Repedések az üvegház falán – Deres Kornélia Szőrapa című verseskötetéről

Farkas Daniella írása azt elemzi, hogy miként és milyen eredménnyel teremti meg a költő első kötetében az apa hiányát pótolni hivatott alakmásokat.

Kapcsolódó anyag: Deres Kornélia felolvassa verseit (videó)

Repedések az üvegház falán

– Deres Kornélia Szőrapa című verseskötetéről

Deres Kornélia fiatal költő, színikritikus, szerkesztő, 1987-ben született, 2003 óta publikál, a Telep blog fiatal alkotócsoportjának egyetlen női tagja. A JAK-füzetek könyvsorozatában idén jelent meg első verseskötete, a Szőrapa.

A kötet illusztrációinak színvonala jóval a verseké alatt marad, nem áll mögöttük a vizualitásra érzékeny értő olvasás, sokkal inkább felületes, mechanikus jelenetábrázolások. A hasonlóképpen sikerületlen borítótervet egyetlen mozzanat menti: a címadás. A fantáziátlan megoldás ugyanis épp annyira idegenít el magától a kötettől, épp annyira fogja mű-ölelésbe Deres Kornélia verseit, mint az a szőranyának nevezett tárgy, amelyet egy kísérlet keretében az anya testének pótlásaként helyeztek kismajmok ketrecébe, hogy azon csüngve kapják meg a biztonságérzetet és szeretet.

A versek jelentős része tulajdonképpen az apafigura keresésének megfogalmazása, amely során a lírai én a valódi apa megannyi alakmását teremti meg, akik azonban egytől egyig szőrapák, üres, rideg utánzatok (gólem, határvadász, hajóskapitány, kéménysöprő, babaházak építője stb.). Az Útravalók című vers egyszerre leheletfinoman és pengeélesen fogalmazza meg a megszólalás tétjét: „Szeretnélek megkeresni, mint egy elfelejtett/ játékot, rád találni a szétcsócsált emlékek között.”

A keresés és az ezzel egyidejű szőrapa-teremtés a művi és valódi közti feszültség terét hozza létre, melybe szépen illeszkednek az olyan motívumok, mint az üvegház és a mesterséges fény, amit az apa vagy az anya ritkán feltűnő figurája ural. Az anya, epizodikus szerepeltetése ellenére, erőteljes, domináns karakter: hol a szekrénybe, hol az üvegházba zárja társát, először maga mellé, aztán önmaga helyére, szívét kivéve, gólemként hátrahagyva lányuknak. A kötet legerősebb motívumai a fény és az üveg. Az üveg-motívumot alakváltozatai, a homok, a cukor, a sárkányok lángja éppúgy sokszorozzák, mint az apa figuráját az alteregók.

A szőrapa melletti idegenség és távolság érzete két úton oldódik fel a kötetben. Egyrészt azon pillanatokban, amikor az idegenséget az azonosság tudata váltja fel: A kalapos című versben a megszólaló az apa egy újabb alakmásával azonosul. „Mire megérkezett, árnyéka óriássá nőtt,/kalapja mellett eltörpült az üvegház. […] Nyugtatóktól kába nyarakon mintha/láttam is volna mozogni az árnyékát,/mialatt titokban magamra próbáltam/apa kalapját.” Másrészt az idegenség addig feszül a szőrapa és lánya közt, amíg megrepeszti a zárt teret, kettejük mikrovilágát: az üvegház falait. „Belülről figyelem/a repedések vonalát,/nem látom, meddig húzódik.”(A fiúk)

A kötetszerkesztés érdeme, hogy mind a nyitó, mind a záró vers feszesen fogja közre a többi darabot. A nyitó vers (Pedig Apa) emellett megadja a kötet alaphangját, illetve felmutatja Deres Kornélia költészetének erősségét: fegyelmezett nyelvezetét, pontos képeit, melyek átgondoltan épülnek egymásra. Deres Kornélia erénye, hogy verseiben képes túllépni az erős(nek vélt) képek tartalmatlan halmozásán, ami fiatal pályakezdő költők oly jellegzetes hibája.

Az utolsó versek egyikében a versbeszélő megszólalásmódja kilép addigi steril, kimért jellegéből, s épp ezzel üti a legnagyobb rést az üvegházon, szőrapa és lánya kapcsolatán.

„Légy békés, az elveszett lányok elkerülnek ma éjjel,
nem nyaggatnak ezek a lárvaarcú szellemek,
ahogyan tették éveken át, mióta semmi nem
történik velünk ebben a kurva üvegházban,
és olyanná váltunk, mint egy urna.” (Altat)

Az utolsó vers (Nagy levegő) a kötet méltó lezárása, egyszerre járja körül a pusztulás és ébredés lehetőségét, ami az utolsó nagy levegővételben rejlik, a kötet kompozícióját tekintve pedig végső, erőteljes nekifutás a témának, s következetes visszakapcsolás is a nyitóvershez.  „Ilyennek képzeltem a rendet, mikor még/éltél, nagyon is velem, és azon röhögtünk,/ hogyan koptak el a családfán fentről/lefelé a nevek.” A természettel ellenkező folyamat, amely az időben előrehaladva végzi a törlést, nem pedig visszafelé, ahogy a felejtés törvényszerűsége diktálja, a jelent és a jövőt szünteti meg. A Nagy levegő valóban egy utolsó nagy lélegzetvétel, majd a végleges elhallgatás, hogy aztán a szöveg alatt hagyott fehér tér összegyűrje a fényt az olvasó körül:

„Csak nagy levegő kell hozzá, kibírni azt
a fél percet, amíg a fény összerántja
a pupillát, mint egy szívroham.
Arra gondolok, az ébredés lehet még ilyen.”

Deres Kornélia: Szőrapa. Budapest, JAK+PRAE.HU, 2011.

A boríton kívüli illusztrációk Az Usher-ház bukása című filmfeldolgozásokból származnak.

Farkas Daniella