„Szépen továbbadtam a félelmeimet”
Szabó T. Anna költővel, a csöngei irodalmi tábor egyik előadójával beszélgettünk a hit elbizonytalanodásáról, az anyaság költészetre gyakorolt hatásáról, a könnyűzene és a líra kapcsolatáról, illetve a Villany című kötetének egyik erőteljes hangvételű kritikájáról.
Előadásod érdekessége volt, hogy a hit elbizonytalanodását állította középpontba. Mennyire fontos számodra költőként és emberként a hit?
Kétségtelen, hogy fontos a hit. Bár gyermekkoromban különösebben nem neveltek hívőnek, a nagymamáim megtanítottak imádkozni. Már akkoriban is volt két visszatérő rémálmom. Az egyik a pokolról szólt – talán riogattak is vele, bár erre nem emlékszem pontosan –, a másik álmomban pedig egy El Kazovszkij kutyájához hasonlatos, farkasszerű lény ült az ágyam lábánál, s amikor felébredtem, még mindig ott volt. Azóta is gyakran álmodom, hogy az álmomban újra és újra felébredek, elmesélem az álmom, majd újra felébredek. Bár mostanra megtanultam kezelni az ilyen dupla fenekű álmokat, hiszen ezek inkább a mítoszokkal, a mesékkel függnek össze, mint a hittel. Úgy gondolom, még mindig van bennem egyfajta könyörgő, kapaszkodó hit, amikor az ember azt kívánja, ne történjen semmi rossz. Idáig jutottam el, holott ez az életem egyik legfontosabb problémája. Talán nem is az Isten-hit kérdése, hanem a világ helyének, helyességének, helyénvalóságának, valóságának kérdése.
A pokolról való álmodás nem erősíti inkább a hitet, a bizonyosságot, hogy ha létezik másik oldal, akkor talán létezhet az üdvözülés is? Tehát ezek az álmok nem lehetnek egyszerre istenbizonyítékok is?
Mi van, ha a kettő egy és ugyanaz? Rettenetes elképzelni, hogy ez a két erő gyakorlatilag egy és ugyanaz is lehet, mint a kutya, amelyik a saját farkát kergeti. Az egész megváltástörténetünk arra alapszik, hogy ölni kell, fel kell áldozni a saját gyermekünket. A szeretet: halálos. Mióta én magam is elkövettem azt a meglehetősen tapintatlan dolgot, hogy gyermekeket hoztam világra, hogy éljenek és küzdjenek meg a saját kétségeikkel, már nem vagyok egyedül ezzel, szépen továbbadtam a félelmeimet. A gyermekeimnek is azt szoktam mondani, hogy segít az emberen a hit, és nagyon jó is lenne olyan hívőnek lenni, akiben szemernyi kétség sincs. Bár akkor nyilván nem kellene írni.
Hogy pozitív oldalról is közelítsünk, mennyiben változtatott a költői tevékenységeden az anyaság tapasztalata?
Egy ideig érezhető volt a változás, bár most már nem annyira. Nagyon erős rákérdezést jelentett az anyaság az egész világ értelmére. Az első kötetem idején még el voltam foglalva a mesterséggel, hogy valahogy összeszedjem, leírjam, kitaláljam, hogy mit is akarok csinálni. Nagy nehezen felépítettem a tervet, hogy objektív költő legyek, majd több könyv után rájöttem, hogy egy bizonyos ponton túl nem lehetek, nem tudok objektív maradni, mert végül is az értelmet elhomályosítják az érzelmek. Ebben van jó is, hiszen például az öröm maga nem egyéb, mint a kétkedő értelem szerencsés elhomályosodása – teljes önátadás, odaadás, vagyis voltaképpen hit. Persze, továbbmehetek: a fájdalom is túl van a kétségen.
Mennyire változtatott rajtad poétikailag, hogy anya lettél?
Változtatott. Szándékaim ellenére változtatott, bár nem mindenhol. Úgy gondolom, hogy ami igazán jó, és igazán sikerült, ott nem egyszerűsödött, maximum látszólag egyszerűnek tűnik. Attól, hogy valami érthető, vagy közvetlenül az érzelmekre hat, attól nem kevesebb, sőt nem is könnyebb megcsinálni – az Arany-balladák remek arányérzékkel adagolt színpadiassága, József Attila Ódájának érzelmes és célratörő egyszerűsége, vagy akár a Galagonya, amely – tanúja voltam – megríkat egy még beszélni is alig tudó gyereket, nem elsősorban az értelemre apellál, hanem a hangzás és a ritmus elemi energiájára. Persze, ennek is megvannak a maga veszélyei és buktatói. Nagyon kell vigyázni, hogy ne csaljon az ember. Számomra válságot jelentett, hogy nem lehet megmaradni az objektivitásnál, mert van egy bizonyos pont, ahol elhomályosít a saját szubjektivitásunk. Voltam annyira józan, hogy felismerjem ennek a kényszerét és hasznát, és azt mondtam: „jó, akkor megállunk ezzel az objektivitással, szünet. Legyünk akkor szubjektívek”. Ez, persze, életkori sajátosság is lehet, mert nem csak nálam következett be, hanem például Szabó Lőrincnél is. És nem is minden versemre érvényes. A szubjektivitás nem a boldogság megéneklését jelenti, mert a legtöbb versben több a fájdalom, mint az öröm. A Villany inkább válságkönyv, mint örömkönyv, a hit hiányával néz szembe.
Nagyon sokszor elhangzott előadásodban Nemes Nagy Ágnes és Lator László neve. Miért és hogyan fontosak ők számodra?
Ugyanazért fontosak. Latort elővettem gyakran, de Nemes Nagy Ágnes talán egy évig is szünetelt, ha nem vettem le a polcról, mert gyakorlatilag mérgezést kaptam tőle egy időben, annyira túladagoltam. Most megint jó olvasni. Valahányszor előveszem, mindig azt gondolom, hogy ezt megcsinálta, ez le van téve, ez egyszerűen áll. Maradandó. Hogyha mesterek, akkor azért mesterek, mert a mesterséget tanítják. Arra tanítanak, hogy az ember miként kezelje az anyagot. Megtanuljuk, mit hogyan lehet megközelíteni, de ez a tanítás inkább példa, mint segítség, mert mindig, minden versnél újra kell kezdeni a tanulást.
Vannak olyan vonásai a költészetednek, amelyre a könnyűzene felfigyelt, például a Magashegyi Underground Kocka-rap feldolgozása...
Az játék volt. Nem dalnak írtam, egy vetélkedő kötelező feladata volt a szaknyelven való szerelmesvers-írás, de nagyon szeretek játszani. Csináltam mindenféle alternatív dolgot, hülyéskedéseket. A mesterségnek a boldogsága, hogy lehet játszani is a verssel, nem mindig csak búsan elmélkedni.
Jöhet egy durva kérdés a végére?
Nyugodtan.
Vári Györgynek megjelent egy kritikája a Magyar Narancsban a Villany című kötetedről, amely eléggé didaktikus és szókimondó volt azzal kapcsolatban, hogy min kellene változtatnod, miért sikerült kevésbé a kötet. Mennyire fontos neked a kritika, mint visszajelzés, és konkrétan ez az írás?
Nem azt mondta, hogy min kellene változtatnom, hanem egészében utasította el és söpörte félre a könyvet. Eddig azt hittem, hogy minden kritikus tudja, hogy egy versből nagyon nem fair úgy kiemelni valamit, hogy legalább a szövegkörnyezetet ne idéznénk. Egy szókapcsolat vagy egy kép egy teljes versen belül mást jelent, nem lokális értéke van. El tudok számolni azzal, hogy mit miért csinálok egy szövegben, és nem hinném, hogy magyaráznom kellene a bizonyítványomat, mert aki látja, látja. Ő viszont, értelmes olvasó ember létére nem tudja, vagy nem akarja látni: tendenciózusan idéz, kihagy mindent, ami nem illik a koncepciójába, nem érzékeli sem a hagyományra való utalásokat, sem az iróniát, a szójátékokat pedig meg sem hallja. Úgy sejtem, nem ismeri a korábbi köteteimet, mert nem helyez kontextusba semmit. Valamiért undorral és haraggal olvasott, és szerintem ez senkinél nem vezet jóra. Egy kicsit József Attila Babits-kritikájára emlékeztetett ez a kirohanás, vagy még inkább Szabó Dezső dühöngéseire. Így is lehet írni, de ez nem kritika, ez pamflet, aminek egyetlen célja van: nem is a kötet, de a szerző megsemmisítése. Joga van hozzá, persze, nekem meg állnom kell a nyilvános megjelenés nyűgét s nyilait. Ha volt tanulsága ennek, akkor ennyi.
