Mi rejtőzhet még a főnevek, jelzők mögött…?

Acsai Rolandról számos anyagot őriz a net és a könyvkiadás, hiszen olyan szerzőről van szó, aki verses és prózai művekkel, gyermekirodalommal, átiratokkal és drámákkal is foglalkozik, de nyilvánvaló, hogy elsősorban költőnek született, és aszerint is él, tervezetten és szent céltudatossággal, miként az igaz elhivatottak. Ezért lehetnek, alkotásaiból is kitetszik, olyan sűrű szövetűek a hétköznapjai, a megélhetési vállalások mellett valódi hivatása, a versszerzés időtlenné kalibrált negyedóráinak hajnali-koraesti rítusaival. Ilyen a lassú élet titka, bármilyen feladathegyeket görgessen is az ember elé az értetlen külvilág. Merthogy ott van még az a több tucatnyi fordításkötet, olyan, talán nem szépirodalmi, de bizony a kortárs literatúránál is számosabb és eltökéltebb közönséget vonzó szubkultúrák rajongói számára, akik olvasói ízlését saját magukon és Acsain kívül valószínűleg más alig értheti. Ha munkássága pusztán „effélékből” állna, akkor is komoly tiszteletet érdemelne. Persze az (utánaszámolva) közel ötven kiadvány szerzői között azért felbukkan Tolkien, vagy George R. R. Martin is (finom kényszer, szelíd göröngyök vezetnek a siker felé…), és Acsai saját művei között is akad egy posztapokaliptikus disztópiának nevezett kisregény (Csonthavazás), amely stílusában némi rokonságot mutat lefordított munkáival.

Tehát a költészet – vissza hozzá, és el nem hagyva sosem –, az Acsai-féle hármasok öröknek tetsző sorjázásai, az egyre klasszicizáltabbá váló formavilág kialakulása több mint irodalmi érdekesség, és tanulmányozásra érdemes az eddigi életművön belül. Sokszor kapunk verses történeteket, lírai következtetéseket, gyakori az ősz, a múlt, a köd, az öngyújtóláng, mint lélekvezető, és ciszternák, lichthófok, Zugló és Abony mára már alig létező helyszínei, fényképszerű villanásokban, nézzük akár a régi vagy a legfrissebb köteteket: „Kisgyerekek kubikos taligával a sárban, a téren, / furcsa ruhákban, persze mezítláb, és kalapokban, / hintónál kocsisok tanakodnak, az utca kihaltabb,/ mint most, gémes alatt alig állnak, a laktanya mellett, / rongyaikon szakadások a foltok alatt, s kikopott szív...” (Tűnt analógon) Egyszerre mai és szinte újholdas hang, lazán kezelt metafizikai pillanatok, tematizált transzcendens érzelemvilág, a megfejthetetlen jelenvalóvá tétele, „Ahogy megdöbbent minket, lét-elemien, hogy mi van még a főnevek, jelzők mögött… Teljesen öntörvényű, öntémájú, témáját a végsőkig föld-döngölően, föld-falón kimeríteni akaró (és tudó!) költészet…” – írja, még a Természetes ellenség idejéből fülszövegében maga a mester, Tandori. Nem rossz belépő a kortárs irodalomba, mint ahogy később sem szűkölködött értő elemzőkben, segítő pályatársak kegyeiben a szerző, aki a maga szelíd módján, szintén írt, sok év távlatából is olyan emlékezetes szakaszokat, bizonyítva rejtett sokoldalúságát, melyeket akár egy könnyed tandoris ballada(részletként) is kihallhatunk. „Hová tűnt ez-az? Folytassam a sort? Az évek, napok, a kertek, a felhők, / s az idő, miből régen annyi volt? // Benneteket el milyen kéz rabolt?” (Rigó-villanella) Volt tehát figyelem, kölcsönös érdeklődések, és persze számos emlékezetes felütés is, mint például az Alagútnapok kötet nyitóversében, ahol egy csapat fecskét nyel el a kémény torka, egy ezredfordulói, kerengve alvó meteoritokkal teli városszéli tájban.

A Szellemkócsagok és más, későbbi időkben született kötetek természeti motívumai illusztratív szerepük mellett a versek metafizikai tengelyévé válnak, talán emiatt nevezhetik némelyek, csúf kifejezéssel, „öko-poézisnek” is ezt a költészetet. Ha kígyók, szalamandrák, kerubok és hasonló lények nyüzsögnének Acsainál, akkor bizonyára mitikus-biblikus szerzőről beszélnénk, de nem biztos, hogy igazunk lenne. Az állatok, növények, égi jelenségek a szemlélet közvetítői – a képiség kontemplatív élmény, valahol a lírai szubjektum létfilozófiai törésvonalait is kirajzolja. Másrészt a gyermekkorból megőrzött látni tudás képességét, mely feldolgozatlan állapotban, például nem „igazi” művészember esetében bizonyos problémák forrása is lehet. Acsai a nyelvet természetes módon használja, és közben alaposan megfigyeli, tárgyiasítja, jobb pillanataiban időn kívül helyezi. „Hófelhő takarta a mennyei sereget, / Amiben a sárkány ellen ott küzdenek / A mi védőangyalaink is, akiket talán / Ugyanúgy hívnak, mint bennünket.” (Máté, Márk és Lukács) Az elmúlás, az időbeli elbizonytalanodás nála részben tematizált jelenség, és valamiféle nyelvi konstrukció belső logikájának kivetülése. Tehát az említett „főnevek, jelzők mögötti világ”, ahol, Acsai esetében legalábbis, nem kell direkt kortárs irányulásokat, még kevésbé megfelelni akarást keresni. Ez a nyelvi aszkézis sokszor afféle minimalista metafizikát hoz létre, amelyben az olvasóra lesz rábízva, hogy mintegy kedve szerint belakja a verset, annak „valóságait”. Nem szimbólumokat és allegóriákat keres a szerző, hanem tényeket a valóságról: „...mint / A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten, / És nem példáznak semmit az / Idő múlásán és önmagukon kívül, // Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás / Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek / Össze veled, ahogy az esőcseppek // Sűrű öltései az eget a földdel.” (Szerelmes vers)

A versbeszéd gyakran a belső monológ és a meditatív líra határmezsgyéjén mozog. A textualitás finom játéka is megfigyelhető: bizonyos szintű vizualitás témaként és formaalkotó elemként is jelen van, gondoljunk a jellegzetes Acsai-féle szakaszok szinte mániákus használatára, melyek egyszerre adnak lüktető szabadvers-feelinget a szövegeknek, és olykor laza rímekbe burkolt lehatároltságokat is. Bizonyos versekben a tudatos szerkesztettség esztétikai gesztus, és a szemlélet mélységi dimenzióit is megnyitja. A Góré című kötet ciklusonként változó versformái könnyed és filozofikus stílusban, a költőtől megszokott magas technikai tudással szólítják meg közönségüket. Az első részt a különféle hosszúságú háromsorosok alkotják, azután az Alkaiosz novemberben következik. Az ősi forma modern hangvétellel: „Az algoritmusát a magányos ág. / Az alga ritmusát az a látomás / megírja: programozza újra. / Programozása az istenérve.” A következő versgyűjtőhely szabályos szonetteket tartalmaz, majdegy kiszóló, afféle gesztusköltészetként is tekinthető cím, Az ütemhangsúlyos verselés feltámasztása következik, befejezésként pedig a klasszicizáló strófákban írt Leoninusok. Acsai annyira jól kezeli a formákat és saját emlékidejét, a ritka pillanatokba való megérkezések egyszerű talányait, melyeket végérvényesen csak az olvasó oldhat fel önmagában, hogy ha ez a bizonyos olvasó figyelmes, a szerzőtől minden poétikai fogódzót megkap, hogy hazatérjen ezekbe a szövegekbe. Zalán Tibor meghatározásával, „a családi költészet (rég várt) visszaemelése az irodalomba” történik itt, finom elmozdulásokkal. Egy élete deléhez, a pályacsúcshoz közel érkező férfi tűnődéseinek és nosztalgiáinak számvetéseit kapjuk, egy olyan korba jutott embertől, akit „nem tegez es nem magáz / a tükörnek hívott üveg” – és aki, a költőelődhöz hasonlóan, ha olykor szomorú, vizes síkra ér, tudja, hogy „a tejút helyén csiganyál van”, de ezredfordulói lelkülettel, tele mély empátiával a világ élőlényei felé, járja mégis, első jelentkezése óta konokul, mindig „nyakáig húzva a cipzárt” a maga külön ösvényeit.

Az életmű folyamán egyre hangsúlyosabbá váló szerkezeti tudatosság, az ismétlődő motívumok, a ritmizált sorstruktúrák, a forma kényszerein túl a világ leírhatatlanságának allegóriái lehetnek. Itt megjegyezhetjük, hogy Acsai elemző, esszéíró kísérletei szakmabeli elszántságot mutató, főként játékos és egyszerre határozottan komoly vállalkozások. Újabban felbukkanó műhelybejegyzéseiben mintha a maga módján folytatná a Szepes–Szerdahelyi-féle Verstant, sőt, nyomozati munkát is végez, például Weöres Bóbitájának előképét Babitsnál találja meg. Az életművön belül fontos szerepet játszanak a gyerekversek, mesék és színházi átiratok – amelyekben egy szintén játékosabb, néhol humoros, gyakran öniróniával fűszerezett hangot használ. A gyerekversek nem infantilisak, inkább filozofikusan tréfásak, afféle kortárs Ezópus-mesék versbe öntve. A versformák zeneisége, ölelkezve a prozódiával, a ritmusjáték, az alliterációk és a néha egészen dadaista képsorok azt a nyelvi szabadságot hirdetik, ahol a jelentés nem rögzített, hanem ahol a költő – kicsit az olvasó tetszésvilágát is felhasználva – elképzeli, hogy milyen lehet a gyermeki látásmód. És gyakran valóban olyan, ahogy elképzeli. Ezek az apaversek lírai tripla-csavarként működnek: egyszerre privát, kissé szentimentálisan önvizsgálódó és parodisztikus alkotások. A gyermeknézőpont és az apai önreflexió összeér bennük – hisz mit kezdjen magával egy érzékeny férfi, akinek lánygyermekei vannak, és megpróbálja naponta versekbe fogalmazni ezt a boldogító élményt és lírai problematikát? Annyi mindenesetre megállapítható, hogy némely szöveg minden, csak nem gyermekvers, ettől függetlenül persze kiváló: „Tavasz-rügyek márciusban, / Minden rügy megannyi rejtély. / Teljességről mit sem tudtam, / Mielőtt te megszülettél.” (Elefánt) Mint ahogy persze még kevésbé azok a következő sorok: „Az újszülöttek karoló-reflexe / Működni kezd. Ilyenkor kit ölelne Magához? / Bárkit, aki segíthetne? / Bennünket? Vagy önmagát karolná? / Érintést csak érintés tesz jóvá?” A lírai én folytonos átalakulóban van, maszkokat ölt, néha egy plüssmackó alakját, máskor egy fáradt, de ironikus családapa hangján beszél, aki jó férj és gondos szülő akar lenni, miközben ebbéli szándékait is alaposan megfigyeli, lajstromozza.

Legújabb kötete, a Gerlefény újabb esszenciája az Acsai-lírának, amely „újabb klasszicizmussal gazdagítja sóvár ízlésünket, közös eszméletünket” (Halmai Tamás). Balladák, villanellák, szapphói szakaszok, szonettkoszorú és ezer más műfaji, költői stíljáték, súlyos tollú csendéletek: „Némaság dallamtapadása ősszel, / csend a tó mellett. Pihetoll a vízen. / Úgy lebegne egymaga, mint az élet, / semmibe vetve. (Dallamtapadás) És hétköznapi történetek versbe fogódzva, emléksorok Mányoki Endréről, családi jelensorok, egy apa-költő hajnali-koraesti rítusainak nem hivalgó könnyed gyűjteménye, aki életét költészetté emelte, s teszi ezt még, remélhetjük, újabb hosszú évtizedeken át.

Nyitókép: Acsai Roland Szellemkócsagok című kötetének borítórészlete (L’Harmattan Kiadó, 2017).