Irodalmi Jelen

Pannonius veszedelme? - Kritika Szentmártoni Szabó Géza Parthenope veszedelme című könyvéről és hibajegyzék

2011. május. 13. - 09:49

A fordítás tehát (különösen a panegyricus) nagyon sok helyen érthetetlenre és magyartalanra sikeredett, ez azonban nem csupán a túlzott formahűségnek köszönhető. A fordítónak sajnos számos helyen nem sikerült megfejtenie a latin szöveg értelmét, bántó és időnként alapvető hibákat vétett, amelynek köszönhetően sokszor egész epizódok, nagy erejű hasonlatok, költői képek sikkadtak el. - Kritika Szentmártoni Szabó Géza Parthenope veszedelme című könyvéről és hibajegyzék

Pannonius veszedelme?

Szentmártoni Szabó Géza, Parthenope veszedelme. Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2010. p. 170.

A 2009-es év magyar irodalomtörténeti szempontból legnagyobb, ebben a tudományágban talán kissé szokatlanul, ám teljesen megérdemelten hatalmas médiavisszhangot is kiváltott szenzációja a Janus Pannonius által 1452 végén írott, mindezidáig csak egyetlen csonka példányban ismert Renatus-panegyricus, vélhetően teljes szövegének Szentmártoni Szabó Géza általi felfedezése volt (hála néked, google-books – mint arról a szerző a felfedezés publikálását követően több helyen is beszámolt, a lavinát a Correspondance historique et archéologique 1898-as évfolyamának hasábjain, Un poème inédit sur René d’Anjou címmel megjelent, egy ismeretlen nápolyi kéziratról szóló rövid közlemény indította el, amelyet a digitális forradalomnak hála, a fent nevezett keresőprogram teljes terjedelmében megjelenített a megfelelő kulcsszavakat beíró kutató előtt, aki így választ adhatott az egykori francia történész által nyitva hagyott kérdésre az egyébként XIX. századi kézirat tartalmának eredeti szerzőjét illetően).
E felfedezést röpke félév múlva egy újabb követte: folytatva a nápolyi trónját 1442-ben elvesztő, ám annak visszaszerzését éppen 1452 táján újra fontolgató Anjou René körüli kutakodást, Szentmártoni Szabó Gézának ezúttal egy száz hexameterből álló, a Renatus-panegyricusszal közel egyidőben keletkezett, Szent Móricról írott dicsőítő költemény szintén Janus Pannonius általi szerzőségét sikerült igazolnia, meggyőző külső és belső érvek alapján. (A két költemény természetesen szorosan összefügg. Szent Móric volt az Anjou René által 1448-ban újraalapított Holdsarló-rend védőszentje, a róla szóló dícsérő költemény pedig egy olyan, 1453-as keltezésű, gazdagon díszített, jelenleg Párizsban található kéziratos kódexben maradt ránk, amelyet Janus patrónusa, akinek buzdítására egyébként a panegyricus is keletkezett, a velencei Jacopo Antonio Marcello dedikált Anjou Renének.) Szentmártoni Szabó Géza mindezzel rövid idő alatt összesen 651 sorral tudta gazdagítani a Janus Pannonius-életművet, amely nem csupán egyénileg óriási teljesítmény, de egyúttal hatalmas előrelépést és némi vigaszt jelent a teljes kritikai kiadást sajnálatosan még mindig nélkülöző Janus-filológia, illetve általában a magyar és az európai reneszánszkutatás számára is (a kutatástörténetről lásd: Békés Enikő, Janus Pannonius: válogatott bibliográfia, Bp., Balassi Kiadó, 2006).
A Parthenope veszedelme. Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből cím egy gyűjteményes kötetet takar, amely a szerző közelmúltban írott és részben már megjelent Janus-tanulmányait, valamint legfontosabb összetevőként, az újonnan felfedezett költemények részben szintén publikált szövegét tartalmazza latinul és magyarul, saját fordításban (leszámítva a panegyricus már ismert és Kerényi Grácia által lefordított részét) és jegyzetekkel ellátva. (A Renatus-panegyricus latin és magyar szöveggel elsőként a Jelenkor 2010 februári számának mellékleteként, Jankovits László rövid bevezetőjével jelent meg. A Szent Móric-laudatio azonban – lévén, hogy éppen abban az időben került elő – ebbe a számba már nem fért bele.)
A címadó kezdő tanulmány (Parthenope veszedelme) lényegében az Anjou Renéhez írott Janus-költemények felfedezését publikáló két előadásnak az összeszerkesztett változata (nincs jelezve ugyan, de a cezúra világosan megállapítható a 22. oldal első bekezdésénél). Valószínűleg ennek köszönhető, hogy ebben a fejezetben csak elvétve találunk magához a szöveghez fűzött tárgyszerű megállapításokat, a szerző nem bocsátkozik filológiai fejtegetésekbe, hanem elsősorban a felfedezés körülményeibe avatja be az olvasót, illetve röviden ismerteti a költemények tartalmát.
E tanulmányt követi a Renatus-panegyricus és a Szent Móric-laudatio latin és magyar szövege. A szövegközlést a rövid kommentárral ellátott tárgyi és filológiai jegyzetek követik (ebben a megosztásban: a Renatus-panegyricust szinte kizárólag tárgyi jegyzetekkel, míg a Szent Móric-laudatio-t egy antik reminiszcenciákból álló gyűjteménnyel egészítette ki a szerző), illetve a laudatio-hoz fűzve, Szent Móric legendájának az Érdy-kódexben ránk maradt XVI. századi magyar fordítása (Szent Móric mártírnak és ő társainak innepéről).
A kötetet Szentmártoni Szabó Géza máshol, 2007-ben és 2008-ban már publikált három tanulmánya zárja, kötetbeli sorrenden: Janus Pannonius Feronia forrásánál. Jegyzetek egy hatodfélszáz esztendeje írott elégiáról a Reneszánsz év jegyében; Janus Pannonius szülőhelyéről; Janus Pannonius és a szekszárdi apátúr. Nem véletlenül bontotta meg az időrendet a szerző, hiszen a Galeotto Marzio szülővárosában, Narniban található Feronia-forrásról írott elégia kapcsolódik legszorosabban az újonnan felfedezett költeményekhez, amennyiben a Renatus-panegyricus nápolyi kézirata ezt a költeményt is tartalmazza. Fontossági sorrendben ezt az esszét követi a költő varasdi származása mellett meggyőzően érvelő tanulmány. Az utolsó tanulmány az önmagát kasztráló szekszárdi apátról szóló, a 2006-os kritikai kiadásban kétes hitelűnek minősített epigramma eredetisége mellett sorakoztat fel figyelemre méltó érveket.
A kötet legfontosabb összetevője, kimondva-kimondatlanul, ahogy már fentebb is megállapítottuk, a két újonnan felfedezett szöveg, és annak magyar fordítása, amelyet maga Szentmártoni Szabó Géza, mint azt a jegyzetekből megtudjuk, 2009. június 22. és szeptember 25, valamint 2010. január 29. és február 22. között készített el. E mondatok véglegességet sugallnak, jóllehet a két fordítás korántsem tekinthető lezártnak, sőt, e sorok írójában a latin változatot olvasva is néhány helyen kétségek merültek fel a szöveg emendatio-jával kapcsolatosan (a problémás helyek helyes olvasatának kialakításában ugyanakkor talán segítséget nyújthat, hogy, mint arról hallomásból tudomást szereztünk, Szentmártoni Szabó Géza időközben kijutván Nápolyba egy újabb, régebbi panegyricus-kéziratot talált).
A legfontosabb ezek közül a II. könyv 23. sorára vonatkozik: Maiora en nostro surgunt miracula saeclo. Ez egyike annak a három sornak, amely a már eddig ismert szövegtestbe illesztett be a 2009-ben felfedezett nápolyi kézirat alapján a szerző. A probléma szerintünk az, hogy egy olyan közbevetés, amely egyrészt felesleges, másrészt megszakítja gondolatot, a közbevetés nélkül tökéletesen összeilleszthető: ókori Róma ne kérkedj többé Regulusoddal (Attilium prisci cessent iactare Quirites; 22. sor) mert neki nem kínáltak királyi diadémot azért, hogy ne térjen vissza (Nam, si despicimus, non illum in vincla reverti/cum tantum oblatum censu diadema vetabat. 24-25. sor), magyarán, Renének még a pun hadifogságba visszatérő M. Atilius Regulusnál is több volt a vesztenivalója. A közbevetés amiatt is felesleges lehet, mert e sor nélkül és a disztichonos ajánlásokat leszámítva, a költemény éppen 1000 hexameterből állna, és talán az erre a terjedelmi korlátra irányuló eredeti költői szándék meglétét erősíti az is, hogy a Szent Móric-laudatio történetesen éppen 100 hexametert tesz ki.
Sajnos nem mehetünk el szó nélkül a fordítás mellett. Vitatkoznunk kell ugyanis Jankovits László azon megállapításával (Jelenkor 2010. februári számának melléklete, 2. o.), hogy ez a szöveg „méltó kiegészítése” lenne Kerényi Grácia munkájának, amelynek veretességét az is ékesen bizonyítja, hogy még az eredeti sormetszeteket is betartja. Szerintünk az, amit Jankovits a fordítás legnagyobb erényének tart, egyben annak legnagyobb hibája is: a szöveg olvasása közben az volt az érzésünk, hogy a fordító a formai követelmények oltárán többnyire feláldozta azt, ami minden fordítás – lett légyen vers vagy próza – célja: az érthetőséget és, nincs erre jobb szó, a magyarosságot. A magyar nyelv alkalmas ugyan az időmértékes vers visszaadására, de ez nem jelenti azt, hogy minden eszköz, ami a latin időmértékes verselésben stilisztikailag és grammatikailag alkalmazható, az egy az egyben átültethető lenne a magyarra is, mert sokszor ami a latinban még megvalósítható költői eszköz, az a magyarban már többnyire az érthetőség és a gördülékenység rovására menő, zavaró tényező.
A fordítás tehát (különösen a panegyricus) nagyon sok helyen érthetetlenre és magyartalanra sikeredett, ez azonban nem csupán a túlzott formahűségnek köszönhető. A fordítónak sajnos számos helyen nem sikerült megfejtenie a latin szöveg értelmét, bántó és időnként alapvető hibákat vétett, amelynek köszönhetően sokszor egész epizódok, nagy erejű hasonlatok, költői képek sikkadtak el. A nyomdába adás előtt mindenképpen ajánlatos lett volna egy értő szemű lektornak megmutatni a szöveget, amely ebben a formájában bizony alapos átdolgozásra szorul. Reméljük, ebben az átdolgozott (vagy netán újrafordított) formájában kerül be a jövőbeni gyűjteményes kötetekbe, és a latinul nem értő közönség is hamarosan teljes pompájában élvezheti ezt az egyébként nagyszerű költeményt.
Hangsúlyoznunk kell: eszünk ágában sem volt, hogy mindezzel a felfedezés jelentőségét, vagy a felfedező vitathatatlan érdemeit kisebbítsük. Abban a reményben közüljük az itt leírtakat, és egy recenziónál talán szokatlan módon, a fordításhoz kapcsolódó hibajegyzéket, hogy egy valóban kritikai szöveg, és az azon alapuló, pontos műfordítás mielőbbi létrejöttében segédkezhettünk.