Távozó idő –
arra int,
abban legyek jelenvaló,
amiben emlékét észleli a pillanat.
(Keszthelyi Rezső)

 

 

 

A LÉTEZÉS BÁJA

 

 

 

 

 

 

 

 

ZALÁN TIBOR

SZÉTSZÁLAZOTT HAIKUK

 

alacsonyan jár / a hold pipacsot keres / de már nem talál

*

ágak hajlanak / egy éjszakai szívre / összevérzik azt

*

mintha még tavasz / virágárny az ablakban / eljött az őszöd

*

vár egy árny csak vár / pedig egyedül maradt / akár kint a hold

 

 

 

KESZTHELYI REZSŐ

A LÉTEZÉS BÁJA

 

 

 

 

 

 

 

 

A létezés bája

múlandóságának
örökké
valósága.

 

Észrevétlen történet

Sirály ível,
árnya suhan szikláról
hullámra,
amitől a légmenny
meginog,
és sírhatnékja támad.

 

A becstelenség bája

a Mindenható
embernek markában.

 

Látatlan legenda

Sziklarés,
belőle  ezüstzsálya
tör elő,
csaknem égerő, vagy valóban az;
napsárga virágát
a szél színregéje csipdesi,
ő meg, míg nem kókad,
a tenger horizont-
tömegére fekteti.

Ki lelhetné föl ezt,
ha nem a légszem,
mely tükrében
azt sejteti:
képzelődés nélkül
igazán gondolni 
semmit se lehet.

 

Az országászat bája

elmedüledék és ármány
románca.

 

Mozdulatlan eltűnés

Az őrült nyelvet
lengeti a lét –
sírásmézet csepeget
a tél –
magunkkal jöttünk
s megyünk –
nincs mással lenni
inteni.

 

A szépség bája

az érzelem
ártatlan hiánya.

 

Szavaveszett mese

Merről a hatalma szín légköre –
szüntelen érkező szemmel
áll meg ama piramis előtt,
melyben a tenger szarkofágja,
körötte meg, a homokon,
szabályos térközökben
izzó és könnyező tevék –
amiképpen önnönmagává szenved
a kín.

 

Távozó idő –

arra int,
abban legyek jelenvaló,
amiben emlékét észleli a pillanat.

 

 

NYERGES GÁBOR ÁDÁM

... ÉS AZ ÉGIEK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most persze mindenki a felhozatalt nézi. Nem, mintha így elsőre és külsőre olyan sok következtetést lehetne levonni, gondolják egymással sutyorogva, mégis, az idegörlő évek állandó készültsége, a folytonos borotvaélentáncolás és önfegyelemgyakorlat után az emberbe szabályosan  beléje nő, egyenesen a csontjai alá ez a hét plusz egyedik érzéke, amivel -­ dacára a fent részletezetteknek -­  mégis, mint búzát az ocsútól, el tudja választani az izgő-mozgó, röhigcsélő, síró, taknyodzó, ugrabugráló időzített bombák tengerében a minőségi és a híg árut. Minden évben így zajlik ez, már ki tudja, mióta, ezen a helyen legeslegkorábban nyilván csak az alapítástól számítva, de valami azt súgja az embernek, hogy talán még régebbtől fogva, az előember kezdetleges oktatási metódusainak valamelyikéből (nézd. fiam. apa. fog. kő. üt. bölény. stb.) eredhet, hogy már akkor is így zajlott le minden, nevezetesen, hogy a négy kiválasztott, akiknek most ennek az egész, épphogy csak le nem szakadó esős, párás, mégis (még ha ez lehetetlen is) tűző napon játszódó ősi rituálé már mind, kvázi előlegben ott görnyed sokat próbált vállain, félrevonul az udvar sarkába, ahonnan azok majd a szögletet rúgják nyolc éven át, ők meg cigizve megtárgyalják a jövőt.
    Tudják jól, hogy ők most az eljövendő világ beavatott és már mindent látott, titkos papnői, akiknek akár egyetlen apró mozdulatán is, ahogy mondják az effektíve minden múlhat. Érzik a súlyt, de már nem remegnek alatta. Tűrik az igát, és ha azt nem is, magát a tűrést élvezik.
    Na bazmeg Erzsi, megint te vitted a használhatókat. Erzsike szabadkozik, szükségét érzi, hogy már-már irígységet tettessen az övénél valóban minőségileg, klasszisokkal rosszabb három másik adagra pillantván, mutatgatva itt is, ott is egy-egy jobb darabot vigasztalásképp a többi kupacból is. Az, az ott, nézd. Amelyik az orrát túrja? Nem, ott mellette. A kis szőke. Hát nem tudom. Ha te mondod, nyilván, de azért szerintem megintcsak te kaptad a javát, mi meg a férgesét. Azért nincs harag. Elnyomják, és arcukon -­  már csak a szolidaritás okán Erzsikéén is -­ , ezzel is dacolva egy cseppet az ősi, mítikus protokollal, a másodperc töredékéig felfedik őszinte fáradtságuk és kiábrándultságuk, urambocsá undoruk örökkön állandó elegyét, majd felöltik arcukra a húsz éve ugyanolyan, évente csak párszor használatos, legszebb, ünnepi (rituális!) blúzaik mellé viselt, kötelező, bizakodó, bátorító, szinte anyai mosolyt.
    És most üdvözöljük közösen az idei első osztályosokat (az ablakban a szülők, gyermekeik őszinte értetlenségére infantilis módon ugrálnak, integetnek, mutogatnak és vakuznak, mikor leesik nekik, hogy most az övéikről volt szó és az üvegen át mutatják is csemetéiknek, hogy azok vagytok ti, azok közül meg az a néhány, aki épp odanéz, szemével mintha azt felelné, tudjuk, most minek kell itt gyerekeskedni, ez csak egy évnyitó, majd hazafele kaptok fagyit, addig meg bírjátok ki valahogy), akiknek ezennel kívánok minden tanár és felsőbbéves diák nevében boldog és sikerekben gazdag első tanévet iskolánkban. A mikrofon megreccsen, az égen felhők gyülekeznek, pár falfehér kisgyerek összeesik, bár vihar közeleg, a nap csakazértis dafke vadul süt, az égiek pedig tanácstalanul néznek össze: most akkor lesz áldozat, vagy sem? De csak eléneklik a Himnuszt. Meg a Szózatot.
    Még páran összeesnek.

 

A művekhez Orr Máté Lajos festményeit társítottuk.