Irodalommá tett bűnesetek – Ferdinand von Schirach Bűnös? című kötetéről
Schirach azt a határt kutatja, ahol a jog egyébként jól működő rendszere meginog, és helyébe vagy az emberi együttérzésnek, vagy éppen az egyszerű tisztánlátás vezérelte elmarasztaló ítélethozatalnak kellene lépnie. – Vincze Ildikó írása
Irodalommá tett bűnesetek
– Ferdinand von Schirach Bűnös? című kötetéről
A 2009-ben debütáló Ferdinand von Schirach nem is annyira történeteivel, mint önnön személyével okozott igazán nagy meglepetést, hiszen praktizáló ügyvédként, közéleti személyiségként saját eseteit írta meg, a jogszolgáltatás mindkét oldalát ismerők tudásával felvértezve. Schirach objektivitásra törekvő, mindentudó narrátorként van jelen szövegeiben, kivétel nélkül az elkövetőket teszi meg főszereplőnek, mindeközben viszont minimális eszközökkel önmagáról és a joggyakorlat kétségbeejtő velejáróiról is tanúvallomást tesz.
Az egyes novellák stilisztikai szempontból feledhetők ugyan, és műfajuk is valahol a dokumentarista és a szépirodalmi novellák köztes terében mozog, de az kétségtelen, hogy a kötet igazi szakértelemmel szerkesztett. A nyitó és a záró novella a maguk megható és szívszorító történeteiben a szerző meghatározó viszonyulását – esetei nagyrészt jogfilozófiai természetűek – is magukban foglalják, emellett végpontjai a mélyből a katartikus élményig vezető útnak, amelyen optimális esetben az olvasó végigmegy. (Mindezt hatásvadászatnak is lehetne nevezni, de hívjuk inkább profizmusnak, a szó pejoratív vonatkozásait pedig ki-ki odagondolhatja kedve szerint).
Schirach könyvét minden bizonnyal hálás témája repítette csúcsra, de itt-ott azért kiviláglik a szerző íráshoz való jó érzéke is. A sors fintora talán, hogy miközben az ügyvédből lett író nyilvánvalóan törekszik nem leragadni az egyszerű esetleírások szintjén, éppen azok a szövegek a legjobbak, amelyekben tömör, filmes narrációt idéző, puritán technikai megoldásokkal él. Jó példa erre a kötet egyik legsikerültebb darabja, A cselló nyitóbekezdése, amely szépen előrevetíti az apjuk kegyetlen neveltetése által lelki roncsokká vált testvérpár történetének egész problematikáját: „Tackler szmokingja világoskék volt, az inge rózsaszínű. Tokája ráfolyt az inge gallérjára és csokornyakkendőjére, a zakó megfeszült hasán, és ráncokat vetett a mellkasán. A lánya, Theresa, és a negyedik felesége között állt, mind a ketten magasabbak voltak nála. Bal kezének szőrös ujjai a lánya csípőjére fonódtak. Mintha csak egy fekete pók feküdt volna rajta.”
Felismerhető tehát a szerzői tudatosság, ám teljes siker ritkán koronázza ezt az igyekvést: a novellák többsége ugyan könnyen olvasható, élénk, és gyakran tetszetősen az olvasóra bízza a hézagok kitöltését, stilisztikailag mégis szétesnek, és majdnem minden esetben túlírtak. Mintha az író szikárságra való törekvésében éppen maga ellen dolgozna. A kötet egész megjelenése is csak erősíti ezt. 11 meglepő bűnügyi eset. Tájékoztat az alcím. A fülszöveg aztán még tovább növeli a hatást: „Ferdinand von Schirach saját praxisából válogatta össze a kötetben szereplő tizenegy meglepő jogi esetet. A hihetetlen, de igaz történetek szereplői a mai társadalom látszólag hétköznapi figurái.” Rögtön ezután pedig a Heisenbergtől vett – vajon miért annyira divatos a kvantumfizika irodalmi körökben?! – mottó: „A valóság, amelyről beszélhetünk, soha nem csupán maga a valóság.” És ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy az olvasó teljes meggyőzéséhez, hogy itt nem csupán érdekes bűnügyi esetek lettek ponyvára vetve, a könyvet Magritte híres festménysorozatának mondata zárja: „Ceci n'est pas une pomme.” Mindezt figyelembe véve az eredeti cím (Verbrechen) magyar fordításának szuggesztív kérdőjele már tényleg sok.
Mindenki megértette tehát, hogy a tárgyalt történetek soha nem egyszerű jogi esetek lesznek, ahol kétségek nélkül ítélet lenne hozható. Schirach azt a határt kutatja, ahol a jog egyébként jól működő rendszere meginog, és helyébe vagy az emberi együttérzésnek, vagy éppen az egyszerű tisztánlátás vezérelte elmarasztaló ítélethozatalnak kellene lépnie. Legyen szó pitiáner tolvajok alvilági tortúrájáról, kényszerképzetes állatkínzásról, féltékenységből elkövetett gyilkosságról, vagy éppen egy megfejthetetlen kilétű, rejtélyes áldozatról, minden sztori a jog rendszerének kiküszöbölhetetlen hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Egy nyilvánvalóan szándékosan elkövetett bűntényt egészen más fénybe állítanak olyan tényezők, mint az elkövető egyénisége, életkörülményei, indítéka, a jogszolgáltatók személyisége. Schirachot pedig éppen ez érdekli igazán. Elbeszélései inkább az elkövetések hátterét, mintsem magát a jogi procedúrát tárják fel. Hogyan jut el egy testvér vegetáló öccse meggyilkolásáig, miért darabolja fel egy férfi gondolkodás nélkül a lakásában talált hullát, vagy miért követi el valaki elkeseredésében a világ egyik legszánalmasabb bankrablását. Még abban a történetben is (A sün), amely éppen a bíróság furfangos félrevezetéséről szól, előtérbe kerül a szerzőnek e célkitűzése. „Karim bűnözőkből álló családban nőtt fel. (…) Az iskolatársai – egy városi integrációs programnak köszönhetően az első osztályban 80 százalék külföldi volt – ugyancsak kinevették, ha valamit megpróbált megértetni velük. Általában ők is elverték, ha túlságosan másmilyennek tűnt a szemükben. Karim tehát rossz dolgozatokat írt. Nem maradt más választása. Mire tízéves lett. Egy tankönyvből már mindent megtanult a sztochasztikáról, az integrálszámításról és az analitikus geometriáról. A könyvet a tanári könyvtárból lopta. (…) Akárcsak az összes fivére, még a legidősebb is, aki már 26 éves volt, ő is anyjával lakott; apjuk nem sokkal Karim születése után meghalt. A család egy hatszobás lakásban élt Neuköllnben. Hat szoba tíz emberre. Karim volt a legfiatalabb, neki a lomkamra jutott.”
Schirachban van valamiféle meghatóan idejétmúlt hasonlóság a hatvanas évek különféle szubkultúrákat megismertetni kívánó krimiirodalmához (lásd a bevándorlók lakta negyedek világát is bemutató Tanata csészéje, Szerencse, vagy A tüske című novellákat) és a leginkább a kilencvenes években hódító, az átlagemberek megrendítő tragédiáit feldolgozó tévéfilmek ambíciójához (például A cselló vagy Az etióp). Nem leleplezni kíván, vagy vádaskodni, egyszerűen csak felmutatni a jog- és igazságszolgáltatás szinonimákként használt fogalmának olykor fennálló különbözőségét. Noha efféle történetekről minden bizonnyal hallania kell az embernek, a témát annyira elnyűtte megannyi tévéműsor és bulvárlap, hogy a szerzőnek valami igazán bravúrosat kell produkálnia, ha nem csak egyszerűen meghökkenteni akar, hanem maradandó élményt okozni. Márha Schirachnak volt egyáltalán egyéb célja a „11 meglepő bűnügyi eset” egyszerű közzétételén túl...
Ferdinand von Schirach: Bűnös? – 11 meglepő bűnügyi eset. Partvonal, 2010.
Vincze Ildikó
Kapcsolódó anyag:
