VERS/TÖRTÉNÉS - A mutatványosok búcsúja - SÓS DÓRA verse, BAKI JÚLIA kisprózái

Önző módon nem beszél
Csak nyomkodja a szivacsot
Így kaparja le a közösséget
(Sós Dóra)

... az ablak befelé néz. Láthat egy kicsi, kerek asztalt, amin összeomlanak a szavak, ahogy visszaütődnek az üvegről. Egymás felé tologatjuk csonkjaikat. Egyformán, mint ahogy a pohárban loccsanó víz próbálta utánozni az esőverést. (Baki Júlia)

A MUTATVÁNYOSOK BÚCSÚJA

SÓS DÓRA

ELNÉMULT SZIRÉNÁK

Háttal áll, mosogat
Szirénák tolakodnak közénk
Felerősödik a vijjogás
Feszengünk a zajban
A baleset rémét
emberek hadonásznak
a betört szélvédők mögött
angyalkák alszanak
a kormányra dőlve
A gyengülő szirénahang elviszi magával.

Hátrahagy bennünket egymásnak
Az edények összekoccannak
A poharak feldőlnek
Értelmetlenné válunk
Amikor még mi – én és te – voltunk
barna íriszéből
hágcsón mászott át a fejembe
át a szivárványhártyán
át a látóidegen
egyenesen bele az agyba
olyan volt a bőre
mint a Möbius-szalag
végtelenített simogatások
Közhelyek voltunk, boldog közhelyek.

Önző módon nem beszél
Csak nyomkodja a szivacsot
Így kaparja le a közösséget

Csak a profilját látom
Lehunyt pilláit
„Megkérdezhetném, hogy megcsaltál-e”
Összerezzenek
keresem a megfelelő szavakat
a konyhakő fúgáiban
zuhanok a horizontális
és vertikális vonalakon

Hátrahanyatlott a párnán
Tudtam, hogy ennél már
Nem leszünk őszintébbek
Éreztem a kezén a mosogatószer szagát
Sírva ment el
csapkodott a kezeivel
és ahogy vonaglott
a bordáit disszonánsan
rángatta a zokogás.
Ez volt a legundorítóbb
És a legizgatóbb szakításom.

Utóhang
Vallomást vártam
Ehelyett: aszimmetrikus hallgatás
A kék kockában némán sikló repülő
Üresen potyogó, tojáshéj szavak
Magamban mérem az időt
Gyorsul, lassul, nincs tétje
Nincs külső nézőpont –
Csak bennem létezünk
Tehát nem létezünk.

BAKI JÚLIA

A MUTATVÁNYOSOK BÚCSÚJA

Reggel kilépnek papírmeleg gyászruhájukból, kicsit susognak és dideregnek, megmerevednek az ujjak között, és lassan elkenik testükön a tintafoltokat. Légzőgyakorlatokat végeznek, felhúzott vállal kidomborítják mellkasukat, hasukat behorpasztják, kinyújtják száraikat és a megfelelő kompozícióba rendeződnek. Az álmok csipás szemmel próbálják keresni magukat tükröző felszínükön, de csak körvonal nélküli visszhangnak tűnnek, amiket egyszerűen ki lehet öblíteni hideg vízzel. A kiejtés lehetetlen: az ablak befelé néz. Láthat egy kicsi, kerek asztalt, amin összeomlanak a szavak (mint egy kártyavár), ahogy visszaütődnek az üvegről. Egymás felé tologatjuk csonkjaikat. Egyformán, mint ahogy a pohárban loccsanó víz próbálta utánozni az esőverést. Ritmusos szimmetriával. 9 percek követik egymást, páratlanul: csak kiegészítésként vagyok jelen. Mint a csökkenés pozitív irányultságának utolsó előtti lépése. A viszonyítás innen eredt. A szférák a szomszéd széken szorongtak, combjuk minduntalan összeért, szinte egymásba csúszott. (Az asztalra fektetem a szintéket, a pohár mellé, vízszintesen. A pontosság fontos. Látszatok épülnek belőle.) Rögzíteni próbálom, de a színeket lehetetlen rekonstruálni. Talán nem is akarom. A fény a lényeg, ahogy a csukló ívét követi, a vénák felsejlését, egészen a szemek tompán törő ütéséig, simogatásáig. Exponálok. Ennyi ma a ragyogás. A tekintetek elfordulnak, egymáshoz szorított térdekkel cserélgetem a pózokat, ahogy a ruha anyaga engedi és vigyázok, nehogy hozzáérjek. Pótcselekvések ragadnak a szám szélére. Egy mozdulattal letörlöm.
A pohárhoz nyúl. Az ablakot nyit az asztalon, átér rajta egészen a cseppek zuhanyáig. Átáznak a súgókártyák – olvashatatlanná válnak a szavak. Ivott, a poharat visszatette a lapon látszó nedves körre, ugyanúgy. Felállt. Koppanás, csusszanás – a szék betolva, majd lábnyommá kopnak a léptek. A beállítás nem módosul, tengely feszül a vágyak és az elérés közé. Átmeneti rezdülés, amíg a küszöböt átlépi. A pohár alján tócsányi víz. Most lépett bele, innen is hallom, hogy káromkodik.
    –  A természetes fényt mindenképp zárd ki!
Kicsúsznak a kezéből a kulcsok, ahogy lerázza magáról a vakus megvilágítást.
    –  Óvatosan!
    –  Egy pillanat, elhúzom a függönyt.
Az itt áthelyeződése mutatja az abszolút távolságot. Sötétkamrában eljátszott, színpadiasan széles mozdulatokkal tágítja a távlatot. A szférák szeméremréseit.
    –  Belemárthatnád az előre elkészített folyadékba.
    –  Fogd meg, de vigyázva, csak a szélét érintsd, mégis szorítsd úgy, hogy ne tudjon elcsúszni! Ha leejted, tönkreteszed.
Egymás mellett száradnak majd a kimerevített pillanatok, ahogy a szivárványhártyát elfedi a kitágult pupilla.
Átlépés (a küszöbön felemelem a kulcscsomót), hozom a képeket, az asztalra teszem, majd eljátszom: asztalszélre szorult tengely. A szférák hunyorognak. Összeérést színlelnek.
Kivonandó lettem, mint a megduplázott magánhangzók a szó belsejében. Én bent maradok. Nem menekülök, nem. A hiány most a tudat megnyilvánulása. Látnom kell magam körül, mint a csodák leleplezését. A kíváncsiság néha nem engedi látni a trükköket, ahogy szívet növesztenek a létfontosságú szervek és a nikkelt kártyalapok.
Leverem a poharat: ahogy csattan, esőt ver az ablakra. Az arcán csorog végig.
    –  Rá ne lépj a cserepekre!

JÚLIUS

Nincsenek rá betűk az ábécében. Elvesztek valahol a nyitott ajkak és egymásba csúszó hangok szólamaiban. Meg se kell szólalnod, az ágy apró reccsenéseiből hallom, hogy nem kívánsz már. A nyitott kerti ablak előtt küszködtem a kimondásával, lassan, mint aki most tanulja a nyelvet, hogyan csúsznak át egyik szájból a másikba a szavak. Néha elhittem, hogy ha nem is gördítem le őket, csak megtartom a nyelvem hegyén egyensúlyozva, mintha gyöngyöt, újraformálódnak, és a telefon fonémái majd átrendeződnek az arcoddá. Persze az újabb és újabb vonások csak visítottak, vagy úgy pattantak el, mint a húrok, a túlfeszített lélegzettől. Vagy mint az erek. Minden felpattintott héj alatt a szem bogara. Vagy egyszerűen a hűvös boncasztalon kitalálni a száj formájáról, mit mondott utoljára, kinek suttogott a telefonba, és a körmei alá tapadt illatok melyik városból származnak. Gyorsan illannak el, kevés nyomot hagynak. Csak kedve támad felvágni az embernek a köldöktől a mellkasig, így most, érezve az éjszakai eső ragjait. Bármiképp formálom, újabb határozókkal, pontosításokkal, a végén mindig felkiáltás lesz belőle. Ráismerés, hogy a szavak fonémáiból nem értek, csak a kagylóba sóhajtott izgalmakból, ahogy a tenger morajlik, megőrzi az egész test és továbbadja. Egyszerűen rám néztél. Nem volt benne semmi kétség. Szótári alakjában használod a szerelmet. Nem gondolod, hogy nekem talán a függönyt jelenti, ami mögé mindent képzelek, amit te a szerelem mögé. Néha rásimítom valahány könnyemet. Kellene egy esernyő. A boltban mondtam is, hogy nálam csak a piros jöhet szóba, mert az még az égboltot is elbírná. Ha netalán. Bejárhattam volna az egész város összes boltját, de akkor az utolsóra már csak a hazugság jut. Hogy nem akarok megázni, és mindegy milyen színű vagy formájú. Nehezemre esett volna még ezt is kimondani. Most meg az erkélyen állok a csupasz esőben, és találgatom a ragjaidat. Ha az enyém lennél, akkor a neved helyett használnám az m betűt. És otthonosan elbújnék az egyik boltív alatt, hogy meg ne ázzak. Nem várok tovább rád, vagy a soha ki nem található szavakra, amik még készen sincsenek, és új betűkombinációkat kellene alkotnom, hogy ismét hasonlítson lényegéhez. De ha már csak a szavak is csak a számok sorrendjében cserélődnek fel újra és újra, akkor te megálltál a tízes számrendszer felénél. Tovább nem merészkedsz, vagy én, utánam jönni a konyhába meg felesleges. Inkább majd megbaszol mást, velem túl sok a gond. Telefoncsörgés. Különálló hangokból kereslek elő, de nem megy gyorsabban, elejtettem valamit, nem találom meg, mire lerakod a kagylót. Félúton maradtál a tenger és az arcod között, a kocsi lerobbant, a legközelebbi benzinkút vagy telefonfülke kilométerekre innen van. És lemerülnek mozdulatok, a betűket külön kell megízlelni, hogy érezni lehessen a súlyát. Egy tonnányi homok minden merülésnél. A telefonfülkét próbálják felhúzni a tengerfenékről, az tehetetlenül kapaszkodik az aljzatba, ha máshogy nincs kiút, hát levegőt se vesz többé. A fürdőkád alján találtam egy kagylót. Felnyitottam és gyöngyházfényű homokot találtam benne. Fájt minden lökés. Fájt áthasítani a levegőt az újabb hangokért, amik csak meggyötörnek, vagy a nyelvem hegyére taszítanak. Az ábécé betűit felcseréltem közben, és nem találom a helyes sorrendet. A felkiáltójel a végére maradt. Mint általában. Minél többször játszom ugyanezt, annál nehezebben találok vissza a kerti ablakhoz, és ha mégis mindig mást látok. Most téged, amint felkelsz az ágyról. És tétova lépést teszel. Felém. Aztán magad felé, gyorsan szinte észrevehetetlenül ereszted le a karod, és fordulsz el. Beleszólsz a telefonba, látom az arcodon a gyorsan villanó betűket, akár egy neonreklám gyorsan múló fénye. Lehajolsz, felemeled a fülbevalómat és intesz: megtaláltad. És mosoly látszik az arcodon kívül, a szavakon kívül, ami senkinek se szól, csak egyedül az apró gyöngynek, amit az ujjaid között tartasz. Kagyló a kagylóhoz szorul, nincsen értelme zajt csapnom, mégis felrúgom a pohár vizet, amit az ágy mellé készítettem. A tócsában érzem az üvegszilánkokat. Valaki betörte a telefonfülke üvegét, még az éjszaka, talán rúgta, tengervíztől ittasan, mert egy fél pár cipő ott maradt. A méretére már nem emlékszem, de talán illene a talpadhoz. Nem sok különbséget látok tegnap óta magamon. Csak szárazabbak az ajkaim. Nyaralást terveztem, mert egy rövid hónapig lehetek önmagam és utána a nevem felett elrohan az idő, és megkoptatja a szeptember és a december, meg az ócska szerelmes rímek, amiket kitalálsz rá. Kirakatban lenne a helyük, jó vevőcsalogatók, ha valaki kellemesebb vágyakra áhítozik. Egy ásításban elfér az összes szó, és kerekre tágítja a pofacsontot, az oxigénhiány gyorsabban bénít. Nyitva felejtettem az ajtót, mint a hal a száját, ha egyszer partra vetődött. Így fuldoklok most én alattad, senki nem készített fel rá, hogy ezúttal tenger leszek. Hogy a só majd szárazra szívja az ajkaimat, és mélyebben van bennem, mint bármi, de mégse ér el. Amikor ököllel nekieshetsz, és minden törik, mégis csak a talpadban maradt üvegcserép emlékeztet arra, hogy akartál valamit. Hogy rendszeresen el akartad takarni magad a ragokkal és a fonémákkal, a sokféle szóalakot hasonlítgattad önmagadhoz. Leginkább magamat törném össze, mielőtt kitölt az űr, és belém telepszenek a csillagok. A boltban csak efféléket kapni, azt mondják, az esernyő váza nem bírja el, ha ráönteném az egész tengert, amit eljátszottam a kedvedért. Összeroppanna alatta, az ilyen vékony fémszálaknak kicsi a teherbírása. Nem baj gondolom, úgysem kell az egész eget az eső mögé képzelni. Bár egy cseppet sem kaphatok a légkörből, talán bennem is kering egy, és az ásványi sók lecsapódnak a májban és a tüdőben kristályosodnak ki, átszúrva az apró hólyagokat. Vérzel, mondod. Nem keresed a szavakat, pedig belőlem merítesz egy újabb pohárnyit. Meleg üvegcserepek sértik fel a számat, a félig átharapott pohár az asztalon marad. És az én áthúzott meztelenségem. A fél cipőt még felhúzom, mielőtt elmegyek.
 

A művekhez Kalmár Dorottya festményeit társítottuk