Irodalmi Jelen

FEHÉRBŐL FEKETE – Podmaniczky Szilárd novellája

2011. július. 15. - 20:23

Ezután egyre több időt töltött nálunk Melánia, hármasban étkeztünk, és néha taxival bolyongtunk a városban. Úgy éreztem, hogy mi hárman pont olyanok vagyunk, mint egy család. Hirtelen két anyukám lett, és ez valahogy olyan örömmel töltött el, hogy szerettem volna elmondani valakinek, aki nem is tudja, milyen az, ha kettő van.

PODMANICZKY SZILÁRD

FEHÉRBŐL FEKETE

Aput nem ismertem, csak néhány fénykép maradt róla. Olyan kéthónapos lehettem, amikor elhagyta anyut, aki nagyon készen lett tőle, elment a teje meg kirepedezett a bőre, pedig még csokoládéval is kente.
    Később persze azt mondta, hogy mindenkinek szíve joga elhagyni a másikat, csak az a baj, hogy úgy tervezték, hogy életük végéig együtt élnek. De hol volt az még? Innentől kezdve anyu senkinek sem hitt el semmit, a ruhákért is csak készpénzt fogadott el, és ha valaki átutalással akart fizetni, akkor először megvárta, amíg megérkezik a pénz.
    Azt mesélte, hogy alig tudta elhinni, de egyik pillanatról a másikra a bizalmatlanság lett neki a legfontosabb, ilyen erény lett, és akin azt látta, hogy hozzá is bizalmatlan, azt nagyon könnyen megértette. Aki meg kedveskedett vele, így aranyom, úgy angyalom, azzal nem állt szóba legközelebb. Úgyhogy boltba is csak az önkiszolgálókba tudott bemenni, mert ott békén hagyták.
    Apu egyébként szép, alacsony férfi volt, és egy lótenyésztésben dolgozott. Egyik napról a másikra költözött el, anyu nem nézett utána, de szerinte ott a gazdaságban borult össze valami fiatal csajjal, de az is lehet, hogy a gazda feleségével állt össze. Mert néhány hét múlva az a férfi elutazott Peruba egy hegyi expedícióra, de nem jött vissza soha. Ha visz magával az ember elég pénzt, akkor nem kell mindig visszajönni.
    Anyunak volt egy kis varrodája, ruhákat javított, de néha kértek tőle új ruhát is. Sokat voltam bent az üzletben a tolószékkel, mert hároméves korom után már nem nagyon tudtam mozogni.
    A műhely a hálószobából lett kialakítva, anyu pedig átköltözött hozzám, és együtt aludtunk. Áthoztuk a hálóból a franciaágyat, az én kiságyamat meg odaadtuk egy menekült asszonynak, aki egyszer azért csöngetett be, hogy pénzt és élelmet kérjen anyutól. Pénzt, azt nem tudott neki adni, de ebéd után nekiadta a kiságyamat.
Aznap hármasban ebédeltünk a konyhában, és ez a nő minden falat tarhonyaleves után hálálkodott, hogy anya nem dobja ki terhesen. És arra is ajánlkozott, hogy besegít a varrásba, de anyu azt mondta, hogy sajnos nincs annyi munka, hogy ne tudná egyedül is ellátni. Kapott még egy jonagored almát, aztán nem láttuk többet. Azt mondta, kislányt szeretne szülni, olyat, mint én, és akkor soha többet nem lenne egyedül.
    Láttam anyun, hogy nagyokat nyel, de aztán győzött benne a bizalmatlanság. Azt mondta, hogy a legborzalmasabb dolog a világon, ha az ember érzelmeire hatnak, mert akkor soha nem józan fejjel dönt, nem az érdekeit képviseli, hanem az érzelmeken keresztül elkezdi a másik érdekeit képviselni. És jól jegyezzem meg, ezt szokás kihasználni.
    Meg arra is megtanított az anyukám, hogy arra figyeljek majd, hogy a világban minden fordítva működik. Ha balra indulsz el, jobbra mégy, ha elpusztítasz valamit, akkor az téged pusztít el, ha valamit nagyon el akarsz érni, akkor az egyre távolodik tőled, ha szeretetet akarsz, akkor te maradj tárgyilagos, ha bölcsnek akarsz látszani, akkor buta vagy, ha valamit fehérre festesz, az valójában fekete lesz.
    Én ebből persze semmit nem értettem, de megjegyeztem, mert olyan ijesztően mondta, mint akibe belebújt valami. Így kitágultak a szemei, a feje meg remegett, és közben harmadszorra cukrozta meg a káposztás tésztát.
    Azt nagyon szerettem a műhelyben, amikor kész lett egy új ruha, és eljött a gazdája fölpróbálni. Volt ugyan próbafülke a sarokban, de legtöbbször idekint vetkőztek le, mert mindnyájan nők voltunk. Annyi szép selyem fehérneműt ritkán látni. A legszebb ruha egy fekete estélyi volt, amit az Esztergályos Melániának csinált az anyu. Belebújt és anyu nem győzte simogatni rajta az anyagot, annyira gyönyörű volt. Még meg is szagolta, mennyire finom az anyag. Melánia szerint mellben mintha túl feszes lett volna, de anyu alátette a tenyereit, és azt mondta, hogy az ilyen szép körtemelleket így kell a ruhával ábrázolni, mert ha lógni hagyja, az olyan bánatos lesz.
    A Melánia annyira örült a ruhának, hogy átölelte anyut és megcsókolta. Azt mondta, ilyen boldog még soha nem volt az életben, és megkérte anyut, hogy menjen el vele az estélyre. Anyu először azt mondta, hogy nincs ruhája, ami, persze, nem volt igaz, aztán rám hivatkozott, hogy nem szeretne egyedül hagyni, másra pedig nem bízna.
    Melánia nem erőszakoskodott, pedig szerettem volna, ha sikerül rábeszélni anyut, de valami egészen különös figyelmesség volt benne, amilyet még soha senkiben nem láttam. Mindig csak annyit csinált, amennyit éppen lehetett, soha nem többet. Egy idő után az volt az érzésem, hogy ez az, amiről az anyu beszélt, hogy semmit nem akart, és mégis mindene megvolt. Ez pont beleillik abba a sorba, amit anyu mondott. Meg is kérdeztem tőle, és azt válaszolta, okos vagyok, és a Melánia annyira finom nő, amilyet még az életben nem látott.
    Az estélyre ugyan nem mentünk el. Melánia ajánlotta, hogy másnap vacsorázzunk együtt, hogy elmeséljen mindent. De végül nem sokat mesélt, csak azt mondta, hogy a jótékonykodás a világ legnagyobb képmutatása, és ezzel be is fejezte az estélyt.
    Finomakat ettünk, salátát és halat, és akkor ihattam életemben először bort. Azonnal berúgtam.
    Hazafelé csak úgy úsztunk a taxival az éjszakában, csillogott és szaladt körülöttem minden. Melánia ölében feküdtem, anyu meg a lábamat simogatta. Arra gondoltam, hogy ez most már így maradhatna.
    Amikor hazaértünk, Melánia is följött. Én lefeküdtem, ők pedig egy újabb ruhát tervezgettek. Suttogva beszéltek, suhogva tekeredtek körülöttük a szövetek. Hallottam, ahogy a parkettre omlanak a ruhák, koppannak a gombok, zizeg a cipzár, és anyunak olyan volt a hangja, mint amikor nagyon jókat álmodik.
    Szenvedélyesen szerették egymást.
    Ezután egyre több időt töltött nálunk Melánia, hármasban étkeztünk, és néha taxival bolyongtunk a városban. Úgy éreztem, hogy mi hárman pont olyanok vagyunk, mint egy család. Hirtelen két anyukám lett, és ez valahogy olyan örömmel töltött el, hogy szerettem volna elmondani valakinek, aki nem is tudja, milyen az, ha kettő van.
    Csak sajnos a betegségem egyre elviselhetetlenebb lett, fájdalomcsillapítókat, morfiumot kaptam. A kábulat persze semmit nem vett el abból, amit körülöttünk láttam, sőt. Melánia elalvás előtt órákig simogatott, anya pedig égette a lámpát a műhelyben.
Néhány hónap múlva már aludni sem bírtam a fájdalomtól, és semmi esélyem nem volt rá, hogy ez megváltozzon. Anya, Melánia, nem bírom tovább, könyörögtem nekik, hogy segítsenek.
    Aztán egy este, jó előre megbeszéltünk mindent. Teleengedtük a kádat meleg vízzel, és belefektettek. Miután elmerültem, Melánia a lábamat, anya a vállamat tartotta a víz alatt. Azzal próbáltam nekik segíteni, hogy nem rángatóztam.