A Költészet Napját versposzterekkel ünnepeljük. Pontosabban: tervekkel, melyek nyomán plakátok készülhetnének, ha volna rá – ahogy ma mondják – forrás. A líra él, de látszani csak kampányok idején van esélye. A Magyar Képzőművészeti Egytemen a tanítványaim sosem tudnának beletörődni ebbe: képzeletben telerajzolják, -festik a városokat versekkel, melyeket maguk választottak, s formáltak meg az élmény hatására. Néhány perc verscsönd az utcazajban – ennyi az álom. Lehetne Kosztolányié is, talán.

 

 

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI

 

Már néha gondolok a szerelemre

 

     Már néha gondolok a szerelemre.
     Milyen lehet - én Istenem - milyen?
     Találkoztam tán véle messze-messze,
     valahol Andersen meséiben?
     Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
     A lelke párna, puha selyemkendő.
     És míg a többiek bután nevetnek,
     virágokat hoz majd a kis betegnek.
     Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
     Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
     Fájó fejemre hűs borogatást rak.
     És kacagása hegedű-zene.
     Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
     Különös, titkos és ritkán mosolygó
     Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
     Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

 

A kis mécs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kis mécs.
          Az este bús cselédje.
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos tálcára nézve
sercegését némán hallgatom.
A szobánk csöpp napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon,
és a fény folyó arany,
szerteömlő, szótalan.
És a fülke csodapalota.
Éji rémek lengenek tova.
Csöndesen vetik az ágyat,
és a párna
barna árnya
a fehér ajtóra bágyad.
Félszeg árnyék-figurák,
mind kevélyek és furák.
Egyik a felhőkbe nyargal,
másik hadonáz a karddal
és a párnát egyre rakjuk,
ferdül-fordul az alakjuk,
melyet szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti színház.
Hordjuk a fehér petrencét,
s nő a vánkos furcsa tornya,
a kis ajtón - messze emlék
hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
a kevély vár:
száz alak omol le s újra felkel.
És mi szívdobogva nézzük,
félve sandítunk feléjük,
az éjben rubinpiros fülekkel.

 

Én félek

Én félek.
          Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,
az ablakom alatt
hullámozik az ismeretlen éj,
a végtelen és ismeretlen éj,
egy tenger - vészesen és feketén -
csöndes sirásom benne elmerül,
mint holt madár a tenger fenekén,
a kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban,
az éjszakában annyi a vonat,
mely összerág és széttöri gerincem,
s vígan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés,
golyó, kötél, bitófa, kard remeg,
s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
leskelnek rám a gonoszemberek,
kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
ecetet adnak, hogyha inni kérek,
s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,
s olyan sok a halál, a temetés.

Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,
s szegény anyám az ablakunkra rogyva
néz majd utánam könnyes, kék szemével.

 

 

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

     Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.

     Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
     és megbicsaklik elefántcsont ujja
     a fekete-fehér elefántcsonton.
     És elfelejti, próbálgatja egyre,
     és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
     mert szállni tudna, szállni és röpülni,
     de visszahúzza újra ezer emlék.
     Ezt zongorázta kisleány-korában,
     s mikor apuskával egymást szerették.
     Ezt próbálgatta, amikor születtem,
     és megtanulta, elfeledte csendben.
     Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.
     Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
     Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
     hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
     E dalban az ő ifjusága halt el,
     s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
     Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
     és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

 

 

Halottak napján

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Halottak napján.
          Este, hogyha hallom,
hogy áhitatra kondít a harang,
elálmodozom a búgó harangon.

Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
mely a szívemben porladoz, alant.

Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor,
vékony kezem megfogta jó anyám,
szemembe nézett mélyen s átölelt jól.

Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
A lámpatenger kék, beteg derűjét,
az őszi fényt tükrözte vissza tán.

Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
a lelkem ott járt a sírok között,
s a víziók egymást riogva űzték.

Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
tágas szobánk homályba öltözött.

Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
én megbotoltam réveteg imámban,
anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.

Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.

 

 

A rút varangyot véresen megöltük

 

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
dolgoztunk, mint a hentesek,
s a kövér béka elesett.
Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
A lába türkisz, a hasa zafir,
a bőre selymek fonadéka,
s regés kincsével elterült
a gazdag, undok anya-béka.
Botokkal nyomtuk le a földre,
az egyik vágta, másik ölte,
kivontuk a temető-partra,
ezer porontya megsiratta,
s az alkonyon, a pállott alkonyon
véres szemével visszanézett.
Kegyetlenül, meredten álltunk,
akár a győztes hadvezérek.

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
Szép harc után. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja,
s gőggel emeljük a fejünk magasra,
mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

 

Féltizenkettő

Féltizenkettő.

          Messze-messze
a piacunkon színes árnyak.
Vörös napernyők. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok, délibábok,
úgy lengenek sután repülve
a nyári aszfalt szürke csíkján
a 36° Reaumur-be.

A sáfrányszínű sugaraktól
lankadt lelkem halálra ernyedt.
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Úri, szagos misére mennek.

Az Istenük már várja őket
szagosan és aranyba fogva -
öreg, naiv, vidéki Isten -
úgy ül, mint egy pipere-boltba.

Ők nevetnek, integetnek
a hűvös templom bűvös öblén,
és muzsikál és orgonázik
a zene, ima és tömjén.

 

 

Ott az a vén, vidéki gyógytár

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ott az a vén, vidéki gyógytár.
Sokszor benézek én oda.
Öreg karszéke oly kopott már,
és lóg és leng agg bársonya.
Az ablakokon át ki is hat
a patikai furcsa-friss szag.
Fönn dobozok kövér hasa.
Mindegyik egy törökbasa.
A titkok közt szédülten állok,
s kérek álomport, mérgeket.
Én mindenkit megmérgezek.
Megölöm az egész világot,
s a parasztokra gondolok,
mert a parasztok gonoszok...

 

A rosszleányok - mondják - arra laknak

 

 

    

     A rosszleányok - mondják - arra laknak,
     árnyán az odvas és repedt falaknak.
     Én láttam egyet. Óriás kalapban.
     És arcomat zokogva eltakartam.
     A keze, lába oly picinyke volt.
     Az ördög küldte s csupa csipke volt.
     Színház után ment, csatakos ruhában,
     egy utca-sarkon tűnt az éjbe, láttam.
     A rosszleány mind arra künn tanyáz,
     hol sáros utcán szélbe leng a gáz.
     Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket.
     Hideg testük, akár a szín-ezüst.
     Előttük lángol egy förtelmes üst,
     s kígyóvért isznak és békákat esznek.

 

 

 

Kip-kop, köveznek

 

 

 

 

Kip-kop, köveznek.
          Itt van a tavasz.
Hajnalba száz kalapács zaja ébreszt.
És hallgatom ágyamból a zenés neszt.
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
a sárga, kék és rózsaszínü léggömb.
Kip-kop, zene az élet, muzsika,
láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
Mostan miséznek a kis madarak,
és a szobákban is ezer titok vár.
Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
zenél az élet, a cipőm, az aszfalt.
Most mint a léggömb, szállani szeretnék.
Mily csiklandó és édes és ravasz
a zöldbe bújni s enni a cseresznyét.
Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Milyen lehet az élet ott kivűl?

Milyen lehet az élet ott kivűl?

Csak néha jönnek a vásárosok
hírt hozva városunkba messziről,
és a markukba sok-sok pénz forog.
Különösek, tarkák és rikitók,
kucsmásak, fázók, mint az eszkimók,
és síp fütyöl és zeng a rossz zene,
varázsitalt iszunk és dob pörög,
megváltozik mindnyájunk élete,
itt vannak a szakállas bűvölők.
A fülledt bódéban ezernyi nép,
halott királyok, kertek, régi kép,
hercegleányok, messze tengerek,
szemem káprázva megremeg,
s ime ijedve látja,
hogy tolja fel lélegző, néma arcát
egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
a sárga délutánba.

 

Jaj, az estét úgy szeretem

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jaj, az estét úgy szeretem.

Az este egy kis szerecsengyerek,
ki várja csak szerecsenanyját
és addig játszik téveteg.
Lángot fúj a fekete éjszakába,
pufók lámpákat, zengő tüzeket,
mint kisfiú, ki néma kedvtelésből
szappangolyókat ereget.

 

A nagyanyámhoz vittek el aludni

A nagyanyámhoz vittek el aludni
egy éjjelen.
Sötét bokrok között egy kert kukucskált,
emlékezem.
A félhomályban állt egy üvegajtó,
oly furcsa volt.
Az óra vert, vert, de nem úgy, mint otthon,
dalolt, dalolt.
Vén óra, régi székek, fanyar illat,
kísértetek.
Csordultig telt bánattal pici mellem,
majd megrepedt.
Kiáltani akartam és lerogytam,
mint egy hívő.
Karom kitártam, s hirtelen megállott,
állt az Idő.

 

Fényképek

Fényképek.

          Az albumban és az állvány
nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.

Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jegesvizet ivott egy báli éjen,
reggelre meghalt, húszéves korában.
Azóta alszik elborulva, mélyen
a szabadkai temető porában.

Élők, halottak. Ez a társaságom.
Olykor magamra hagynak délelőtt,
az életük egyszerre visszalátom,
mikor beszélek egy-egy kép előtt.
Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
Figyelnek.

Csak képek.
Az élőkéi mind barnák s nevetnek.
De a halottakéi oly meredtek.
És kékek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,
hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak,
és kérdezem titkát a hallgató, konok falaknak,
mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e
az, aki csöndesen pihen a messze temetőbe.
És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan
a barna bőrdívánt nézem, mely mostan is egész olyan,
mint amikor aludt rajta egy régi, kedves ember,
s járok tág termeken némán fölsajgó gyötrelemmel
és sírok és csodálkozom,
hogy az öreg díván ma is oly kedves a szivünknek,
s a márványasztalok, ahol régen-halottak ültek,
úgy állanak, mint egykoron.

 

 

Menj, kisgyerek

 

 

 

 

Menj, kisgyerek.

Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség.
Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
ki mostan a színpadra kényszerít,
menj budapesti, bús redakciókba,
némán takard föl szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
ravatalán tanulj újra meghalni,
irígy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
ki tégedet legjobban szeretett,
és kirabolva tiszta, kis koporsód,
most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább -
picike koldus a föld kerekén -
mezítlenül születtél, meztelen mégysz...
Menj, menj, szegény.

 

 

A KÉPEKET NAGYOBB MÉRETBEN, ÁM FEKVŐ FORMÁTUMBAN A KÉPGALÉRIÁBAN LEHET MEGTEKINTENI

 

A poszter-tervek évek óta működő szemináriumok munkaanyagai, ezért szerőiket csak a leadben, ábécé-sorrendben jelöltem. (M.E.)