Az író mint kéjtárgy – Bartis Attila szegedi estjéről

A szegedi Grand Café vendégeként Bartis Attila mesélt a nevéhez kötődő két új kötetről, a szemétkosárba kerülő lapokról, a színdarabokhoz való viszonyáról és a magatartását meghatározó lassúságról. Közben azt is megtudhattuk, hogy nem csak a nő lehet kéjtárgy.

Bartis Attila tíz évvel ezelőtt járt utoljára a szegedi Grand Caféban a ma már kultikus regénynek számító Nyugalom bemutatóján. Ebből is látszik, hogy Bartis nem híve a hakniszerű író-olvasó találkozóknak, a futószalagon gyártott kötelező nagyregényeknek, az állandó jelenlétnek a kortárs irodalmi palettán. Ahogy saját maga is megállapította: lassú ember. Bár az elmúlt évben két, nevéhez kötődő könyv is megjelent: az egyik a naplófotókat tartalmazó A csöndet úgy című album, a másik pedig a Kemény Istvánnal közösen jegyzett beszélgetőkönyv, az Amiről lehet. Bombitz Attila szegedi irodalomtudós is leginkább azokra az utakra, kalandokra volt kíváncsi, amelyek ezekhez a műfajokhoz vezettek.

Bartis Attila halkan és megfontoltan egészítette ki a kérdezőt, némileg megmentve attól az utóbbi tíz évet, hogy rásüthetnénk a „semmi sem történt” bélyegét. Kiemelte a Nyugalom színházi adaptációját (Anyám, Kleopátra), valamint a szintén Kemény Istvánnal együtt írt, A félszent című drámát. Bár beismerte, hogy ezen a téren a legnagyobb inspirációt a felkérések jelentették, de a korábban felvállalt lassúság A Lázár-apokrifek című tárcasorozat születése közben jelentős gondokat okozott – főleg az ÉS szerkesztőjének, aki a legenda szerint éppen ezekbe az írásokba őszült bele.

Bármi történt is az elmúlt tíz év alatt, Bombitz Attila szerint a Nyugalom „a mai napig bírja az időt”. Bartis szerint ennek az a magyarázata, hogy 2001 és 2011 között nem született új regény, és ezzel mintha azt sugallta volna: az olvasónak egyelőre ezzel kell megelégednie. „Sok száz oldal került ki a szemeteskosárba, de ezt nem érzem tragédiának” – tette hozzá az estet végigkísérő különös, már-már feszült nyugalommal. „Nem akarom megírni a Nyugalom 2-t és 3-at” – így ábrándította ki a közönség soraiban ülő rajongókat, majd pedig arról biztosította olvasóit: minden bizonnyal más irányba fog elindulni, mint tíz évvel ezelőtt. Bombitz Attila pedig ezt a „visszafogott gazdagságot” tartja a Bartis-életmű egyik jellegzetességének, ami megadja a szövegek súlyát is. Ennek kulcsa meglátása szerint a sűrítésben és a meggondoltságban keresendő – ezt persze Bartis gyorsan hárította, így némileg a lassúság hitele is elveszik, csakúgy, mint a meggondoltságé.

A csöndet úgy születését azonban nem ez az átgondoltság irányította, hanem egy szerencsésen elnyert NKA-támogatás és a sikeres kiadói politika – talán kissé kiábrándító, bár a szerző végig azt bizonygatta, hogy „ki kell ábrándítania” a hallgatóságot. Mint ahogy arra is fény derült, hogy az Engelhard-hagyaték kiadását is megfúrta egy jóakaró. Pedig Bartis Attila szerint ezeknek a fotóknak a helye inkább egy könyvben keresendő, mint bármilyen galériában. A fotós könyv pedig a szerző meglátása alapján a boltok szépirodalom részén, ezt erősíti Bombitz Attila is, aki a naplófotókat novellaként vagy regényként is olvashatóknak tartja.

A könyvnek pedig gyakran színházban a helye, ha már felkérés születik az adaptációra, de Bartis ezután soha nem vállalkozna arra, hogy prózát színpadra írjon át, ezért inkább másra bízná a munkát. Például arra a szerb rendezőre, aki most készül a Nyugalom színházi bemutatójára. Felkérés nélkül valószínűleg nem írt volna darabot – kanyarodott el ismét a motivációk boncolgatásának irányába. Ennek során az is kiderült, hogy Bartis számára fontos tényező volt az elmúlt évtizedben a szemeteskosár, ti. ő nem az asztalfióknak ír, hanem inkább a kukának. Egyszerre szomorú és szimpatikus vonása ez, tele kétségekkel, hogy lesz-e a Nyugalomhoz hasonlatos súlyos szöveg, mert tudja: ezután prózát várnak tőle. Fontosabb a belső késztetés, nyugtatta magát folyamatosan, meg kissé frusztrálta is: „semmiképpen sem szeretném úgy leélni a maradék életemet, hogy ez ennyi volt”. Majd így folytatta: „halvány remény még van bennem, hogy ha többet nem, még egy regényt meg tudok írni”.

Bombitz kíváncsian provokálta tovább: hogyan őrizhető meg az alkotásnak ez a szabadsága. „Nincs bennem paranoiás félelem attól, hogy elfelejtenek” – hangzott blazírt arccal a válasz, és ettől a fordítások és a külföldi fogadtatás fényében egyelőre nem is kell tartania a szerzőnek. Hiszen tisztázódott az is, Németországban nem értik jobban a Nyugalom című regényt, csak egyszerűen sikeresebb és másképp olvassák, Romániában pedig úgy értelmezik, ahogy Bartis mindig is akarta. A német recepció sikerét abban látja, hogy a németeknél kötelező a politikai önvizsgálat, míg a magyarokra ez nem jellemző. A román nyelvű kiadás pedig érzelmileg volt fontos számára, hiszen könyve abba a világba került vissza, ahonnan ő is származott. A lengyeleknél a pap volt a legfontosabb, Amerikában pedig az Ödipusz-komplexus. Hamarosan az is kiderül, hogy a kínaiak mit kezdenek vele, hiszen elkészült ez a fordítás is.

Halk szavú, lassan pergő és súlyos est volt Bartis Attiláé Szegeden, ahol a padlón kuporgó kamaszlányok is gyakran a térdükre borultak, miközben a szerző felolvasott regényéből és tárcagyűjteményéből. Kiderült, hogy a csöndet nemcsak úgy (képekkel), hanem a maga bartisattilás hangos lassúságában is lehet élvezni, akár a nőt mint kéjtárgyat (l. az Amiről lehet megfelelő passzusát). Utóbbira a dedikálás volt a legfőbb bizonyíték, ahol kivétel nélkül nők álltak a sorban. Már csak egy eldöntetlen kérdés maradt: az író vagy a férfi volt számukra a kéjtárgy.

(Szeged, Grand Café, 2011. április 19.)