Fabula Smaragdina – MACSKÁT VÉRNYOMÁSRA – Tamás Kincső újra mesél
A szerelemről a Hold jutott eszébe, a Holdról a csillagok. A csillagok a bársonyfekete égboltról aláhullottak és csilingelni kezdtek egy öregember hajfonatában. A táltos hun táncolt előtte.
FABULA SMARAGDINA
MACSKÁT VÉRNYOMÁSRA
Tamás Kincső meséje az ötödik résszel folytatódik
Két mese, melyekben a csillagász annak járna utána, kicsodák is ama Nagy Szellemek, akik az ő megsegítésére küldték a táltos paripát. A hunok álmában segélykéréssel fordulnak Euphorbiához. A csillagász Fabula hátán nyomban Attila udvarába repül.
Nagy Szellemek nyomában
Euphorbia oly gyöngéden érintette a lovát, mint egy holdfényes éjszakán Amildát, a libapásztor lányát. Combjával finoman tartotta, két lábfeje között mutatta az irányt. A vékony bőrből font gyeplőszárakat engedte kicsúszni az ujjai közül, amíg már egyáltalán nem érezte a paripa szájában a zablát.
Kiértek a dombtetőre. Ahol a szemközti dombok összeértek, vastag fehér pára szakadt föl a frissen zöldre mosott erdőkből. Tündérvilág, gondolta a csillagász jókedvűt sóhajtva a nedves levegőből. A paripa dobbantott és keletnek fordult. Szivárvány!
– Akarsz-e alatta átbújni, édes gazdám? – kérdezte Fabula, a zöld lábú pej.
– Akarok – felelte a csillagász.
– No, akkor tegyél föl egy kérdést – mondta a paripa.
Euphorbia, aki valaha Adherbal király udvari orvosa volt, majd I. Krepiszt gyógyította ki a köszvényből, egy arra röppenő, tarka pillangó után tekintett és végigszalajtotta emlékezetét eddigi életén. Sosem gondolt magára másképp, mint egy örök vándorra, aki ott szolgál, ahol szükség van rá. Egészen addig, míg a libapásztor lányába szerelmes nem lett. A szerelemről a Hold jutott eszébe, a Holdról a csillagok. A csillagok a bársonyfekete égboltról aláhullottak és csilingelni kezdtek egy öregember hajfonatában. A táltos hun táncolt előtte, aki a krátertónál megjelent, két karját mint szárnyakat széttárva, női ruhában, ahogy a sámánok is szoktak.
– Azt akarom tudni, kik a Nagy Szellemek és mit akarnak tőlem.
Fabula ekkor kinyújtotta a fejét előre, még lazított egyet a gyeplőszáron, könnyű ügetésbe kezdett, majd vágtába csapott át, és repültek, mint a sólyom. De emelkedett a szivárvány is, és a földet érő két vége bezárult alattuk. S ők mint tigris a cirkuszi karikán, úgy suhantak át közbül. Euphorbia kénytelen volt behunyni a szemét, különben megtelt volna cseszlével. Így csak akkor nézhetett körül, amikor a túloldalon leereszkedtek egy nagy tölgyfa alá. Velük együtt szállt le az este. Euphorbia visszafordult, de szivárványnak nyoma sem volt már. Szél nem mozdult. Csend és sáskák, tücskök kara.
A csillagász az erdőből gombát hozott ki, tüzet gyújtott, megsütötte. Fabula elé állt, megborzolta a haját, kihullt belőle annyi fehér virág, hogy a ló reggelig szálalta.
A hunok fejedelmén nem segíthet a macskagyökér
Álmában Euphorbiát meglátogatta a hunok táltosa. Hajában, szakállának varkocsában ott fénylettek a csillagok. A táltos farkasszemet nézett vele jó darabig, majd így szólt: „A mi királyunk ma tartja a mennyegzőjét hatodik feleségével. Fiai derék legények, bölcs apjuk árnyékában azonban nem akarnak gyarapodni. Fejedelmünk újabb utódra vágyik, ki megtartja nyílvesszők záporával szerzett birodalmát. De vérében démon lakozik, elfeketíti a szeme világát, keblét nyomasztja. A táltosok tudománya nem elegendő kiűzni belőle. Minap azt az álmot láttam, hogy a Nílusban úsztat egy magányos lovas, kinek a hajából narancsvirág hullik, és ismeri az orvosságot valahány betegségre. A Nagy Szellemek segítségedet kérik.”
Euphorbia szeme felpattant. Látta a csillagokat az augusztusi égen. A Nagy Oroszlán mintha mozdult volna.
– Macska! Macskát kell a mellére tenni éjszakára! Attól majd megcsendesül a vérnyomása.
– Gyerünk, Fabula! A hunok nomád nép, nem ismerik a házimacskát. De ahol az ember otthon van, ott a macska is megmarad. Repíts engem a hadúr palotájába!
Felpattant Fabula hátára, s magukra vették a sötétség leplét. Bagoly nem száll biztosabban, denevér ügyesebben, ahogy a paripa szelte az éjszakát. Euphorbia megpillantotta az első hullócsillagot.
A palota népe aludt még a mennyegző kábulatában. Euphorbia letelepedett a fakerítés tövébe, s gondolatban csokrot gyűjtött: galagonyalevelet, szúrós gyöngyajakot, zsurlófüvet, amiből majd jó tea készül. Talán el is bóbiskolt a derengő fényben. Térdére lila hajú tündér ült, kersztbe fonta a lábát, a többi szorgosan hordta kupacba a növényeket. Hogy honnan szereztek nyár derekán fagyöngyöt, el nem tudom képzelni. Levendulaillat töltötte be a hajnalt.
Euphorbia lerázta magáról a harmatot, és a kelő nappal a háta mögött elindult a királyi lakosztály felé. A hunok fejedelmének fapalotája díszes tornyokkal magaslott a sátrak fölé, bejáratát két harcos őrizte. Nem is eresztették a csillagászt tovább, minthogy a fejedelem pihen.
Mit volt mit tenni, Euphorbia leült, de előbb enni adott hű társának. A piros ló köré, aki egy halom fehér virágot eszik, odasereglettek az emberek. Senki nem merte a narancsvirágokat még érinteni sem.
– Babonás egy nép lehet a hun – mustrálta őket a csillagász. Mindenikük övet viselt, s főként az asszonyokén állatok díszlettek, ötvösmesterek keze alatt született szarvasok, vadkanok, farkas, medve és madarak. Bőrcsizmát hordtak, amelyiknek sarka is volt. Lovas nép – gondolta Euphorbia s megakadt a szeme egy földig érő kaftánon. A táltos vált ki a bámész tömegből.
A jurtában, ahova a csillagászt invitálta, lótrágyától a szárított lepkeszárnyig volt minden. A táltos pipát vett elő, meggyújtotta. Euphorbia csak forró vizet kért. Zöld teát csomagolt ki, megforrázta. A hunok nem ismerték a teát. A macskát sem.
A csillagász kisétált és előkotort egy zsebkendőnyi apróra vágott gyökeret a nyeregtáskából.
– Macskamag –mondta s letette az öreg elé. – Ezt ha éjszakára az ablakba teszed, abból kilencedik napra macska lesz, s egyenest oda telepszik, ahonnan a baj ered.
A hun csak füstölgött, hunyorgott szűkre szabott bogárszemével, s megszagolta az ajándékot. Tetszett neki. A macskagyökér iszonyúan büdös.
Euphorbia szívidegességet gyógyító növényeiből halotti csokor lett harmadnapra. A hunok fejedelme elvérzett a nászéjszakán. Fejjel keletnek temették el, melléje a lovát, egy rézszínű pejt. A csillagásznak Mulukka jutott az eszébe, a fényes királyi csődör, s mintha szíven szúrták volna őt is. A lóáldozatot barbár szokásnak találta és sohasem hitte, hogy ez Istennek tetsző.
Nem telt bele néhány évtized, a hódítóknak vissza kellett húzódni északra, a végtelen sztyeppék felé. Talán egy elkésett macska miatt.
Sajnálattal értesültünk róla, hogy Tamás Kincső lovasbalesetet szenvedett, s eltörte a karját. A mese folytatása az író teljes felépüléséig várat magára. (A szerk.)
Az első és az előző rész itt érhető el:
