Az írásnak működnie kell, irgalmatlanul...
Beszélgetés Lackfi Jánossal két új könyvéről, műhelytitkokról, családról és hitről, gyerekekről és az igazságról. Arról, hogy vajon az agresszív költők korában élünk-e?
Az írásnak működnie kell, irgalmatlanul...
– avagy mindenki költő, de nem mindenkinek ez a szakmája
Weiner Sennyey Tibor: Két új könyved jelent meg a Nemzetközi Könyvfesztiválra. Melyek ezek?
Lackfi János: 2005 óta nem jelent meg verseskötetem, az Élő hal ilyenformán 2004 óta írott verseimet tartalmazza. Az új könyvben szerepel, ami ez idő alatt keletkezett – biztonsági őrökről szóló fanyar, mai Tiborc-monológ, Bóbita-formába remixelt kortárs lírai csemegék, tárlatlátogatás egy macska agyában, szerelmi relikvia gyanánt szolgáló ronda kabát és elkopott disznóölő kés, szonett egy kardigánszöszről, variáció a Miatyánkra vagy Balassi-strófa a plázavilágról. Remélem, ez az életből tolvaj szarka módjára összelopdosott színes kavalkád egésszé kerekedett.
Weiner Sennyey Tibor: Te válogattad őket?
Lackfi János: Minden könyvem válogatás, csak egy részét tartalmazza a keletkezett verseknek, hiszen a magam részéről nem tartom ördögtől valónak a rögtönzést, az improvizációt. Kinek jutna eszébe megróni egy jazz-zenészt, amiért „túl sokat játszik”? Annyit játszik, amennyit bír, amennyi alkalma adódik. Más kérdés, hogy alkalmi vers és „tartósabb” mű ősidők óta különválik egymástól. Az orgonista a közönség témáira improvizál, a festő skicceket és portrét készít megrendelésre vagy szívességből. Arany János hosszú strófákban megverselte egyik barátja disznótorát, Baróti Szabó Dávid szótárat állított össze, Tóth Árpád megénekelte a bankcsődöt, Kosztolányi a parlamentet, mely „falra ment”.
Az alkalmiság nem ellensége a művészetnek, sokkal inkább gesztus, ujjgyakorlat, és olykor túl is nőhet az egyszeri helyzeten, mint például Csokonai Csikóbőrös kulacsa vagy Berzsenyi Közelítő tele esetén, mely utóbbi köztudomásúlag iskolai versezetnek íródott eredetileg. Örömmel használom a költészetet „köznapi” funkcióban, baráti köszöntésre vagy dalszövegszerzésre, bár az éppenséggel nem látszik kívülről, mennyi megkeresést utasítok el kapacitás híján. Sok a jó ember, nem tudok mindenkit versbe foglalni. Internetes honlapom Versgyáráról hiszik azt olykor, hogy „versautomata”, pedig nem erről van szó. Ott az olvasóim találta, versbe való szikrákat igyekszem átmenteni a líra terepére. Tehát ami nem versbe való téma, az nem kerül „műtőasztalra”…
Weiner Sennyey Tibor: És a másik kötet?
Lackfi János: A másik kötet A legnehezebb kabát címre hallgat, és negyvenhárom történetet, rövid novellát foglal magában. A törzsanyag, azaz kétszer tizenhét-tizennyolc történet a 2009-es évben az Élet és Irodalomban, illetve a 2010-es évben a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában látott napvilágot. Egy-egy emberi sors foglalata mindegyik, mégpedig hol egy tárgy vagy dolog (szív, vers, kálvária, telefon), hol egy állat (zsiráf, béka, pingvin, oroszlán) motívumával át- meg átszőve. Ezek rendeződtek kötetbe, plusz ami még az elmúlt tíz év novellahozadékából átfért az ízlésem EU-konform rostáján, beleilleszkedett a képbe. Akad itt sok humoros és sok fájdalmas mozzanat, egyes olvasók – mert a Facebookon csináltam két kis „dühöngő”, kötetváró klubot –, azt mondták, hogy igazán kereshetnék szponzornak egy zsebkendőgyártó céget, annyira ríkatósak a sztorik. Más meg azt kérdezte ugyanezen írások kapcsán, létezik-e egyáltalán olyan, hogy humor nélkül szólalok meg. Valahol a kettő között lehet a lényeg – szeretem a groteszk vidámságból és szomorúságból kikevert elegyét. Például mikor Péter bátya levágott lábbal megmássza a templomtornyot, az vidám is, szomorú is, felemelő meg komor is. Vagy amikor valaki gázzal öli a disznót, és az állat felrobbanva beteríti az udvart – ez is röhejes, de csak nekünk, hiszen neki éktelenül dühítő. Tragikumnak és a komikumnak ezt a határterületét fürkészem szívesen.
Weiner Sennyey Tibor: Két új könyv, két nagyon határozott címlap. Fontos volt számodra, hogy mi kerül a könyvedre?
Lackfi János: Korábban kinéztem már a „gombot”, mint hogy a „kabátokat” kiszabtam volna – vagyis előbb megvoltak a címlapok, mint a könyvek. A két kötet akkor még csak holmi üres buborék volt, merő „alaksejtelem”, ahogy Arany János fogalmaz. A borítókat viszont már láttam magam előtt. Úgy éreztem, azt a szellemiséget, amiben most alkotok, tükrözi az akkor még csak képfájlként gyakran nézegetett két festmény. Bár a visszatartás orvosilag ellenjavallott, én a „fennállásom” negyvenedik évfordulójára mégiscsak visszatartottam egy nagy adag írásomat. Kijöhetett volna két-három soványka verseskötet is időközben, de nagyravágyó voltam. A két képet pedig a két kötethez tartottam vissza. Képek tartalmát még idétlenebb összefoglalni, mint versekét, de nagyon sokrétű mind a két alkotás. Az egyiken, A legnehezebb kabáton Kiss Márta hajlott korú bácsi-figurája sutyorog amolyan magyar népmesésen szépeket egy hasonlóan idős, ásítással reagáló néni fülébe. Két fázós, kabátos figura (a fázás maga a halál sírhidege?) szocreál piros padon (maga az élet?). Ahogyan vesszük is, nem is a mások meséjét, a mások létezését… A másik Sipos Eszter Kész a kávé című festménye, szintén karakteres alkotás: alvó férfiarc és egy felülről láttatott kávécsésze, melyet női kéz közelít az ágyhoz. Mindehhez járul a Klimt-szerűen energikus drapéria modern változata, no meg rengeteg jelentés-játék-lehetőség: ébrenlét és alvás, élet és halál, férfi és nő, a kávé, mint serkentő, éltető ital, és egyben mint színelnyelő, fekete lyuk… Se szeri se száma a lehetséges értelmezéseknek. Jó visszajelzéseket kapok a címlapokról is, márpedig ez éppoly fontos, mint egy ház homlokzata. Az ember igyekszik olyan ruhákat hordani, amelyek valamit kifejeznek az egyéniségéből. Úgyhogy nagyon örülök ennek a két csodaszép homlokzatnak avagy ruhának.
Weiner Sennyey Tibor: Kicsit továbblépve a két aktuális könyvtől, állítólag te vagy az a fiatal költő, akinek a legtöbb gyereke van.
Lackfi János: Weöres Sándor mondta egyszer provokatívan, hogy: „nem is szeretem a gyerekeket, mert zajosak”. Mindenesetre ezzel jól megakasztotta a beszélgetést. Persze ezzel én nehezen villoghatnék, mert még nekem magamnak se nőtt be egészen a fejem lágya, meg hát a gyerekekkel is nagyon könnyen összehaverkodom. Komoly dicséretnek vettem, mikor kiderült nemrég, hogy a hátam mögött így jellemeznek: „jó fej, de nem százas”. Van öt darab gyerekem (legalábbis mikor eljöttem otthonról, öten voltak), a legnagyobb az egyetlen fiú, már tizennyolc éves, most megy a Műegyetemre, legalább belőle komoly ember lesz… Az, hogy ötgyermekes apa vagyok, nem csak külső körülmény, hanem szemléletformáló élettény.
Weiner Sennyey Tibor: Most is, ahonnan jöttél, egy gyerekantológiát dedikáltak többen.
Lackfi János: Az Egmont kiadónál megjelent Nini néni és a többiek című kötet hetven három-négy perces, „elalvás előtti” mesét tartalmaz negyven mai magyar író tollából. Lázár Ervintől, Mészöly Miklóstól Csukáson és Kányádin át egészen mai húszévesekig tart a szerzők sora. Büszke vagyok a könyvre, mert szerkesztőként nem csak válogattam, hanem „felbujtó” is voltam – sokakból egyenesen én nyertem ki „csiklandozással” vagy verbális „ütlegeléssel” a jobbnál jobb történeteket. Ha az ember megpróbál igazán belehelyezkedni a gyerekek világlátásába, az nagyon komolyan megfordítja vele a világot. Rilke mondta, hogy úgy kéne látni a világot, ahogy az első ember nézett rá. Az első ember prototípusa nem más, mint a gyerek. Neki ugyanis tényleg vadonatúj a világ, a nyelv: mindent elsőként fedez fel. Bejön az anyuka az előszobából, letörve, mint a bili füle, kezében egy levéllel. A kisfia, akinek persze minden levél valóságos csoda, a külvilág jeladása, csillogó szemmel kérdezi, hogy ki írt. Á, semmi, csak az adóhivatal… Igen, és mit adnak? A gyerek ugyanis még kihallja a sokat látott nyelvi alakzatok mélyéről azt, amire mi már süketek vagyunk, amit befedett a hétköznapok guanója. Felkapirgálja a valóságot, de nem érdeklik az automatizmusok, nem foglya holmi illendőségeknek: felfejti illogikus viselkedésünk indítékait is. Igenis be fogja nyögni pont a legkínosabb pillanatban, hogy „ugye, erre a nénire mondtad, apu, hogy mikor patkol már el a vén boszorkány?”. Rá vagyunk mérgesek, holott ő csak az igazság szája, a gonoszság nem tőle ered.
Weiner Sennyey Tibor: Mi számodra az igazság? Szerinted egy költő mennyire érzi azt, hogy mi az igazság?
Lackfi János: Kérdezhetnénk erre Pilátussal, hogy mi az igazság. Nem kekeckedésből, hanem mert ott a valóság nagyon is szórt igazsága, ebből annyi van, ahányan vagyunk. Mindenki úgy érzi, igaza van, de persze az én dolgom mérlegelni, kinek mit hiszek el, még ha ítélkezni nem is az én feladatom. Létezik ugyanakkor személyes, megismert, átélt igazság, amelyet érvényesnek érzek a saját életemre vonatkoztatva. A művészi igazságban aztán a kettő keveredik. Szeretnem kell ugyanis a hősömet és nem vehetem el tőle a maga igazságát, ugyanakkor remélem, az én szemléletem, véleményem is átsüt a sorokon.
Megérteni a gyilkost és helyeselni a gyilkosságot nem ugyanaz.
Weiner Sennyey Tibor: És mennyire fontos a hit egy mai költő számára?
Lackfi János: Nem tudom, a hit a költészethez kell-e vagy inkább a létezéshez. Van egy latin mondás, amit különösen magaménak érzek: „írj úgy, mint a jó írók, és élj úgy, mint a jó emberek”. Nem könnyű feladvány, sok a visszaélési lehetőség: emberi csonkaságaimat ne írásaim művégtagjával próbáljam pótolni, íróként pedig ne takarózzam holmi erkölcsi fölénnyel – az írásnak működnie kell, irgalmatlanul. Pilinszky használt vagy tulajdonított el egy meghatározást Claudeltől: „nem katolikus költő vagyok, hanem költő és katolikus”. Az, hogy katolikus az ember, hogy gyakorolja a hitét, egyfajta életszemlélet, életritmus. Húsvétkor, mondjuk, nekem nem nagy fülű nyuszikák tapsikolnak a tojásaikkal, tehát nem akarok átélhetetlen vásári idétlenkedést színlelni a gyerekek kedvéért, inkább egy nagyon is valós titokra próbálok koncentrálni. Ehhez nem kell hívőnek lenni, hiszen közhelyes, de mindannyiszor borzongató tapasztalat, hogy tavasszal újraindul minden, ami korábban széthullott, és a tél bűnei, rohadásai, dögtetemei fokozatosan beépülnek a mohó időbe.
Weiner Sennyey Tibor: Ez azt jelenti, hogy katolikus vagy?
Lackfi János: Igen „this is my way”, felnőtt fejjel, húsz évesen, az esküvőm pillanatában voltam elsőáldozó, vagyis nem „belenőttem” a vallásba, mint egy „jó házból való” fiú.
Nem hívő családban növekedtem, ezt magam választottam, magam küzdöttem, küszködöm is vele. Nem állítom, hogy én valamilyen szuper-nirvánában lebegő kiválasztott lény lennék… Inkább csak hitre és Istenre szomjas ember, aki szűkebb és tágabb közösséghez is tartozik, ennek minden küszködésével és szépségével. Igyekszem együtt élni a döbbenettel, amit Szent János fogalmaz meg: „Isten előbb szeretett”.
Boldog Zoltán: Mennyire vagy küldetéstudatos költő, mennyire akarsz hatni az emberekre a verseiddel?
Weiner Sennyey Tibor: Hat-e a vers manapság?
Lackfi János: Úgy tapasztalom, ha az embereknek embernyelven elmondják, mi az a vers, akkor élvezik, szeretik, veszik a lapot. Ehhez kell egyfajta ripacskodási hajlam. Tenoristának készültem, tehát bennem van a kutyavér… Azt szoktam mondani, utóbb terrorista lett belőlem, hiszen az író-költő felrobbantja a világot, a cserepeiből összerak egyfajta makettet, és elhiteti róla, hogy az a realitás. Ha valakinek megadatik a képesség, hogy áthidalja azt a kínos űrt, ami a régi típusú, néma csöndben lezajló író-olvasó találkozók (kicsit pártértekezletekre is emlékeztető) meditatív nyugalmát elválasztja a mai embertől, az csak legyen hídverő, ez a dolga! Mert gyönyörű a Maár Gyula-film Pilinszkyvel, de kiválasztottnak kell lennünk ahhoz, hogy élvezhessük. Márpedig a költészet nem elit móka, nem szabad lemondanunk a közönség értékes, érzékeny részéről, csak mert esetleg már videoklip-rendszerűen működik az agya.
Boldog Zoltán: Tehát be kell vállalni néha haknit is?
Lackfi János: Senkire nem rónék ilyen kötelességet, csak éppen érzek magamban hajlamot és képességet, úgyhogy csinálom. Szívesen veszem a stílust afféle irodalmi stand-upra, az anekdotázós, szójátékos, életközeli előadásmód híve vagyok, nem a prófétai magasságból mennydörgésé. Szerencsére sok más kolléga is bevállalja.
Weiner Sennyey Tibor: Ha egy avatar tud 3D-s lenni, akkor egy költő miért ne.
Lackfi János: Költő 3D-ben… Ifjú írástudókat képzünk a Pázmány Kreatív Írás Specializációján Vörös Istvánnal, akik persze nem föltétlen leendő írók-költők, és sokszor náluk is nagyon hiányzik önmaguk előadásának képessége. Pedig az élő szónak rezgő teste is van, levegőből. A keleti kultúrákban sok helyütt a mai napig éneklik a verset.
A költő voltaképpen rocksztár, ebből a szakmából érkezett. Walter von der Vogelweide nem tudott írni, pöngetni viszont elég jól, úgyhogy a szövegeit leírták a sriblerek, akik papírszagot árasztottak, és nem voltak nagyon attraktív figurák. Más kérdés, hogy a textus egész jól megállt a lábán Walter sex-appealja nélkül is, évszázadokon keresztül.
Weiner Sennyey Tibor: Tehát amellett kardoskodsz, hogy a költészet inkább az oralitáshoz kötődik, mint az írásossághoz?
Lackfi János: Nem feltétlenül, én mindkettőt szeretem. Egyes verseket jól elő lehet adni, másokat kevésbé. Van, amit dudorászva kell ízlelgetni, van viszont, amit papíron újra- és újraemésztve. Úgyhogy épp ilyen fontos a könyv, a lakásban állandóan belebotlasz, kinyitod, leülsz, lefagysz, olvasod vég nélkül, egy vagy két történet erejéig, egy örökkévalóságig... A papír nem áll ellentétben az élőszóval, mindkettő másként fontos. De akinek kedve van hozzá, megéri kilépni a papírból, sokat ad az embernek! A költészetnek is, hiszen rendszeresen viszem mások verseit magammal…
Weiner Sennyey Tibor: Milyennek látod a többi fiatal kortárs költő helyzetét?
Lackfi János: Nem jobb, nem rosszabb, mint máskor. Óriási a csatazaj, kevésbé hallatszik a megszólalás, főleg, ha halkabb, például a középnemzedékben. Generációmból például Szakács Eszter, Gál Ferenc, Ács József, G. István László és mások nagyon erős hangon írnak, mégsem hallatszik eléggé, mert nem eléggé látványos vagy harsány, amit csinálnak…
Weiner Sennyey Tibor: Úgy érzed, ez az agresszív költők korszaka?
Lackfi János: Aki tud egy kis zajt csapni, arra jobban odafigyelnek a tolongásban, beleértve magamat is, hiszen hasonlóval próbálkozom. Remélem, hogy a szó pozitív értelmében, de ezt mindenki maga ítélje meg. Van, akinek más a szimpatikus, de az emberek többnyire szeretik, ha valaki értelmezi, átadja, összecsomagolja nekik egy kicsit azt, hogy mi a költészet, honnan jön, hová megy, miből lesz. Tavaly nyolcvan helyen jártam az országban, általános iskolákban, könyvtárakban, gimnáziumokban, óvodákban, idősek otthonában egyaránt. Mennyi is egy előadóest időtartama? Egy óra, egy és negyed óra, másfél óra… Nos, ennyi időnk van, hogy dadogjunk, szerencsétlenkedjünk, gőgösen elnézzünk a tudatlanok feje felett, vagy éppen megpróbáljuk átadni a lendületet, keresni a kontaktust. Ez a választás!
Weiner Sennyey Tibor: A Művészetek Völgyében is hallottunk egy előadást, ahol nagyon szimpatikus volt, hogy a hétköznapokból emeltél ki olyan elemeket, melyekben a poézis valamilyen formában megragadható. Ennek a célja az, hogy a költő akkor 3D-s legyen?
Lackfi János: A költő nem marslakó,
nem nagyobb „észak-fok, titok, idegenség”, mint bármelyikünk. Nem holmi szederjes szájú őrült, hanem csak Mr. Bárky, aki ugyanabban a valóságban él, és hasonló dolgokat vesz észre, mint minden érzékeny ember. Nemes Nagy Ágnes azt írja, hogy a focirajongó gólöröme, a szerelmesünkre vetett pillantás, vagy a háziasszony által napfénybe fordított, megtörölgetett alma szemlélete olyan észlelet- vagy érzelemtömbök, amelyek emberileg kezelhetetlenek, vagyis túlnőnek a pillanaton, már-már „passzív” versek. Ő mondta azt is, hogy a költészet kétpúpú teve, egyik púpja ez a fajta világ-ámulat… a másik persze a szakmai tudás, a megformálás tökéletlenségével való szüntelen küszködés. Vagyis valahol mindenki költő, de nem mindenkinek ez a szakmája.
Weiner Sennyey Tibor: Milyen céljaid vannak most?
Lackfi János: Mindenféle műveket tartok egyszerre a tűzben, szeretnék hosszabb elbeszéléseket írni, most éppen sikerült is egynek a végére járni, majdnem kisregény lett. Egy őrült szobrászról szól, pár napja szikkasztom, pihentetem, és bár úgy érzem, jól sikerült, nem merem újraolvasni. Félek, ki ne derüljön, nem ér egy kalap kutyafülét se. Lenne egy dagi regényem is, szegénykém, harminc fejezetnyi, és már sok minden kész van fejben, de idő kellene hozzá. Még egy csomó meglepetést tartogat a számomra. A mesékből több kötet pihen parkoló-pályán, nem tudom, melyik fogja beelőzni a másikat, mindenesetre nagy lendülettel vetném bele magam bármelyikbe, csak hát, ugye, a penzumok... Több helyen blogolok, megy a tanítás, a haknik…
Boldog Zoltán: Nagyon érdekelne az a vállalkozás, amit Lovasi Andrással együtt vittetek véghez. Miért érezted szükségét annak, hogy a könnyűzenébe is belekóstolj?
Lackfi János: Ez nem is annyira szükségszerűség volt, inkább véletlenszerű mintázatok adódtak össze CD-kötetté. Aki a dalokat írta, Heidl György, a pécsi esztétika-tanszék vezetője, Szent Ágoston-fordító, Lovasi András ifjúkori zenésztársa. Negyvenes éveiben elkezdett újra zenélni, és pont a verseim akadtak a kezébe. Feldolgozott párat, aztán elkezdték hangszerelni, felénekelni, s amikor összegömbölyödött a terv, akkor elvitték megmutatni a patinás Hangzó Helikon sorozatot szerkesztő Gryllus Daninak. 2007-ben jelent meg, és azóta aranylemez lett az anyag. Az ex-After Crying-os Vedres Csaba billentyűzik rajta, a számos helyen zenélő Gáspár Gergő dobol, Péterfy Bori basszusgitárosa, Drapos Gergő, valamint Szabó Attila, a Csík zenekar itt szólógitározó prímása is fantasztikusan játszanak. A projekt utazóképes is, és bár nehezen jön össze a sok helyen zenélő sok muzsikus, már legalább tizenöt koncertet adtunk. Mondom én, aki csak olvasok és magyarázkodom néha a számok között.
Boldog Zoltán: Nemrég a 30Y énekesével, Beck Zolival készítettem interjút, és azt mondta, hogy ne keverjük össze a könnyűzenét és a könnyűzenei dalszövegeket a lírával, mert az teljesen más, másképp hat, másképp épülnek fel a rímek, a sorok. Te hogy látod ennek a kettőnek a viszonyát?
Lackfi János: A dallal együtt születő, tehát nem a papír felől érkező szöveget nagyon sokszor az előadóművész személye, illetve magának a zenének a lüktetése hitelesíti. Az enjambement például több ezer éves költői találmány. Lovasi Andrásnál az a fantasztikus, hogy ennek alkalmazása ellene megy a zenének, egyik sor húzza maga után az a másikat. Önmagában ez költészetileg nem tekinthető forradalminak, ám a zenével együtt új hangütést jelent, a közönség és a szakma áttörésként értékeli, mind együtt skandáljuk: „nem veszel bugyit, hogy tiszta / legyél az Akropoliszra”. A klasszikus dalszövegekben szinte tabunak minősül az ilyen provokatív áthajlás: egy sornak faltól falig kell érnie, kész, passz. Azt a tapasztalatot, hogy a befejezetlenségben van valami izgalmas, mondhatni, izgató, a zenerajongók ezrei elsőként a Kispállal értették meg. Ráadásul egy olyan dalban, amely éppen a halálról, a végső, nagy félbemaradásról szól, még ha holmi bugyikon keresztül is…
