk a novellarészleteket – vagyis az autográf közlés elmaradásának vigaszdíjaként.

Az egyes napokhoz kapcsolódó képek mintha ellensúlyozni próbálnák a súlyos diagnózisokat, melyek az említett nevek híján a betegek sorszámához társulnak – egy-egy robogó autóval, naplementével, színházi előadással, vallásos témájú vagy éppen profán épületábrázolással. De megjelenik a címerbe rejtett mákgubó is, amelynek osztott pajzsában maga az orvosi napló tűnhet szemünkbe egyféle kicsinyítő tükreként az egész füzetnek, és az ópiummámorba burkolózó orvosi pályának. Csáth nem kevés öniróniával játszik rá rajzaival a valóságra, saját életének keserű kettősségére. Olykor középkori iniciáléra emlékeztetve a szöveg veszi át a rajz helyét, lejegyezve a nap legérdekesebb orvosi esetét. Felbukkannak az ábrák között őstörténetek, például Ádám és Éva viszonyának parafrázisa, ahol a férfi kést nyújt az őt almával kínáló nő felé. Csáth alkotásai dinamikusak: átértelmezik az eseményeket, új kérdéseket fogalmaznak meg, és távol állnak a valóság szolgai ábrázolásától. Tűnődhetünk A nagyszombati mennybemenetel (sic!) Jézusán: bár a töviskoronát leveszi fejéről, keresztjét magával cipeli. 

A rajzok gyakran hatnak filmszerűen, a naplóíró nyilvánvalóan törekszik arra, hogy alakjainak mozgását érzékeltesse, egyszer még a celluloidtekercsek szélének négyzetes rácsait is odarajzolja. Az ábrákon így pereg le valamilyen történet, legyen az gyilkosság az éppen menekülő elkövetővel, színpadon megjelenített családi idill vagy akár egy atlétikai gyakorlatsor.

Ugyanakkor a perspektívával való játék is többször megjelenik, nemcsak a tájképszerű alkotásokon, hanem, például, a húsvéti mise madártávlatból való ábrázolásánál, vagy azt ezt követő Panteon torz figuráinál, illetve a vissza-visszatérő naplementénél, amely egyszer kihalt vidékre, máskor pedig a Golgotára teríti rá a leplet.

Ismétlődő tematikus elem a meghalás folyamata, majd maga a halál – annak minden következményével. A haldokló ágya mellett tartózkodó orvos, a kézből áradó és önmaga keretévé bővülő vérfolyam, a tájképeket felváltó temetők – az elmúlás vizuális narratíváját szövő motívumok. A naplóoldalakon gyakorta felbukkanó, diagnózis helyett álló fekete keresztek kapcsolják össze őket az 1916-os orvosi praxis valóságával. A napló közepén előtűnő kotta pedig egyszerre villantja fel a zenére és a hitre egyként érzékeny ember arcát a „Ments meg uram az örök haláltól” dallamával. Dr. Brenner József belgyógyásznak, az idegbetegségek, kedélybetegségek és tüdőbajok szakorvosának, valamint Csáth Géza naplóírónak, képzőművésznek az életét is a folyamatosan jelen lévő halál uralja. Bár ebben az esetben úgy tűnik: inkább Csáth Géza lesz dr. Brenner József terapeutája.

A művész-orvos-páciens következetesen számon tartja a Földesen töltött idejének múlását, szinte minden nap stilizált, egyszerre a kép és az írott napló részévé váló betűket és sorszámot kap. Így lesznek a rajzok olyanokká, akár egy filmfelvétel egymást követői kockái. A 200., jubileumi napot szertartásosan megünnepli Csáth, ez is mutatja, hogy a naplóírás számára rituálé, a praxis és a művészet szükségszerű lenyomata. Olyan szertartás, melynek során a képzőművész segít átvészelni az orvosnak a mindennapokat. A napló így válik egyszerre a munka és a pihenés terévé – akár a recenzensnek.

Az 500 példányban kiadott, kemény borítójú, igényes, és ennek megfelelően borsos árú album nyilván nem a széles közönséget célozza meg, alapkutatásokra viszont a betegek adatainak kitakarása és az oldalak vágása miatt alkalmatlan. Ennek ellenére izgalmas képzőművészeti élmény, fontos kiadvány, amelynek záró rajza a sorjázó mákgubókkal azt is jelzi: Csáth vizuális eszközökkel is hatásosan szerkesztette saját életének kicsinyített albumát.

„Csak nézni kell ezeket a rajzokat – Csáth Géza földesi naplórajzainak és rajzfüzetének atlasza. Városi Könyvtár Szabadka, 2009.

Leadkép: Molnár H. Magor