A tervek szerint ősszel mutatják be Az ember tragédiája több mint húsz évig készült rajzfilmváltozatát, s ez várhatóan egybeesik majd az alkotó közelgő 70. születésnapjával. Beszélgetésünk során visszanyúltunk a kezdeteknél is korábbi kezdethez.

 

 

 

 

 

 

 

 

Rajzfilmek, jelképek, kultúra egy

életen át:

Interjú Jankovics Marcellel

 

Jankovics Marcell (Kossuth-díjas grafikus, rajzfilmrendező, forgatókönyvíró, kultúrtörténész, kultúrpolitikus).

A Pannónia Filmstúdióban került kapcsolatban a rajzfilmes világgal, 1965-ben lett rendező. Előbb a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanított animációt. 1994-ben lett a Pannóniafilm ügyvezető igazgatója, majd a Magyar Iparművészei Egyetem magántanára. 1998 és 2002 között a Nemzeti Kulturális Alap, illetve jelenleg az NKA Bizottságának elnöke.
Rajzfilmjeiben feldolgozta a magyar mese- és mondavilág kincseit (Ének a csodaszarvasról, Mondák a magyar történelemből, Fehérlófia, Magyar népmesék), illetve olyan feledhetetlen rajzfilmek alkotója, mint a János vitéz, a Kacor király, a Lúdas Matyi vagy a Gusztáv-sorozat.
Sisyphus című művét 1974-ben Oscar-díjra jelölték, a Küzdők című alkotásával 1977-ben elnyerte a cannes-i fesztivál legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma-díját.
1987-ben fogott bele eddig legnagyobb vállalkozásába, Az ember tragédiája rajzfilmváltozatába, amely idén elkészült és bemutatója ősszel várható.
Jelképkutatással és művészettörténettel is foglalkozik, több kötete jelent meg a témában, melyek a szimbólumok hátterével, történetével foglalkoznak (A Nap könyve, Jelkép-kalendárium).
A hetvenéves alkotó retrospektív kiállítása az idei Kecskeméti Animációs Fesztiválon nyílt meg.

 

„Nem szerettem a Marcell nevet”

– A kecskeméti kiállításán láthattuk Kossuth Lajos 90 éves kori fotóját, amelyet az Ön nagyapjának, Dr. Jankovics Marcellnek dedikált. Mesélne pár szót erről a nagypapáról, és arról, miként került a család kapcsolatba Kossuth Lajossal?

– Nagypapám anyai részről Meszlényi. Nagyon korán meghalt az édesapja, Meszlényi Jenő nevelte, aki Kossuthnak volt a sógora. (Kossuth Zsuzsa hozzáment Meszlényi Rudolfhoz, aki a testvére volt Jenőnek, Kossuth pedig Jenő húgát, Meszlényi Terézt vette feleségül.) Közeli rokonság, atyafiság volt tehát a nagyapám és a Kossuthok között. Jenő bácsi esküvői tanúja Görgey Artúr volt, együtt voltak kacagányos testőrök Ferdinándnál. Az édesanyja Pozsonyba vitte nagyapámat még kisfiú korában, ahol óhatatlanul „beoltották” Kossuthra. Tizenhat évesen már Olaszországban töltött nyarakat – perfekt olasz lett, olaszul írt verseket. Később a 19. század egyik legnagyobb magyar hegymászója lett, Zsigmondi Vilmos és Eötvös Loránd mellett. Főleg a Dolomitokban mászott, hiszen az olasz kapcsolat adott volt.

1904 és 1905 között Fülek területnek volt 48-as párti képviselője. Kossuth Ferenc, az akkori 48-as Párt elnöke volt, az apám keresztapja. Ügyvéd volt, s bár a felvidéki arisztokrácia kitolt vele, mert nem fizette ki, nem volt szegény ember, futotta idejéből, hogy írjon. Könyvei közül én négyet tartok fontosnak. A Húsz esztendő Pozsonyban az egyetlen olyan mű, amelyik Trianon felvidéki következményeit dokumentálja, saját személyes élmények alapján. ’19-ben bevonultak a csehek, nagyapám húsz év múlva, ’39-ben repatriált, amikor már világosan látta, hogy nem kerül vissza Pozsony. A másik három kötete hegymászókönyv, a Sasfészkek, az Úttalan utakon és az Alpesek. De megjelentek versei, novellái és regényei is. Születtek új kiadások is, a Méry Ratio Kiadó vezetőjét, Méry Gábort úgy ismertem meg, hogy megkeresett, beleegyezem-e a Húsz esztendő Pozsonyban kiadásához. Az Alpeseket pedig a Fekete Sas Kiadó adta ki. Sikerült kicsit a nagyapám emlékét feléleszteni azzal is, hogy emléktáblát állíttattam a Pauler utca 19. számú ház falára. Elvitathatatlan érdemei vannak a két háború közötti felvidéki magyar kultúra istápolásában – ha idős emberekkel összefutok a Felvidéken, ők még jól tudják.

– Ön pedig folytatja a munkát…

– Igen, de ez Méry Gábor és a kiadója nélkül nem menne. Ő beszélt rá, hogy írjak szöveget A lőcsei Szent Jakab templom szárnyasoltárai című albumához. Hogy sorozat legyen belőle, arra meg én beszéltem rá. Öt felvidéki templom már megjelent. Most készülünk a hatodikra.

– Kiállításán olvasható egy idézet, amely szerint gyerekként unta a családi történeteket, utálta a nevét és a Kossuth-kultusz helyet juszt is Görgeyt és Széchenyit választotta példaképnek. Hogyan viszonyul ma mindehhez?

– Ez igazi gyerekes lázadás volt. De most is nagyon nehezen tűröm a hierarchiát. Ebben a szerepkörben, amiben most vagyok, ez borzalmas tehertétel. „Meg vagyok sértve”, ha kvázi államtitkári rangban nem fogad egy miniszter, nem válaszolnak levelemre, kihagynak döntésekből, nem egyeztetnek. Ez így volt ’98 és 2002 között is, de nekem az ügy most is fontosabb, lenyelem a békát, ha dühöngve is. Kicsi koromban ugyanez volt. A Marcell nevet azért nem szerettem, mert csúfoltak az iskolában miatta. Ki is törtem egy vasárnapi családi összejövetelen, utána oda kellett mennem a nagypapához kézcsókkal bocsánatot kérni. Kossuthot állandóan „kaptam a nyakamba”, úgyhogy nekem azért is Széchenyi kellett. Ma már büszke vagyok, persze, a nagyapai örökségre, és igyekszem kompenzálni. Elmondok egy kedves anekdotát. Vendégek jöttek hozzám egy alkalommal, ültünk a könyvespolcom alatt, s azt meséltem éppen, hogy a nagyapámat nem becsültem kellőképp gyerekkoromban, de felnőtt fejjel megpróbálom bepótolni. Abban a pillanatban a fejemre esett a könyvespolc tetejéről az ő levélmérlege – egy ma már használhatatlan réz mérleg –, és magától bekapcsolt a számítógép. Nem állítom, persze, hogy a nagypapám figyeli az eseményeket, de ez egy tanulságos eset volt… Az ember gyerekkorában, sajnos, nem figyel, a történetek egyik fülén be, a másikon ki, aztán mikor meghalnak az ősei, ezek a történetek elvesznek. És ez nagyon nagy dráma. Azért így is két kötetet tesznek ki az emlékirataim, és csak tizennyolc éves koromig. Biztos, hogy sokmindent nem is tudok jól. A Marcellekről, például, alig tudtam valamit – anyai ágon vannak Marcell vezetéknevű felvidéki őseim –, de abban a pillanatban, ahogy megjelentek az emlékirataim, feltűntek, hogy itt vagyunk. Csak hát az anyai ág anyai ága egy családban többnyire figyelmen kívül esik. Én például László lettem volna, ha anyámnak ebben egyáltalán lett volna szava. Mostanra a Marcell már benne van az első száz legnépszerűbb névben – talán ebben az én népszerűségem is közrejátszott…

 

„Isten lelógatta a lábát és én megragadtam”

– Számos területen tevékenykedik: grafikus, rendező, forgatókönyvíró, művelődéstörténész, kultúrpolitikus… Hogyan következtek ezek az életében?

– Első volt a rajzolás. A családban két nem túl sikeres képzőművész is volt, ezért döntöttem úgy, hogy én inkább építészkarra felvételizek, de érdekelt a régészet is. Olyan egyetemre nem akartam menni, ahol kevés a hely. Minket kitelepítettek, apám börtönviselt volt, klasszikusan rossz család voltunk abban az időben, semmi esélyem nem lett volna bekerülni kevés férőhelyes intézménybe. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból, ahová jártam, két-három-négy évig kellett próbálkozni a bejutással. De nekem megmondták, hogy ne is próbálkozzam addig, amíg az apámat nem rehabilitálják. Ezzel viszont a rendszerváltásig kellett várni. Így végül is nem végeztem egyetemet, ezért lettem később csak egyetemi magántanár „rendes” helyett.
Érettségi után segédmunkásként dolgoztam, amikor egy csodálatos véletlen folytán egyik kollégám, aki – szintén háttérbe szorított egzisztencia – amatőr bábos volt és kapcsolatban állt a Pannónia Filmstúdióval, szólt, hogy van felvétel. Biztatott, hogy próbáljam meg – vagy életem végégig vasat akarok pakolni egyik halomból a másikba? Elmentem, felvételiztem, felvettek. Eszembe sem jutott, hogy rajzfilmes legyek, de Isten lelógatta a lábát és én megragadtam. A felvételin egy rajzfilmfigurát kellett lemásolni. Ma már jelnek tekintem, hogy még valamikor ’55-ben vagy ’57-ben az Élet és Tudomány egyik számából kitéptem és eltettem két oldalt, amely a magyar rajzfilmről szólt. És rendszeresen vásároltam a Vaillant című francia gyermekújságot, a L’Humanité gyermekmellékletét, képregényekkel, disney-ánus rajzocskákkal, amelyeket le tudtam másolni, és ez a gyakorlat a felvételin nagy előny volt. Volt hozzá affinitásom, bár nem volt kialakult stílusom. (Egyébként ma is úgy rajzolok portrét, mint 19 éves koromban.)

A fordulat a János vitéznél következett be: akkor ébredtem rá, hogy engem az érdekel, amiről még nem tudok semmit. Hosszú lenne kibogozni, pontosan hogy történt, de a lényeg, hogy megjelent nálunk Pap Gábor művészettörténész, aki kölcsönvett a feleségemtől még lány korában egy könyvet, és visszahozta. Megkérdezte, én vagyok-e, aki a János vitézt csinálta, és hogy nem akarok-e a Művészet című lapba írni? (Ő volt akkor a főszerkesztő-helyettes). Ekkor írtam a „Mire tanítanak a mítoszok” című cikket. Ez úgy ’73-’74-ben volt. Ma is vállalom a szöveget, pedig akkor nem volt még mögötte fedezet. Így indult az életemben ez a vonal, a János vitéz pedig szülte a Magyar népmeséket. Ezek mind egymáshoz kapcsolódó témák, soha nem rugaszkodtam nagyon messze. Olyan jelképek foglalkoztatnak, amelyeket a filmjeimben is használtam. Hoppál Mihály, az ismert néprajzkutató, miután látta a János vitézt, megkérdezte, honnan tudom, hogy a férfinek a szív, a nőnek a tulipán a szimbóluma. (A szív valójában egy fordított herezacskó, így is hívják ezt a motívumot, hogy „tökös”.) Nem tudtam, csak gondoltam. Hoppál a témából szakdolgozatot írt, én művészként egyszerűen „ráéreztem”.

– Aztán jött egy újabb fordulat…

– A Kossuth-díjam után egyszerűen nem akartak velem törődni a rajzfilm területén. Kecskemétre kellett járnom dolgozni, mert a saját stúdiómban nem volt munkám. Ugyanakkor ez felszabadított, egyszersmind rákényszerített arra, hogy foglalkozzam mással is. Elkezdtem előadásokat tartani, főleg jelképekről. Ez a téma máig izgat. Ha egy jó értelmezés az eszembe jut, libabőrös leszek tőle. Aztán jött a televíziózás. Egyszer egy rajzfilmes témával kapcsolatban behívtak, akkor derült ki, hogy viszonylag nyomdakészen tudok fogalmazni. Csonka Erzsébet megkeresett, először csinált velem egy próbaműsort, utána évekig dolgoztunk együtt. Műsorvezető lettem, de én diktáltam magnóba a műsorok forgatókönyveit is. Sajnos, mostanra az ismeretterjesztő televíziózás meghalt Magyarországon. Ezért akartam tévéelnök lenni. Amikor felcsillant a műholdas tévézés lehetősége, elkezdtem utánajárni a dolognak, és csatlakoztam még az alapítás előtti MOVI-kezdeményezéshez. Aztán meghívtak kurátornak az alakuló DUNA TV-hez. Ez idő tájt válságban voltam, sem a Tragédia nem ment, sem más – megpályáztam hát a Duna TV elnökségét. Nagy szerencsére nem nyertem meg, mert hivatalnok lettem volna idő előtt. Az NKA-ba később úgy kerültem, hogy felhívott Prőhle Gergely, az NKÖM új közigazgatási államtitkára: vállalnám-e. Fogalmam sem volt még akkor, hogy működik ez a terület, de akkor fejeztem be egy tanulmányt A kultúra genetikája címmel – ez is egy jel volt, hogy a gyakorlatban is próbáljam ki, ami elméletben foglalkoztatott. (Prőhle Gergely Prőhle Henrik fuvolatanár barátomnak a fia, nagyszülei pedig az én apámnak voltak jó barátai – a Prőhlék régi pozsonyi család.) Tehát valahogy minden tevékenységem egymásból fakadt, soha nem vállaltam olyan feladatot, ami „kilóg a sorból”. Most párhuzamosan foglalkozom Madách Tragédiájával, meg a jelen kulturális helyzettel, ami kész tragédia. De az én tragédiám, sajnos, Madáchénál is depressziósabb...

 

„Az életem Kepler-szerű”

– Az ember tragédiájára végül is hogyan esett a választása, és mi változott a koncepcióban az elmúlt több mint húsz év során, mióta dolgozik rajta?

– A Napút folyóirat ötlete, hogy mindig a sorban következő hetvenévesekkel csinál egy számot, amibe az érintettek írhatnak magukról hetven sort. Én azt írtam le ebben, hogy mi az, amit nem sikerült megvalósítanom. Aztán rendeztek egy beszélgetést a lapszámról, ott mondtam el írásom értelmét. Ha megvalósult volna mindaz, ami nem, akkor nem valósult volna meg mindaz, ami megvalósult. Az ember nem tud két életet élni. Nekem eredetileg a Biblia megfilmesítése volt az ambícióm, ebből végül nem lett semmi, pedig nagyon sok munkám van benne. Megvan az egész irodalmi forgatókönyv és a 13 x 30 perces sorozat képes forgatókönyvének a fele, meg a figuratervek is. Elkészült egy epizód és egy előzetes. Rengeteg energia volt bennem, nem akartam kis feladatot, csak nagyot. Ráadásul a kisfilmek idehaza senkit nem érdekeltek, muszáj volt valami komolyabban gondolkodni. Amikor megcsináltam a Küzdőket, természetesen nem vittek ki Cannes-ba, hanem egy Mafilmes ment ki átvenni a díjamat – ráadásul Monica Vittitől! Nagy fájdalom volt ez nekem, imádtam a nőt… – Amikor a hírekben lejött, hogy megvan az Arany Pálma, egyből megtaláltak telefonon az apósomnál, a titkosszolgálat segíthetett megtudni, éppen hol vagyok. 1977-ben ilyen világ volt. Amikor megkaptam a Kossuth-díjat, „le lettem tudva”, perifériára szorítottak. Úgy döntöttem, olyan fába vágom a fejszémet, ami a figyelem szempontjából megkerülhetetlen. Így jött a Tragédia ötlete… ’89-ig egy fillért sem kaptam rá. Próbálkoztam a Canal Sept-nél, a francia kulturális tévénél, meg a BBC-nél, azt mondták, ha kész a film, érdekli őket. Csak most tudtam meg magamról én is, hogy ilyen vagyok: hogy huszonhárom évig képes voltam nem belebolondulni ebbe, úgy, hogy mindössze ennyi „lelkesedés” vette körül a dolgot.

– Van ilyen léptékű vállalkozásokra példa az irodalomban is, például Prousté…

– Az animációban is van példa, Richard Williamsé. Naszreddin Hodzsa-történettel kezdte, aztán lett belőle a Bagdadi varga. Huszonvalahány évig csinálta, addigra tudta rá összekaparni a pénzt. Az én esetemben szerencsére a feleségem megértő volt: ami pénzt kerestem, annak egy része ment bele a Tragédiába. A végső dialóghossz 105 perc lett, a film pedig 155 perc. Ki kellett húzni azokat a mondatokat, amelyek nem párbeszéd-jellegűek, hanem monológok. A filmet, szerintem a színdarabot is, a párbeszéd teszi élővé. A szállóigévé lett nagy, közismert mondatok, persze, benne vannak. Az új hangfelvétel elkészült, most már végre jól hallható minden. Engem is meglep, milyen jól húztam meg a szöveget annak idején: nincs benne üresjárat, nincs hiányérzet, ugyanakkor hagy helyet a cselekménynek és a továbbgondolásra. Kepler, például, minden különösebb előzmény nélkül ezt mondja a tanítványnak (amit Madách így bele is írt a drámába): „Látom, hogy érdemes vagy”. Elég, hogy ennyit mond, mert a szeméből látja. Kepler valójában az én öregebbkori kiadásom, a tanítvány pedig a kiskamasz „változatom”. Az életem is kicsit Kepler-szerű. Én is bolondulok a csillagokért, nincs olyan írásom, amiben ne lenne szó róluk. És, sajnos, tűnnek el az én életemből is, mert az embernek sikerült szmogot varázsolni önmaga és a világegyetem közé. Belül is, és fizikailag is. El fogunk pusztulni... „Nyomorú faj, gyáva nemzedék!”

– A pesszimista kicsengést választja tehát?

– Más értelemben pesszimista, mint az eredeti műé, mert az utolsó két mondat nem az, mint a drámában. Két mondatot betettem a végére. Tény és való, hogy nem mondta az Úristen: „Ember, küzdj és bízva bízzál”. Ezt állítólag Arany varrta a darab végére. Viszont Lucifer mondja korábban, hogy „Küzdést kívánok, diszharmóniát, mely új erőt és új világot ád”. Isten szavára ez  jut eszébe Ádámnak, meg amit az Űrben mondott: „A cél halál, az élet küzdelem és az ember célja e küzdés maga”. Nekem az életem bizonyíték arra, hogy ezt valóban így gondolom. A felszínen nagyon derűs életem van: szerencsés, viszonylag egészséges, korához képest fiatalnak tűnő, sikeres ember vagyok, majdnem boldognak is mondanám magam – de ezért nagyon meg kellett dolgoznom. És ez a nagy elégtételem is.

 

„Anyám azt mondta: kisfiam, az életben nem fogsz ilyen jó filmet csinálni”

– Külföldi fogadtatása 1975-ben rögtön egy Oscar-díj jelöléssel indult. Mondhatjuk, hogy pozitívabban alakult a külföldi értékelése, mint a hazai?

– A hazai megítéléssel sem vagyok elégedetlen, a díjakra sem panaszkodhatom. De biztos, hogy jobban éreztem volna magam, ha azon az eseményen Oscar-jelöltként ott ülök Los Angelesben, ahol például Szabó István ott volt, jóllehet jelölve sem volt még filmje. Rófusz Ferit sem vitték ki, és a hazai karrierje arra ment rá, hogy nem fogta be a száját. Én befogtam, mert csak a fontosabb ügyek miatt nyitottam ki. Nem csak Cannes-ban, Los Angelesben sem voltam. Egyetlen díjam vettem át személyesen, Zágrábban. De azt is csak azért, mert benne voltam abban a nemzetközi szervezetben, az Asifában, amelyik fesztiválokon ülésezett – nem azért hívtak tehát meg, mert a filmem ott volt, hanem mert elnökségi tag voltam. Jóformán csak így meg zsűritagként voltam filmfesztiválon. A Sisyphus tényleg jó film. Anyám azt mondta: „Kisfiam, az életben nem fogsz ilyen jót csinálni.” Igaza volt. Két és fél percben lehet százszázalékosnak lenni. Két és fél órában, ami Az ember tragédiája hossza, már vannak gyenge pontok, amelyeket képtelenség mind kijavítani. Minél többen csinálnak egy filmet, annál nagyobb a hibalehetőség. Pozitív élmény viszont, hogy a számítógépes utómunkálatoknál látok olyan filmkockákat kimerevítve, amelyeket folyamatában nem szerettem, de így egész jó a rajz. A Sisyphus annak idején hetvenezer forintba került, de ezerszeresen behozta a ráfordítást. 2008-ban nagy elismerés volt, hogy a General Motors megvette 93 millióért a jogát fél évre. Ebből akkora összeg ment a Pannóniának, amiből ki tudták volna fizetni a cég adósságát, de másra költötték. A maradékot tudtam beletenni Az ember tragédiájába. Büszke vagyok rá, hogy a Sisyphus tulajdonképpen megmentette a Pannóniát és még a Tragédián is lökött egyet. A legnagyobb elismerésem a tavalyelőtti Leonardo Da Vinci díj – először képviseltem magyarként egy ilyen kis „piszlicsáré” műfajt, mint a rajzfilm. Csináltattam egy Bocskait, abban vettem át a díjat, a liège-i egyetem rektora meg hermelinpalástban volt – jól néztünk ki együtt… Összességében nincs hiányérzetem – bár mindenkinek ennyi öröme lenne a munkájában hetven évesen.

  

„A művészetnek nem a tudaton keresztül kell beépülnie az emberbe”

– Ismét Öntől idézek. „Művelődéstörténészként mást sem teszek, mint hogy lefordítom a mítoszokat (…) és megkísérlem a szétszedettet károkozás nélkül összerakni. (…) Mindkét tevékenységemért kritizálnak még a körön belül is.”Miért érik ezek a kritikák „körön belül”?

– Inkább úgy mondanám, körön belül elengednek a fülük mellett. Én nem vagyok akadémiai tekintély, tehát nem érdemes rám hivatkozni. Nem is mernek. Az enyém akadémián kívüli gondolatkör. A tudományos életben a korábbi tekintélyek vállán kapaszkodik fel az ember – a Tragédia fáraótörténetében benne van, ez hogyan működik. Én olyan váll vagyok, ami nem meggyőző. Jóformán csak én hivatkozom saját magamra. Őrzöm azokat a szerzőket, akik rám hivatkoznak, elvétve akad ilyen. Körön belül művésznek tekintenek, ami nem lenne baj, csakhogy az a tudományos terület, amellyel én foglalkozom, tudósi aggyal meg sem közelíthető. Egy jelképet megérteni ennél összetettebb feladat. Tisztelem Voigt Vilmost, aki tudománytörténészként majdnem mindent tud a tudományról, szinte baráti viszonyban vagyok vele, de más a szemlélete. Hankiss Elemér még fődramaturgként írt egy nagy tanulmányt a gegről, strukturalistaként, szemantikai alapon, képletekkel. Mondtam neki: Elemér, inkább mondj egy jó viccet. A filmek, amelyeket nekem fel kell építenem, ezekből a gyökerekből táplálkoznak. Az álomszerűség nálam nem véletlen, szerkezeténél fogva kell, hogy mintája legyen egy műalkotásnak. Bergman azt mondja, ő erre ritkán volt képes. Ez így van, Bergman erre alkalmatlan volt, más volt az agyberendezése. Dokumentaristaként ritkán igényelte a költészetet. Számomra Tarkovszkij Rubljovja kilométerekkel előz meg minden mást: ott születik meg a film.

A művészetnek nem a tudaton keresztül kell beépülnie az emberbe, hanem már akkor, mikor még szinte tudata sincs. Amikor kicsi gyerekeknek csinálok filmet, és jó reakciókat tapasztalok részükről, jobbakat, mint felnőttektől, az azért van, mert el tudom csípni azt a réteget, amely a befogadásnak még nem az intellektuális szintje. A gyerekek nem tudják, miért kell nekik egy mese, miért szeretik. Azért kell, mert az a mese választ ad nekik lényegi kérdésekre – de nem tudják még megfogalmazni a kérdéseket sem.
A „körön kívüliek” között pedig nagyon sok délibábos van – én nem tekintem magam annak. Nem gondolom, például, hogy a finnugor kapcsolatokat fel kell rúgni, sem a sumért – mindegyikben van igazság. Vagy itt az asztrológia… Nem tudomány, de „van benne valami”. Senki sem kockáztatja meg a tudományos világban, hogy megfejtse a titkát. Holott a tudósokra várna a feladat, hogy megfejtsék. A tudomány tévedésekből épül fel. Sorra fedezünk fel olyan dolgokat, amelyeket korábbi korokban már használtak, ha nem is tudatosan. Amiről a műveimben írok, az nem más, mint újrafelfedezése annak, amit őseink már tudtak, vagy legalábbis öntudatlanul alkalmaztak.

– Mennyire értik meg nemzetközi szinten a Tragédiát?

– Annak idején a két említett külföldi tévéállomás azzal utasított el, hogy „nagyon magyar”. Miközben semmi magyar nincs benne. Az oroszok most fedezik fel maguknak a darabot, és ha egy mű aktuális, át kell jönnie az üzenetének. Mi, magyarok, nehezen tudjuk átadni az értékeinket úgy, hogy világklasszis legyen, ahhoz ki kell menni Amerikába. Madáché korszakos mű, csak eredeti változatában színpadon befogadhatatlan, öt óra.

– Mikor lesz a film bemutatója?

– Nem én döntöm el, de őszre javasoltam. Jövő héten csináljuk meg az utolsó fényelést, hogy meglegyen az a high definition változat, amelyet számítógépről lehet majd moziban is vetíteni. Nem filmszalagra készült, az túl drága lett volna. Bár megvan filmszalagon a tévésorozat-változat, ami vetíthető lenne éppen, csak vannak rajta jogdíjas zenék. Az eltelt huszonhárom évben felemelték ötvenről hetven évre a jogdíj elévülését, ebbe beleesik, például, Prokofjev, Honegger, Sosztakovics, akiket ki kellett vennem. Mozart, Bruckner, Rimszkij-Korszakov természetesen maradtak, ezen kívül többek között afrikai és görög népzenék is megszólalnak a filmben, illetve a zenét összeállító Sáry László saját művei is.

 

„Vannak problémák, amelyek igazi nagy »harci feladatot« jelentenek”

– Az NKA elnökeként hogyan prognosztizálja: kialakulhat-e az egyensúly a támogatói és a felhasználói oldal, azaz az állam és az intézmények, művészek, tudósok között?

– Az jelzi, hogy mekkora baj van, hogy már júniusban tízezer körül van a beérkezett pályázatok száma – vagyis más források annyira elapadtak, hogy mindenki az NKA-hoz fordul. Ehhez képest zárolt keretünk van. Vannak olyan problémák, amelyek igazi nagy „harci feladatot” jelentenek számomra, mert az NKA működését akadályozzák. Csak egy példa: létezik egy kormányrendelet, hogy ha a pályázó eredeti költségvetéséhez képest a tényleges költségvetés alacsonyabb, akkor a különbözet arányában vissza kell adnia a pénzből. Ez rendben lenne, ha csak az NKA pénzéről lenne szó. Csakhogy az NKA az összköltség kisebbik hányadát állja, a többit a pályázónak kell innen-onnan összegereblyéznie. A mai helyzetben a költségvetés megtervezhetetlen. Ez nem éppen pályázatbarát kormányrendelet, de eddig nem tudtuk elérni, hogy visszavonják. Annyit már sikerült kivívni, hogy a másfél millió forintos támogatási értéknél alacsonyabb pályázatok fölmentést kapnak. De az összes folyóirat-támogatás, a nagyobb rendezvények, színházi-, fesztiváli- és filmes támogatások efölött vannak.

– Változik-e az NKA-ban a támogatások rendszere, ezen belül a 2009-ben bevezett kétszintes folyóirattámogatási rendszer (amely a 12 kiemelt irodalmi folyóiratnak 3 éves támogatást biztosított), illetve növekszik-e a támogatások szempontjából az online folyóiratok jelentősége?

– Változik. A folyóiratok a jövő évtől a tematikájuknak megfelelően több kollégiumnál is pályázhatnak. Korlátoznánk a támogatást a lapszámok szerint. A korábbi gyakorlatnak megfelelően minimum 4, maximum 12 megjelenést támogatnánk évente. Kivétel az Élet és Tudomány. A kétszintes laptámogatás addig marad, amíg ki nem fut a jelenlegi döntés érvénye. Utána megfontoljuk. Szeretném elérni, hogy a papíralapú kiadás példányszámát a kiadók drasztikusan csökkentsék (500 példány). Ez jelentős megtakarítást eredményezne. Terveim szerint a kivételek a gyereklapok lennének csupán, és az újságosok által is terjesztett folyóiratok. Az online kiadás a jövő, maximálisan támogatjuk.

– Mik az eddigi tapasztalatai a tavasszal végül elindult Márai-programról?

– Nem vagyok teljesen elégedett, a program eleve nem az NKA-koncepció mentén alakult, hanem a minisztérium fogalmazta meg az alapelveket. Kezdetben is voltak kifogásaink, és ha nem is ugyanazokban a pontokban, de most is vannak. Szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz és a két kollégiumhoz ezt az észrevételcsomagot, és remélem, hogy a következő fordulóban tudunk javítani. Nem hiszem, hogy az NKA bizottságának ne lehetne meg a szava ebben a tekintetben. Részint a döntésekkel kapcsolatos arányokat kifogásoltuk: kevés a gyerekkönyv és a reáltudományos mű, az egyensúly nagyon elbillen a kortárs irodalom irányába. Így aztán aránytalan a kiadók megoszlása is: a Magvető huszonhárom kiadvánnyal túlnyomó többséget élvez, a többiek tíz alatt vannak, 138 kiadó pedig egyáltalán nem kapott lehetőséget. Arányosabb elosztásra lenne szükség. 500 címből összesen 22 természettudományos. Érthető: a kollégiumban ül egy villamosmérnök, az összes többi kollégiumi tag filozófus meg irodalomtörténész. Ez is nagyon egyoldalú szemléletet eredményez. Végleges véleményt azonban csak azután érdemes megfogalmazni, ha megtudjuk, az 500 címből hogyan rendelnek a könyvtárak. Ha egyáltalán lesz idei második forduló, azt a jövő évi pénzből tudjuk csak megvalósítani. Többletünk biztos nem lesz, a zárolás végleges, nem kapjuk vissza a zárolt 1,6 milliárdot.

– Ha háta mögött hagyhatna mindent, ami kultúrpolitika, elkészülve immár Az ember tragédiájával is, mivel foglalkozna a legszívesebben?

– Most nyakig benne vagyok a Mese, film és álom című könyvemben, másba nem vágok bele. Várom Méry Gábor telefonját, hogy mikor megyünk Kisszebenbe – a kisszebeni templom lenne a következő, amelyet bemutatnánk egy kötetben. Van egy-két rövidfilmtervem is, aztán még öt vagy hat könyvtervem, de mindegyikre biztos nem lesz már időm. A nemzeti jelképeket feldolgozó kötethez már megírtam a rám eső részt… A Holdról, a bibliai jelképekről szeretnék még írni. És kicsit több eső kéne, hogy legyen jó sok gomba, mert gombászni nagyon szeretek.

Csanda Mária, Laik Eszter

Fotók: 1. (lead)  sites.google.com/site/jankovicsmarcell
2., 3., 4., 5., 7.: Laik Eszter (Jankovics Marcell kecskeméti kiállításának anyagából)