Irodalmi Jelen

Vers/Történés - JÓNÁS TAMÁS: Költői összegzés - BAKI JÚLIA: Kiszámoló

2011. szeptember. 30. - 23:57

a test már nem fenyeget végre
csak fenyít
(Jónás Tamás)

A hangja nyugodt volt, félszeg a távolság. Plakátot ragasztottunk egymás arcára, fuldoklik közöttünk az ölelés. Tágra nyitott ablaknál a kert felé nézünk. Csak egymást nem látjuk.
(Baki Júlia)

JÓNÁS TAMÁS

KÖLTŐI ÖSSZEGZÉS

talán ez az amire vágytam.
nyár van.
sárga nő alszik az ágyban.
az elviselhetetlen
budapesti csendben.
hat vagy hét buszmegállónyi távolságban
két fiam
még az alma-álmaival
tárgyal.
ebben a világban
vagyunk még mindannyian.
a test már nem fenyeget,
végre
csak fenyít.
a reggel gyűrött örömeket tereget
égre:
egyszerű fényeit.
a sok boldogtalanság hátha
boldogságra
kényszerít.
még él első szerelmem.
apám és anyám
szintén.
bár csernely domboldalán
az egyik eltemetve.
mint én
32 éves verses rengetegbe.
plusz hat év: az életem.
hajnalig táncoltam pénteken.
van múltam, jövőm
és barátom.
hitelem van, és törlesztetlen kölcsönöm.
és belátom:
töretlen hitem.
mesterem,
ha nem
bánja: maradjunk mára ennyiben.
vagy mégse:
pénteken régi, jó
barátok
vendége voltam.
szelíd, erős depresszió
táncoltatja az egyiket.
a másik legyőzte a rákot.
végelgyengülésben haldokló kutya
figyeli minden léptemet.
nekem is elfogadható verzió
ez, életvégre, végre életre.
előbb-utóbb ide vezet
a jól széthalmozott élvezet
vagy munka.
örülne az ember, de fél egyre.
nem szabad vigyázni magunkra.
tragédiánknak, hogyha éle tűnt,
maradjon teljes életünk
felvállaltan csonka.

vagy írjunk verset csontba!

BAKI JÚLIA

KISZÁMOLÓ

–    Kimehetsz!
–    Ecc-pecc. Ecc-pecc.
Holnapelőtt az ajtó úgy nyílik, mint a papucs csattogása felfele a lépcsőn, bevágott csendközökbe szűrődik, hallgatózó fülek érzik a remegését, mikor a kézben marad a kilincs fémessége, egy pillanatig vár, a kulcslyuk kukucskáló szeme se rebben, a pislogás félbeszakad, félig lehunyt szem a várakozás, mint a kézen a kilincs, és kattan, és az egyszerű mechanizmusban megnyílok, ahogy a tenyérben marad a nyitás. Majd a biztonság. A tenyérjóslat elrejtése a másik ujjai alatt, melegük átvétele, ahogy gyerekként pipiskedve anyu kezétől örököltem át, aztán vezetés, amíg törökülésben a szoba közepén nem találjuk magunkat. A lépések piruló szemérmessége, majd magunk alá húzva a meztelenséget, falon át nézzük az eget. Kőműves örökkévalóságok. Két pupilla temetkezik egymásba a mennyezet orrsövénye felett. Íriszében kék és fehér foltok szikráznak fel váltva egymást, egy-egy lendület nyomásának erejéig. Mindig késéssel. Számolom a másodperceket, amiket az általam elképzelt időponthoz kell hozzáadnom. Egy, kettő, három. Mindig csak háromig jutok, aztán újra kezdem. Egy-kettő-három. Már a mutatóujjammal is követem, mindig a következőre irányítva. Egy ütemre, egy ritmusra a metronómra állított külső zajokkal. A hangerőt szabályzó gomb elcsavarásával az odafönt odalentté fordul.
–    Mennem kell.
–    9.
–    Tessék?
–    Egy híján tíz.
Kinyitom neki az ajtót. Még a tenyeremen érzem a melegét. A plafonról lepattogtak a csillagok. A parkettán állva hallom a meztelen talpak marasztaló tapadását.
Citromízű. A cukor csak lassan oldódik fel benne, minden szemcse külön-külön, ahogy beleszórtam a megmaradt teába. Kiskanállal kevergetem, eltartott kisujjal. Felhúzott vállú kacagás, kis papírcetlik összehajtása, az összes számot kap (majdnem tíz) – leejtem az asztalról. Mint a padlón maradt mészdarabok. Azokat felsöpörtem, majd beleborítottam a szemetesbe.
–    Ne haragudj.
–    Csak szedd fel.
Lehajoltam, gyorsan összehúztam és a tenyerembe szorítottam őket, a tinta elkenődött, a később kihajtott papírdarabokon olvashatatlanok voltak a számok. Otthon a farmerom zsebében találom meg őket, mint az elfelejtett vágyakat. A gyűjtés szenvedélye feszül, testmeleg csomagolásban. A levegőt kiszorítom, hogy elnyomja a kiürült pohár -talanságát. Csukhatatlan szemek: műanyag zacskóból inhalált remény, fennakadt reflektor a parkettán.
–    Állj ide.
–    Ne viccelődj, nem megyek olyan közel.
–    Azt mondtam, állj ide.
A hangja nyugodt volt, félszeg a távolság. Plakátot ragasztottunk egymás arcára, lekaparhatatlanul fuldoklik közöttünk az ölelés. Tágra nyitott ablaknál a kert felé nézünk. Csak egymást nem látjuk.
–    Ecc-pecc, kimehecc, holnapután bejöhecc…
Akkor még körben álltunk, talán kilencen, egymás kezét fogva. Egy lány állt a középpontban és körbefordulva mutatott egy-egy emberre. Zsebembe rejtettem a csalódottságot. Nem játszhatok, legfeljebb a következőben. A táskámból elővettem a műanyag üvegben otthonról hozott teát, és azt ittam. Nem voltam szomjas.
–    Ecc-pecc – gúnyolódtam. Már csak az elkenődött tintának a papírlapon. A szám szélét marta az ottmaradt cukor. Visszaléptettem az indulatból becsapott ajtóra a fókuszpontot. Felengedte a kilincset, érzete a tenyérmeleg fémet, a bezárás kulcslyukba szorulva, riadt első pislogás, egyszerű mechanizmus, fogaim között kattan a zár, a felvett papucs alatt ropog a cukor, a talp először a levegőt érinti, a levegőt előbb kifújtam. Először mentem ki, majd kiszámoltam. Három-kettő-egy. A fedetlen hangzavarban csak belső hangerő-szabályozás. A jóslat tenyerekbe karcolódik, az előre megrajzolt tintavonalak mentén. Tapogatózás. Beszűrtem a teafilterből kiváló darabokat, a csendet. Erősen a markomba szorítom, rázárom ujjaimat.
Tegnapután a kilencedik kezét fogtam meg. Kilincsmeleg volt.