„Cseszd meg, Berzsenyi Dániel!” – Tudósítás és konferencia-beszámoló fotóriporttal
Nagy Versmondás több száz diákkal Szombathelyen, előadások Celldömölkön és Egyházashetyén, emléktúra a Ság hegyen – A közelítő tél megközelíthetetlenségének cáfolata. A Tizenkét legszebb magyar vers programsorozat kilencedik állomásán jártunk.
Berzsenyiről utcát, teret, főiskolát, könyvtárat, iskolát és téeszt neveztek el. Utóbbi vaskapuba kovácsolt cégére már rozsdásodik, pedig minden bizonnyal örült volna neki a gazdálkodó költő, ha neve a rekordot döntő búzaterméssel kapcsolódik össze az egyházashetyei termelőszövetkezetnek köszönhetően. A Tizenkét legszebb magyar vers programsorozathoz kapcsolódó két rendezvénynek egyik célja volt, hogy a Berzsenyire és A közelítő tél című versre rakódott korrodált réteget lefejtve megnézze: mennyire termékeny szöveg és életmű, mennyire élő a kultusz.
A kilencedik állomásához érkezett rendezvény hagyományosan a Nagy Versmondással vette kezdetét a szombathelyi székesegyház előtt, ahol a városban tanuló több száz diák Jordán Tamás vezényletével skandálta a szinte szemközt álló Berzsenyi-szobor fülébe a verssorokat. Szakrális gesztusok, gyermekszájakból felhangzó felnőttmagány, táblára vésett versszakok a magasban, napfény áztatta sorok – nyoma sem volt a közelítő ősznek.
A háromnapos konferenciát a szombathelyi megyei közgyűlés termében nyitották meg, ahol az előadó irodalmárok visszafoglalva a helyet a politikusoktól betekintést nyújtottak abba: miként dobja fel a labdát Berzsenyi költeménye Heidegger Lét és idő című művének (Barták Balázs előadása), Lolli barna szemöldöke pedig akár az istenek vigyázó tekintetével is azonosítható. Azt pedig Faragó Kornélia előadásából tudhattuk meg, hogy A közelítő tél sorait érdemes összeolvasnunk Parti Nagy Lajos Őszológiai gyakorlatok című művével. A szöveg terétől távolodva a Kádár-rendszer kultuszápoló gesztusairól hallhattunk Tarján Tamástól, aki a Berzsenyihez kötődő alkalmi költemények születésének járt utána. Láng Gusztáv pedig a formára helyezve hangsúlyt a költő enjabement-idegenségéről értekezett.
A legtöbb résztvevő Celldömölkön vagy az Egyházashetyén található művelődési házban eredt a „szárnyas idő” nyomába, ahol többen a klasszicizmussal békítették össze a romantika jegyeit a verset olvasván (Horkay Hörcher Ferenc, Sirató Ildikó), vagy az antikvitás felé nyitva Szophoklész-szövegrészlettel vetették össze A közelítő tél sorait (Mezősi Miklós). Ugyanilyen népszerű volt a motívumelemzés is, amelynek mentén az ősz nyomait kutatva eljuthattunk Barcsay Ábrahámétól egészen József Attila költészetéig (Kovács Ági), csakúgy, mint a kert toposza után kutatva a Bibliától Arany János Kertben című költeményén át a világirodalom legkülönbözőbb ligeteibe (Harkai Vass Éva). Képet alkothattunk a vajdasági természetélmény megjelenéséről a magyar irodalomban (Toldi Éva), és még azt is megtudhattuk: talán nem is létezik ilyen típusú regionalitás. A szigorú formához kapcsolódó poétikai következmények felvázolására pedig Jónás Tamás költészetében találhattunk példákat, aki Miskolc, 1978 című költeményében és Molnár H. Magor összevetésre vállalkozó gondolatmenetében baráti zárlattal köszönti az egykori pályatársat: „Cseszd meg, Berzsenyi Dániel!”. Arról pedig, hogy miért ilyen ambivalens a kortárs költő viszonya az elődhöz, a konferencia következő állomásán megjelenő konferenciakötetből értesülhetünk.
Molnár H. Magor Berzsenyit Jónás Tamással békíti össze
Gyakran tűnt megközelíthetetlennek a költemény, hiszen zártságára, a jelen nyelvezetétől és lírai beszédmódjától való távolságára többen felhívták a figyelmet (például Bondár Zsolt esszéje), és az utolsó konferencianap tanári szekciója éppen ezt a hozzáférhetetlenséget próbálta meg fellazítani, amikor módszertani ötleteket mutatott be. A határozószókra épülő szövegmanipulációs feladat, amelyben a diákok értelmezve pótolják a vers hiányzó részeit, egy lehetséges javaslatként hangzott el (Fenyő D. György előadása), mint ahogy Fűzfa Balázs – immár teljes sorozattá összeállt – tankönyvének a diákok internet-függőségére és vizuális éhségére apelláló fejezetének ismertetése is (Gera Csilla jóvoltából).
A konferenciákat emléktúrák, meglepetések színesítik, így az előadóknak sajátos zarándoklatban lehetett részük, amikor ellátogattak a Ság hegyre. Az elbányászott orom, az Eragon című film forgatásának aprópénzért árult környezeti pusztításai, az egyik első Trianon-emlékmű, amelyet 1934-ben bányászok emeltek, a télre készülődő szőlőlugasok, az elfeledett Eötvös-emlékmű, a környező településekre nyíló panoráma az idillel és az apokalipszissel is küzdő helyet mutatott az idelátogatóknak. A szőlőlugasban rendezett esti beszélgetés pedig bebizonyította, hogy a Méhes-hangulatot még a néha kedvezőtlen szelek sem bontják meg. Hiszen a bor, a zene és az emberek olyan összhangját teremtette meg Kapiller Ferenc, a Vasi Szemle szerkesztőjének és családjának jóindulata, ahogy egész Magyarországnak bánnia kellene az író-alkotó emberrel.
Hegedűszó a lugasban
Így a „ligetünk” kifejezés új értelmet nyerhetett a résztvevők szemében, amikor a Ság hegy krátere mellett elgyalogolva végigmentek azon a vidéken, amely máig ápolja a Berzsenyi-kultuszt. Bár a Berzsenyi Dániel MGTSZ kapuja már erősen rozsdásodik, a tájélmény egyértelművé teszi, hogy a költő verseit a vidéket saját szemünkkel érintve a valóság-közeliség felől is olvashatjuk. Közben pedig irigykedve csak annyit mondhatunk: „Cseszd meg, Berzsenyi Dániel!”
