Fabula Smaragdina - A CSILLAGÁSZ TÁLTOSRA LEL - Tamás Kincső tovább mesél
Mert nem a békét kerested. A kis veszteséggel nem tudtál mit kezdeni, ezért elvették tőled az egészet. A sors karmai megakadnak a likas köpenyben, s letépik. Minden, ami nem tökéletes, szertefoszlik olyan ember keze között, aki az Egészre vágyik.
FABULA SMARAGDINA
A CSILLAGÁSZ TÁLTOSRA LEL
Tamás Kincső tovább mesél
Nyolcadik mese, amelyben Euphorbia, a vándorrá lett csillagász, megfürdik lovastól és valamelyest magához tér. A tópart furcsa találkozás színhelyéül szolgál.
A bölcs hun
Euphorbia egyenes derékkal ült a nyeregben. Csak bambult előre a Fabula két figyelmesen forgó füle között és akkora üres feje volt, azt se tudta, mire gondoljon a nagy semmiben. Hagyta, hogy vigye a ló, amerre kívánja az utat. Fabula pedig kikerülte a lápokat és egy dagonyázó bivalycsordát nagy ívben. A hasával nem törődött, pedig igen vastag füveken vágtak keresztül. Szaporán szedte a lábait, mint amelyik ló hazafele megy. Egyet sem botlott.
Magasan delelt a Nap, mire Euphorbiát a szomjúság kábult magányából a dolgok világába kényszerítette vissza. Körülnézett és megállapította, hogy igen meleg van. Azt is, hogy dombra fel, keletnek tartanak. Maga előtt csak a meredeket látta, meg a kék eget. Sáskák, tücskök cirpeltek, legyek döngtek, torka száraz. Aztán egyszerre vége lett az emelkedőnek és csodás látvány tárult elé: kráter, amelynek kőfala smaragdzöld tó fölé magaslik. – Bazalt – mondta hagosan a csillagász. A kis tó rezzenés nélkül tükrözte vissza a rétegeket. Legfelül gyér növényzet ült vékony skalpon, alatta vörös homlokráncok, és a hegynek homokos, nagy lehunyt szeme is volt. Orrig temetkezve ült a kékes kövekben, mint a hegyi szellem, ki összeszorított foggal állja, hogy évszázadok alatt lassan felkússzon arcán a víz. Alant a kövek oszloposan tűntek át a tükörképükbe. Euphorbia képzelete óriási zöld sárkányt vetett a mederbe, mely kétségbeesett menekülésében karmaival vájta le a falat, s végül szomjan pusztult. Testéből forrás fakadt, összezúzott szárnyaiból pedig vadgalambok suhogó hada röppent föl.
Kő morzsálódott a vízbe. Pergett, csobbant egyik a másik után, hosszan. – Mintha kútba szállnánk le – visszhangzott a csillagász gondolata a mélységből. Megborzongani nem lehetett, mert Fabula, amint a köves úton leereszkedett, megállás nélkül belegázolt a tóba. Euphorbiának nem volt ideje meglepődni sem, bársonyos hűsség ölelte körül. Ráhajolt a lóra és megölelte a nyakát. Az égvilágon semmit sem kellett tennie. Lebegett is, repült is egyszerre. A szolsztícium óta nem érezte ilyen jól magát. Lábát átfonta a ló nyaka alatt és hátravetette a fejét, hogy egészen lehűljön. Becsukta a szemét, mint a hegy, és a tó belső hangjára figyelt. Nem láthatta, hogy a víz színén vert hullámok narancsvirágot hordanak szét. Fabula úszni kezdett utánuk és bekapkodta őket, mint kacsák a kenyeret.
A történelem nem tart számon olyan orvos-csillagászt, akinek a hajában narancsvirág termett volna. Lovat sem, amelyik ezen élne csak. Márpedig Euphorbia, mikor megrázta a fejét, egy szakajtó narancsvirág hullott ki a hajából, amit Fabula, a zöld lábú pej a tópatron komótosan berágott.
– Magyal, fagyal – agyalt a csillagász, aki hitt a gyógyfüvek erejében. A fagyalvirág jutott eszébe, ahogy porzói a négy égtáj fele mutattak. Akkor még úgy érezte, éppen középen van, igen jó helyen. S lám, most azt sem tudja, innen merre, hová.
Hátradőlt, töprengés helyett inkább élvezte, hogy szárad. A lovat előbb leszerelte, hiszen elázott rajta a szerszám. Éhséget nem érzett, de tudta, hogy az érzések csalnak, és néha enni kell. Ha mást nem, erdei gyümölcsöt, gondolta és körülnézett. A szemközti sziklafal tetején ekkor furcsa alakot pillantott meg. Bal kezéből napellenzőt formált és ráközelített: ember. Ült és őt nézte. A szeme láttára felállt s elindult köbe a peremen, könnyedén lépkedve a sziklákon, egyenesen feléje. Nem telt bele egy szempillantás, bocskora alatt máris ropogott az út köve. Fekete köpenyt viselt, hosszú haja, szakálla, bajsza fonva. Hun!
A hunok akkoriban érkeztek Pannóniába. Előlük menekültek a vandálok. A rómaiaknak sikerült Attila népével szövetségre lépni. Hírhedt népség volt, I. Krepisz király többször emlegette, hogy a hunokkal itt baj lesz. Ő is úgy hallotta.
Euphorbia nem félt. A hun arca széles volt, az orra is, szemöldöke őszes, dús, haja szürke, szeme kiugró, nagy és jóindulatú. Bölcsesség fénylett benne. – A bölcs ember veszélytelen – gondolta a csillagász és kezet nyújtott.
– Euphorbia – mondta.
– Kutyatej – válaszolta a hun. – Ne latinizálj!
És leült. Tarisznyájából kenyeret, juhsajtot és vöröshagymát vett elő. Euphorbiának a látványtól gyomrába markolt az éhség. Csendben ettek, egyik a másikat figyelte közben.
– A hunok táltosa vagyok – mondta a férfi. Elpakolta a maradékot és egy darab száraz gombát vett elő. Pipába tömte. Euphorbiát ezúttal nem a tündék emelték meg. Mesélni kezdett. Elmondta a szerelmét meg a bánatát. Sírt is végre.
- Barátom! – szólt hozzá a füstölgő táltos. – Az olyan dolog, ami a képzelet és vágy szüleménye, nem kelhet életre veszteség nélkül. Az a leány asszonnyá akart lenni, mert mindenikbe ezt írta bele az Isten. Te meg csupán az érzést kerested, amely megemel, mint a tündérek. Vagy a víz, ahogy lebegtet, a ló, ha ringat vagy repít. Nem őt akartad. Pillanatra, ha meg is találtad, azonnal el kellett vesztened. Mert nem a békét kerested. A kis veszteséggel nem tudtál mit kezdeni, ezért elvették tőled az egészet. A sors karmai megakadnak a likas köpenyben, s letépik. Minden, ami nem tökéletes, szertefoszlik olyan ember keze között, aki az Egészre vágyik. Cserébe az utat kaptad és társat is hozzá.
Euphorbia nagyot nézett.
– Figyeltelek, téged és a lovadat – mondta végül a táltos. – Közülünk valók vagytok. Te még nem tudod, de a zöld lábú paripa annál inkább. A szerencse fia vagy. Olyan lovat kaptál, akiben a Nagy Szellemek kedvüket lelik, hogy benne lakjanak. Fabula elvisz téged az utadon, neked azonban vigyáznod kell rá. Akik őt küldték neked, az ostobának hamar a hátukat fordítják.
Elindult a szél. Illatokat hozott: réti legyezőfű, cickafark, hypericum töltötte meg a mozduló levegőt. A felhők pillanatok alatt ellepték a krátertölcsér egét, az első villámlásnál a táltos eltűnt, mielőtt az ég ledörgött volna. A záporeső elől Euphorbia Fabula alá húzódott. Hátát a ló mellső lábainak vetette és oldalvást nézett ki a hasa alól. A paripa állta az esőt, mint a szobor.
A békák martilapu-szigetek közül bukkantak fel, ahogy a zuhéj csendesedett. Kifele ugráltak és torkukat hólyagosra fújták. Brekegésük visszhangzott a falakról, betöltötte a medret egészen. Néhol sárga virágú ökörfarkkóró virított, mintha tucatnyi gyertyatartó szolgálná az eső utáni koncertet.
– Nagy Szellemek egy lóban? – nézte a paripát Euphorbia hitetlenül. – Nem elég, hogy tündék meg boszorkányok, de még a Nagy Szellemek is engem akarnak téringetni? Miért éppen velem bajlódnak? Hát jobb dolguk nincsen?
Euphorbia felnyergelt, hogy elinduljon megkeresni a hunok táltosát. Fanyar kérdéseiből egyet hirtelen nekiszegezett négylábú útitársának:
– No, aztán ha táltos vagy te is, te ló, repítesz-e úgy, mint a gondolat?
Mire Fabula, a zöld lábú pej paripa így válaszolt:
– Repítenélek én, édes gazdám, ha lenne bár egy olyan gondolatod.
Euphorbia leszállott a nyeregből, mert úgyis majdnem leesett. Megmosdott a tóban és megmerítette a tenyerét. Ivott egy jót. A simuló víztükörbe nézett:
-Kutyatej, kutyatej! Ha fanyar a szájad íze, ne kérdezzél méltatlanul. Igyál inkább vizet.
Fehér virág hullott le a hajából. Ráncokba szedte a visszaarcot. A csillagász kivette a narancsvirágot a vízből, s Fabula bársonyos orrához érintette. – Mint a szél, Fabula, mint a szél...
Az előző és az első rész itt érhető el:
