Szilágyi P. Katalin: Két novella
Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.
Szilágyi P. Katalin
Tubi
Z. néni nagyon szerette a galambokat. Reggeli kávéjának szertartásszerű elfogyasztása után rendszerint elballagott a sarki kis boltba, és negyedáron felvásárolta a tegnapi pékárut. Nem volt ez nagy mennyiség, de meghúzta a szatyor a karját, mire felballagott a másodikra. Otthon nagyokat sóhajtva kifűzte cipőit, megnyomogatta fájós bokáit és kicsit megpihent. Elkortyolt egy málnafröccsöt kedvenc csatornája reggeli műsora alatt, majd munkához látott.
Takaros, vasalt kötőt terített maga elé és az asztalra púpozott kifliket szép kicsi kockákra aprította. Pecsenyés arcán mosoly 
derengett és halkan dúdolt magában. Mire végzett, a nap a kis konyha porcelán csészéin táncoltatta sugarait. Jaj nekem, eltotojázom az időt, dohogta, majd gondosan besöpörte a kifli kockákat nagyrózsás bevásárló szatyrába. Fájó bütykeit cipőbe kényszerítette és elindult.
derengett és halkan dúdolt magában. Mire végzett, a nap a kis konyha porcelán csészéin táncoltatta sugarait. Jaj nekem, eltotojázom az időt, dohogta, majd gondosan besöpörte a kifli kockákat nagyrózsás bevásárló szatyrába. Fájó bütykeit cipőbe kényszerítette és elindult.Stabil helyekre járt. A hét első felében szívesebben indult a városi közparkba, szórakoztatták a rendre kivonuló óvodások produkciói a játszótéren, de ők zargatták a galambokat. Hétvégén a könyvtár melletti téren szeretett üldögélni, a kis kápolna melletti padon, ahová késő délutánig odasütött a nap. Mindkét helyhez vonzódott, a galambok miatt.
Ez a vonzódás még gyerekkorából volt eredeztethető. Nagy házuk volt a város feletti dombon, ahol apja elismert galambásznak számított. Z. néni még élénken emlékezett a faragott galambházra, meg arra, hogy a házvégi budiba menet milyen szívesen elgyönyörködött a madarak elegáns röptében, amint egy villanással csapatostól szelték az eget. Mama is szerette a galambokat, micsoda galambbecsináltakat főzött, istenem. Papa még versenyekre is járt, cserélt meg vásárolt, és mikor meghalt, a sírkövére is galambot faragtatott a család. Z. néni fajtánként ugyan nem tudta őket megkülönböztetni, ám gyönyörködött tollaik opálos fényében, aranyszín szemeik riadt rebbenésében és a hímek burukkoló táncában.
Sok gondot okozott Z. néninek az, hogy szerette a galambokat. Többször érte atrocitás. Egyszer egy kismama förmedt rá, hogy ne etesse őket, mert betegségeket terjesztenek. Máskor meg egy hajléktalan zavarta el és felszedegette a kiflicsücsköket. Kegyetlen a világ.
Innentől valamiféle csiklandósan veszélyes missziónak érezte tettét, amint megjelent a rózsás szatyorral és szórta a galamboknak a morzsát. Mint minden tömegben, itt is remekül meg lehetett figyelni az állatok különbözőségét. Voltak bátrak, akik előre tolakodtak és vakmerően kapták el a falatot, akadtak óvatosak, ők csak a háttérből csipegettek, meg szemtelen törtetők, ezek a másik csőréből lopták a kiflivéget. Két sánta is megjelent rendszeresen, itt a kis kápolna melletti padnál. Egyikük fél lába elsorvadt valami kórban, a másiknak nem fejlődtek kis rendesen a lábujjai, kis bőrdarabkák leffegtek róla. Ezeket mindig elverte a többi, bárhogy tolakodtak.
– Tubi, tubi! Tubikáim – szólongatta lágy hangon népét Z. néni, és kissé elhúzódott, mert a tolakodó bátrabbak, a nagyok, az erősek már a padon kopogtattak kiürült szatyra közvetlen közelében. Gyere csak, kis bolondom, duruzsolta, majd váratlanul lecsapott. Tubi, tubám, nézte szeretettel a vergődő madár riadt szemeit és határozott mozdulattal kicsavarta a nyakát.
Z. néni nagyon szerette a galambokat.
Tréfacsinálók
Olyan tízéves forma lehetett, mikor nagyapja rákos hegyi kertjében bandázva kicsiny fém tárgyat találtak. Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.
Hogy a lelkében micsoda deformációt okozott a visszafordíthatatlan, azt a világ elöl jól rejtette. Csendesebb lett, figyelőbb, de személyiségének egy része megmaradt olyan tréfamesternek, mint amilyennek megismerték. Ő volt, aki higanyt csempészett a házmester felmosó vödrébe, mumifikálódott egeret a közeli plébánia imapadjába, de senki nem bántotta. Egy nyomorékot?
Férfivá érése idején a két utcával odébb üzemelő nyilvánosház szőke primadonnája segített rajta, igaz, a madám 
kifejezett kérésére, mert irtózott a sebeitől. Onnantól csak szőkét szeretett, és később a lányok is szívesen fogadták, mert kedves volt, előzékeny és bőkezű. Tréfacsináló kedve töretlen, néha a kedvenc szeretője párnája alá kis ajándékot rejtett, csatot, masnit, olcsó parfümöt vagy épp döglött denevért.
kifejezett kérésére, mert irtózott a sebeitől. Onnantól csak szőkét szeretett, és később a lányok is szívesen fogadták, mert kedves volt, előzékeny és bőkezű. Tréfacsináló kedve töretlen, néha a kedvenc szeretője párnája alá kis ajándékot rejtett, csatot, masnit, olcsó parfümöt vagy épp döglött denevért.Családtalan maradt és később, mikor 1940-ben behívták a házmestert, beköltözött annak üresen maradt lakásába, hivatalosan is elfoglalva pozícióját.
Szőke volt, búzaszőke az asszony is, aki az év őszén beköltözött férjével az első emelet hatba. Az ura kis, fakó bajszos tanárember, csendes, udvarias természet, az asszony meg merő arany lobogás, Tündér Ilona lehetett ilyen a mesékben. Amerre szoknyája lobbant, kamasz fiúk éjszakáit keserítette, pohos vénemberek néztek kigyúlt szemmel utána és ő az egészből semmit nem értett. Úgy volt szép, hogy nem tehetett róla, csak ment muzsikás lépteivel és szépsége beleivódott az emberekbe, mint a lassan ölő méreg. Apró kalapszalonjában, ha néha létrára mászott, a vevők kiküldték férjeiket. Üde volt, roppanós és kívánatos. De nem kacér. Az urát szerelemmel szerette, világuk zárt volt és kerek, egymás létezésében tökéletesen feloldódtak. Éjszakánként lázas reményekkel ölelték egymást, ám csúnyán megtréfálta őket az élet, mert gyermekük nem fogant.
Aztán eljött a nap, mikor a kis tanár a frontra távozott. Onnantól az asszony csak a leveleknek élt. S milyen öröm volt a sánta házmesternek, ha titkos ideálja bekopogott hozzá a posta után érdeklődve. Eleinte mindig átadta, a tanár úr szorgalmas levélíró volt, s a front állásától függően két-háromhetente érkeztek levelei szálkás, határozott betűivel. Később tréfának indult, tetszett neki, hogy játszadozhat az asszony érzelmeivel, kis sánta angyalnak képzelte magát, ki megörvendezteti vagy elbúsítja hívét, levéllel vagy a nélkül.
Lassan mindennapos vendég lett az asszony a kis házmesterlakásban, halk kopogtatás után szótlan, reménytelen mosolya az ajtóban mindig meghatotta. Ilyenkor elöntötte a féltékenység, a szánalom és a vágy furcsa elegye, s már attól is izgalomba jött, ha közelgő lépteit meghallotta.
Egyik este nem bírta tovább, ma levele jött, invitálta be kiszáradt torokkal és váratlan indulattal az ágyra szorította, ép kezével mellén babrált, falábával szorosan combjai közé furakodva arcát mámorosan merítette nyaka illatába. Az döbbenten és undorodva védekezett, majd erejét megfeszítve kiszabadította magát és feltépve az ajtót, kirohant.
Az asszony onnantól leveleit a postára kérte kézbesíteni, kis vödrében egyedül cipelte a szenet és a fát a pincéből, nem kérve és nem fogadva el segítséget senkitől, bezárkózott szépségének elefántcsonttornyába.
Azon a napon, mikor a front elérte a házat, már harmadnapja kuporgott ötödmagával a szenespincében, s igazán nem értette mi történik, mikor feltépve az ajtót a sánta házmester jelent meg. Zsena, mondta az idegen arcvonású, részeg katonáknak, és rá mutatott.
Azzal sem vesződtek, hogy kirángassák, ott, a szénkupac tövében gázolt át rajta akárhány mongol katona.
Másnap még visszajöttek, keresték, belokuraja zsena, mondták, de addigra öntudatlanul hevert a szomszéd patikus kamrájában. Két hétig lábadozott, s amint lábra állt, első dolga volt arany haját egy üvegcseréppel tövig metélni. Kicsit megbolondult, szánták a szomszédok, de aztán majdnem minden jóra fordult, mert nemsoká a kis tanár is hazakeveredett. Ősz lett, mire valahogy elcsitultak a kedélyek, ám egy reggel hiába kereste az ura.
Már nem élt, mikor rátaláltak. A szenespincében, egy szénkupac tetején kuporgott, lábainál egy véráztatta rongyban mongol csecsemő nyöszörgött.
Kapcsolódó:
