Boldog Zoltán

Szójáték a kastélyban – A 2011-es szigligeti JAK-táborról

2011. augusztus. 29. - 18:48

Balogh Endre gentlemantürelme, Borsik Miklós Simon Marci-pólói, Csobánka Zsuzsa újasszony-nevetése, Deák Botond aluljáróhangszíne, Gaborják Ádám csendes magabiztossága, Garaczi László metál-dj-félórája, Hartay Csaba pálinkába oltott Flipper Öcsi-rajongása, Hercsel Adél sajtódíva-pírja, Jónás Tamás szeretethiány-kirohanásai, Krusovszky Dénes vászoncipője, Kukorelly Endre oktatáspolitikával vegyített szópingpong-szemináriuma, Lázár Bence András boncmestertekintete, Nemes Z. Márió igenlően duruzsoló tónusa, Orcsik Roland „hirosimon”-ellenpropagandája, Péczely Dóra titkosvirágnaplója, Peer Krisztián hamis hasismosolya, Pénzes Olivér félmeztelensége, Simon Márton kampányszorongása és prózatraumája, Sopotnik Zoltán futóbeszélgetése, Szegő János magabiztos darázscsípés-bicegése, Turi Tímea Szegő-féltése – egy kitalált fotóriport képaláírásai is lehetnének, de annyira kitaláltak, mint lefényképezhetetlenek, így a fesztiválszezon végére operatőrré, rendezővé, riporterré, tehát híradóssá vedlett egykori kulturális újságírónak vissza kell találnia a szavakhoz.

Szigliget után nehéz hazatalálni (a szavakhoz is), mert a 2011. augusztus 23-a és 27-e között, immár 23. alkalommal a József Attila Kör által rendezett alkotótábor leginkább olyan történeteket tartogatott, amelyeknek elhallgatásával válhatunk beavatottá. Hiszen leírhatjuk, hogy Jónás Tamás részegen fetrengett György Péter lábai előtt, de ez mit sem változtat azon: az ország egyik legjobb költője tette ezt. Trauma az irodalomban – szólt az eredeti előadáscím. Trauma az irodalomban – jegyezték meg sokan, részvéttel vagy talán cinikusan. Szóval ott vannak a kétségek: Tamást lehetett sajnálni, megmosolyogni, kikerülni, csendre inteni, meghívni még két fröccsre, de tessék megpróbálni Jónás Tamásnak lenni – költészetileg. Nem szocioköltészetileg, ahogy az első nap beszélgetése szerette volna megvitatni a Péczely Dóra feldobta fogalmat, amelynek legnagyobb hozadéka: megismerhettük Peer Krisztián szocioköltőt, aki „régen jó verseket is írt” (Péczely Dóra). A szocioköltő tehát annyira közel kerül a társadalomhoz, hogy már nem ír. Deák Botond szerint pedig egyik ismertetőjele a nem létező figurának, hogy legalább egyszer aludt már aluljáróban. Ti nem aludtatok, veti a szemünkre, de mi nem akarunk szocioköltők lenni, nem vesszük magunkra. Lepereg rólunk, akár az Apokrif-folyóirat bemutatkozó estje az izzadságcseppekbe burkolózva. A szigligeti titkos naplónál mi sem mondhatunk többet: [megfelelő rész felkerülés után bemásolandó, vagy nem].

Szigligeten is nehéz hazatalálni, bár a tábor egyik érdekessége: az írók, költők nagyrészt a kastély szobáiban laknak, ahová esténként felhallatszik, ahogy a pingpongteremben az írók rendeltetésszerűen használják a testüket, vagy éppen erőszakos eszközökkel dj-pozícióba kerülnek. A harcból rendszerint Peer Krisztián került ki győztesen, aki Sebő Ferenc érkezése után még elfoglaltabbá vált. De mindemellett Krisztián az Irodalmi Jelentől elnyerte „A tábor Diogenésze” címet. Gratulálunk.

Vajon kié lesz a dj-pult?

A kastély teraszán általában reggelenként kialakuló szanatóriumhangulat mellett csak a rendőrség razziája zavarta meg időnként a gördülékenyen folyó műhelymunkákat (ami néha a szemközti kávézó teraszára tevődött át). A szép számmal érkező bevetési csoport nem volt rest végigmotozni a félmeztelen írókat, akik a falu rosszallását akkor nyerhették el, amikor O. F. elnöksége alatt a romjaira csupaszított Öreg Szem kocsmából részegen rohantak az ófalu irányába. A szigligetiek azóta tartják különcöknek az írókat-költőket, de a Kisfaludyakra szívesen emlékeznek. Még utcát is neveztek el róluk.

Hivatalos és rögtönzött programok váltották tehát egymást, akár Erdős Virág, Halász Margit és Szvoren Edina felolvasása, akik közül leginkább a Trabantfejű nő slam-poetry-re hajazó versei mutatták meg, hogy a Mítosz, mese, halál tematikába se kell belehalni a döglesztő melegben. Mint ahogy abba sem, ahogy kritikusok (Herczeg Ákos, L. Varga Péter és Payer Imre) beszéltek Németh Zoltán, Orcsik Roland és Pollágh Péter költészetéről, akik mélyen a székbe süppedve hallgatták a diagnózist: identitásválságban szenvednek. Vagy csak simán válságban, de nemcsak szenvednek ettől, ebből élnek, ettől igazi költők. Meg, persze, attól, hogy igazi kritikusok beszélnek róluk. De mitől is válik valaki valódi kritikussá? Ha azzá lesz, számít-e a szava? A JAK-táborban biztosan, hiszen a ki kinek a szobájából jött ki pletykák mellett fontos szerepet kapnak a teraszon folytatott beszélgetésben az új kötetek: Deres Kornélia Szőrapája, Szabó Marcell a szorítás alakja, Aaron Blumm Biciklizéseink Török Zolival és Csobánka Zsuzsa Belém az ujját című könyvei. Mind a négyen bemutatkoztak hivatalos keretek között is – így hárman csábították az olvasót: a színművészhangú költő- és írónők, valamint a Török Zoliért rajongó napló skizofrén, nimfomán narrátora. Ha már a táborban Zsadányi Edit előadásain sem sikerült egyértelműen leszámolni azzal, hogy a „női poétika” kifejezés elvethető-e, annyi viszont megállapítható: ha a női szerző jelen van, semmiképpen. Mert igenis sok férfi szeretne Török Zoli lenni, persze, nem Aaron Blumm kezei között, hanem a regényben. És biciklizni is érdemes Szigligeten. Mint ahogy ellátogatni a kastély parkjában található szigetre, ahogy megtudhatók a kampány részletei, mert a kastély rövid időre csendes demarkációs vonalakkal kettéosztott Magyarországgá vált – tele szenvedéllyel és propagandával.

Az idei tábor ugyanis a JAK elnökének és a füzetek sorozatszerkesztőinek megválasztásáról is szólt. A pálinkaszagú hajnal Orcsik Rolandot változtatta a Borsik-Simon párost Japánnal kapcsolatba hozó megmondóemberré, aki a „hirosimonmarci” jelszavával próbálta a Dunajcsik-Sárközi-klónnak is nevezett duót zavarba hozni. Simon Márton, miközben prózafélelmét üvöltötte a levegőbe, láthatóan szorongó másnaposságai közepette szórólapokkal folytatta a kampányt. Ha írt volna még egy olyan kötetet, amely mélységével a Petri György és Jónás Tamás néhány megmozdulásával mérhető csak össze, minden bizonnyal nagyobb eséllyel indul. Mert még az sem tagadja, aki nem mondja ki, hogy Marci a nyolcvanas generációnak magasan a legjobb költője. Politikusnak másnapos és hálistennek nem elég szamuráj, nem elég kamikáze. Kár, hogy a versből nem lehet megélni. A JAK-elnöki tisztségből viszont – a rózsalugasban terjedő pletykák szerint – igen, havi száznyolcvanezer, azt mondták. Bruttó vagy nettó, nem világos. Érdekes módon az utóbbi tisztségért csendesebb kampány folyt, a jelöltek visszafogottabbak voltak, kevésbé költő-, inkább politikusalkatok. Végül a kulturális hálózatot kiépíteni szándékozó Gaborják Ádám, kritikus, irodalomtörténész jött ki győztesen a küzdelemből (Krusovszky Dénessel szemben), illetve a Orcsik Roland-Sopotnik Zoltán stand-upoló koalíciója. Valamint az a pár ember, akinek ingyen pálinkát fizettek – Hartay Csaba Békés megyei szállítmányának érkezése előtt.

A tisztségekért folytatott csörték mellett azonban a rendezvény egyik fő kérdése volt: lesz-e jövőre JAK-tábor Szigligeten. Ha nem, egyértelmű a lépés: falhoz kell állítani a kultúrpolitikusokat. Mert Szigligetre szükség van, akár néhány szóra egy hosszú út vagy éppen a halál előtt. Falhoz állítani, és elvenni tőlük a szavakat néhány órára, akár egy Borges-novella és egy Mátrix-snitt néhány pillanatában. Úgy talán megértenék. De az írók nem olyanok, akik falhoz állítanának bárkit, meg, egyébként is, vélik az emberek: a szavakat úgyis ingyen adják. Valóban?